Lou Ford hosszú árnyéka

JIM THOMPSON: 1280 FŐ

Pszichénk mélyére hatoló, nyugtalanítóan hiteles emberismeretről számot tevő regényeivel nem véletlenül vált Jim Thompson a hard boiled bűnügyi irodalom egyik legemblematikusabbjává – a pályamagaslat kiemelkedő darabjai közé sorolt 1964-es művének publikációjával óriási hiányosságot pótolt a hazai könyvkiadás.

Unalmasnak, sőt, ostobának látszó, valójában simulékony, jéghidegen könyörtelen, ravasz gonosztevő: ismerős karaktertípus az oklahomai író több, mint 30 évet felölelő ouvre-jában, Daniel Woodrell (Winter’s Bone) cseppet sem véletlenül jegyzi meg a reprint 2011-es előszavában, hogy Thompson legalább kétszer építette fel ugyanazt a figurát. És valóban, az 1280 fő az 1952-es, gyakran csúcsműként aposztrofált A bennem élő gyilkos (The Killer Inside Me – inkább a 2010-es, Michael Winterbottom-féle átirat ismert nálunk, a regény máig fordítót keres) párdarabja, összekötő motívumuk egy seriffuniformisba bújt pszichopata bomló elméjének mélyanalízisével kecsegtet – nem véletlenül hivatkoznak a skizofréniát, halált, átverést dőlt betűkkel hangsúlyozó szerzőre Stephen Kingtől Jo Nesbóig.

Puhafedeles írásaiban a szerző gyorsan túllendül a formátumot érő pejoratív jelzőkön: a „bazári Dosztojevszkij” margóra húzódottakból, vesztesekből, átlagemberekből összetevődő, többször megbízhatatlan narrátorok által tudósított noirjai a gyalázatos emberi természet pesszimista, sőt, realista élveboncolásai. Pedofíliaként, apáról fiúra, majd testvérről testvérre szálló, szexuális brutalitásban kivetülő ragályként, már-már görög tragédiák stíljében (ugyanezt Thompson ’63-as Svindlerekjéről is elmondható) terjed „a betegség” A bennem élő gyilkosban és a szerző legalább ennyire súlyos végletekig merészkedik az 1280 főben is. Míg az ’52-es regényben Lou Ford végül képtelen visszaszorítani perverzióját és fátuma beteljesülésekor teljes kisvilágát magával rántja, addig Nick Corey seriff, a kurrens ördögi, tragikus hős a totális passzivitást fogadja be. Zéruspontra jutott, semmittevő karaktere nem gyakorolja hivatását, sosem kattint bilincset az elkövetők csuklóján, részéről fontosabb a sült hús és krumpli vagy a sütemények kávéval spékelt fogyasztása, a hosszú alvás és a szex, mint a valódi cselekvések. Idegenségérzetet, a kisszerű létezés bőr alá fészkelő mikrokozmoszát nyújtja át Thompson: az 1280 főben nemcsak a főalak zökkent ki, a szemrebbenés nélkül befolyásolható, közönybe, sorsuk változatlanságába merült, hovatovább, gyűlölettel hamar felkorbácsolható texasi városka, Pottsville lakossága nem is szeretné, ha megmentenék, jó nekik és a törvényszolgának is a mocsokban, porban dagonyázniuk.

Sárban fuldoklik a város, a házakat nem festik le, izzó hőség perzsel: az 1280 fő csaknem purgatóriumi közegében így erőfeszítés nélkül kivitelezhető Corey szándéka. Merthogy e Thompson-remekmű másról is regél, jelesül a manipulációról rajzol napjainkban is rémesen aktuális kórképet – az író szerint a pletykák önjárók, elég csak egy rosszindulatú sugallat és a világ kifordul a sarkaiból. Karaktertanulmányként pedig, ha lehet, pláne a legnagyobbakkal vetekszik a regény. Önkép és valódi belső fekély ellentmondására húzott elbeszélésében ugyanis Thompson azt vallja, Corey egyre bírhatatlanabb terhet cipel, képtelen fenntartani a ravasz manipulátor álarcát, ugyanis az első perctől izgul, fél, hogy zseniális terve dugába dől, neurózisai egyre jobban zilálják a pszichéjét. A semmirekellő seriff látszólag a helyi választáson szeretne diadalmaskodni jóval becsületesebb riválisa, Sam Gaddis felett, ám valójában jóval primitívebb, ám számára tökéletesen megfelelő célok irányítják és ettől lesz igazán gyomorszájon ütő élmény az 1280 fő. Groteszk, majd egyre tárgyilagosabb noirjában Thompson a főszereplő hangulatingadozásait, átveréseinek felkavaró természetét ábrázolja: Nick Corey azért játssza a bambát, hogy megússza a felelősségre vonást, ám végül magát leplezi le. Hagymázas látomások ejtik rabul, Istenkomplexus hatalmasodik el rajta – igazából nem hatalomra vagy tekintélyre vágyik, pusztán arra, hogy tovább falatozhasson és henyélhessen, ám mivel ehhez korrupt, sőt, embertelen eszközöket választ, elkerülhetetlen a bukása. Túlkompenzál, simlisként önnön gyengeségét (kivált ütlegelő – mellesleg Thomspon ugyancsak kellemetlen seriffpapájáról mintázott – apja rémelmékét fedné el, de a múlt családi problémái, az ’55-ös Sötétség után, kedvesem és az ’58-as A szökés alá-fölé rendeltségen nyugvó szerelmi kapcsolata és válságba jutott házassága is jellegzetes thompsoni elemek) palástolja. Az író ugyanolyan precízen vizsgálja a benne uralkodó káoszt, mint az elkövetők identitását centrumba helyező James M. Cain (A postás mindig kétszer csenget), ugyanakkor a közösség és az ott lakó főfigura lerongyolódottsága az 1929-es Hammett-regény, a Véres aratás kisrealista krimifordulatát juttatja eszünkbe.

Lesújtó társadalomképe tovább hizlalja Corey önmagának generált démonjait: az 1280 fő erkölcsi támpontjait vesztett, jelentéktelen polgárai a nagybetűs Ürességben pácolódnak, ez a hely pedig végképp alkalmas a seriffnek machinációi véghezviteléhez, hiszen a kellemes önigazolásokat gyártó, közönyös nép úgysem rója fel neki a bűneit. „Pontosan azt akarják, hogy ne tegyek semmit.” – visszhangozza a főkarakter az egyik krédóját és e klisékben („Nem mondom, hogy tévedsz, de azt sem, hogy igazad lenne.” ; „Figyu.” „Ez 1000%.”) filozofáló minidiktátor pont a vázolt áldatlan állapotok miatt vizsgálhatja röntgenszemmel a Véres aratás Personville-jéjéhez/ Poisonville-hez hasonló porfészek legijesztőbb nyavalyáit. Rasszizmus, szexizmus, hipokrácia, hatalmi visszaélés adják egymásnak a kulcsot e karcsú bűnregényben. A szomszédos állam seriffje részeges, prostikhoz vonzódó nímadként gúnyolódik és bántalmaz, az 1280 fő mikrouniverzumában lélektelen állatokként definiálják a „niggereket”. Az abuzív férje mellett igát húzó, szépléleknek tűnő Rose-ról kiderül, ugyanúgy hajlamos a gonosz manipulációkra és a csúnya beszédre, mint Myra, a főrendőr akadékoskodó, visító, szánalmasan basáskodó felesége (akit egyszerre bohózatba illően és vérfetőzőn szolgál ki Lennie, a szellemi fogyatékos öcs). Thompson egy vakvágányra futott mikrotársadalom boldogulni sem nagyon kívánó senkijeiről rántja le a leplet. Visszatérő motívumainak egyikével az író az emberi kapcsolatok pervertálódott fonákját nyújtja és akárcsak A bennem élő gyilkos, az Ördögi nő (A Hell of a Woman, 1954) vagy a Svindlerek antihősei, úgy Nick Corey (elődje, Lou Ford modorában) sem képes ellenállni a hölgyek iránti, sajnálatosan beteges vonzalmának – csakhogy a szebbik nem képviselői sem többek nála amorális játékszereknél. Polifón szereplőportréiban a seriff felesége, Amy Mason, az egykori szerető, valamint Rose aprólékosan kidolgozott, szavak helyett gyakran tettekkel kommunikáló nőalakok – az 1280 fő eszmeregényeket idéző narratívájában korántsem csak Nick befolyásolja őket, a hölgyek is képesek a főkarakter ellen dolgozni, vagyis bűnös és áldozat szerepe variálható, a gaztett, majd az érte járó bűnhődés pusztán idő kérdései. Amy etikai fölényre tesz szert Nickkel szemben, így a fejére olvashatja a gyilkosságait, Myra csupán puffog, majd szorult helyzetben zsarol és üt, hovatovább, a főszereplővel való házasságát iszonyatos erejű flashback-fejezet írja felül – az 1280 főben mindenki próbál kibabrálni mindenkivel, de ez semmin nem változtat, ugyanabban a posványban ragadnak a szereplők, de inkább a saját fizikai vagy lelki haláluk felé taszítják magukat.

Egzisztencialista zöngéket tartalmazó regényében Thompson olyan témákkal is bíbelődik, mint a szabad akarat vagy a civilizált viselkedés dilemmái, ám sátáni vigyorával Nick Corey kezébe adja a látszatirányítást és az 1280 fő oldalain fülsértően visszhangozza, e princípiumok bármikor félresöpörhető illúziók, merő kellékek nevetséges, majd veszélyes kisszerűségünk fenntartási kísérleteihez – noha a gonosz bárkiben ott lappang, végtelenül banális. Ilyen fénytörésben világlik ki, Corey esetében a seriffválasztás diadala vajmi keveset ér: Thompson az ember csúszómászóvá degradálódását tartja szem előtt, helyesebben azt, hogy nem létezik igazi hatalom. Pusztán önmagunk parányi, nevetséges céljait kívánjuk elérni és ehhez gyártunk olyan hangzatos címszavakat, mint választás és tekintély. Az 1280 fő pontosan ettől olyan időtlen és univerzális, gondoljunk csak a hasonló beállítottságú Donald Trump garázdálkodásaira vagy számtalan diktatúra önjelölt vezérére Hitlertől Sztálinig, Francótól Idi Aminig, sőt, a regény hétköznapiságával összecsengve egyes multicégek igazgatóira, egy pohár fenekére néző családfőre vagy csupán egy mindennapi família haragtól fűtött, szánalmasan zsarnokoskodó apájára. Maga a regénycselekmény sem véletlenül játszódik az orosz forradalom keretidejében, az 1910-es évek végén, a ’20-as évek elején, melyen Thompson ugyancsak ironikusan mosolyog. Pónit WC-re kísérő meztelen nő botladozik egy cárról szóló újsághír olvasásakor, hogy aztán innen, a lételméleti abszurdból jussunk el egy veszekedésekkel, hajba kapással, majd gyilkossággal végződő, az élet totális ürességét hirdető belső Corey-monológig. Nincsenek vezérek, pusztán tehetetlen kisemberek: az 1280 fő tragikomédiája e halálosan igaz tézis pszichológiailag roppant hiteles lenyomata – az 1981-es francia moziadaptáció, a Bertrand Tavernier jegyezte, 1938 törzsi Szenegáljában játszódó Nagytakarítás után A homár disztopikus-párkapcsolati és A kedvenc kosztümös-feminista pamfletjeivel érdemeket szerzett Yorgos Lanthimosra hárul e megállapítás újrahangolása.

Szabó G. Ádám

Agave Könyvek

Budapest, 2021

208 oldal, 2235 Ft

Fordította: Tamás Gábor