Makáry Sebestyén: Kedvesnek lenni

„Akkor már apám helyett is bőgtem.” A kutya

nyögött fel mellettünk, ahogy fészkelődött a vackán.

Azt mondta, öleljem meg. Védekezésül

mondom, ez egy barátom gyerekkorának

meghatározó emléke.

Nem tudta az apja a holdautót megvenni.

A másik szobában fekszem. Tegnap is

vele álmodtam. Egy hosszabb

ölelésre. Ahogy közeledek a házhoz,

izgulásomat elégedettség.

Három napja beteg vagyok.

Az elégedettség, hogy újra. Közben

a gyomrom megint égni kezd.

Attól félek, hogy szeretkezni fogunk.

Ahogy elakadunk a beszédben,

a kutyát kezdi szeretgetni.

Odahívja magához a teraszon.

Öt percig szeretgeti. A terasszal szemben

vasúti őrbódé, a nagyapja hozta magával.

Nyugdíjba. Most szerszámtároló, darázsfészek.

Megsimogatja a karomat.

Nem merek mozdulni. Lemegyek a strandra.

Farmerban fekszem mellette. Arra se ébred fel,

ahogy a zárral baszakodok. Minek éjszakára

ezt is becsukni? Tudja, nem léceltem le.

Combközépig állok a vízben. Nem számítottam rá,

hogy ennyire hideg. Még mindig nem úsztam meg,

pedig már világosodik. Csak ágyékig merüljek bele.

A meggyfa alatt, a kertben hugyozok. A ház

még mindig sötét. Egy 30 éves rózsaszín elemlámpa

a szekrény tetején, mélyen becsúszva. Vagy inkább 40,

mint a holdautó. Áll a farkam. A használaton kívüli ház pora

az ágyra borított pokrócon. Az orrom még jobban bedugul.

Át akarok menni. Fekszem. Nincs zsebkendő az ágyban.

A markomba fújok. A növekvő túlnyomás az arcomban.

Csak, édes Istenem. Pár perc alatt kitisztul. Levetkőzik.

Csak a mellétől lefelé látom. A nagyszülei

esküvői fotója balra, a növényi mintákkal tapétázott falon.

Csak öt perc. Becsukom a szemem, hátha

nem mozdulok. Nagy, nyomtatott á betű. Hirtelen

ébredek. Kisiskolás apukájának kötött pulcsijában a képen

a fejem fölött. Mállik a tapéta. Még

átmehetek. A másik ágyon ébredek, ezt

régebben használtuk. Még mindig nem

ugrottam a vízbe. Csak a félelem van bennem,

hogy lefekszünk. A holdautó helyett

sárga, műanyag homokozólapát.

Akkor már az apja helyett is bőgött. Ő meg csak fogta a kezét.

20-30 éves, üres piásüvegek. Farönköt utánzó felespoharak.

Kávé a teraszon. 4 személyes. Kerámia kiöntőjén

zöld, mázolt krizantém. Kisautós és lila

hibiszkuszvirágos bögre. Nagyszülők. Az edzett,

dróthálós üvegtető a terasz fölött

végig van repedve. A homok koptatta sárga műanyaglapát

a pincében évtizedekkel később. Most

a kezét. Szörnyű. A kutyának kell

dobálnom a botot. Mondtam neki, félek.

Szörnyű, mondja. A fára akad. Lángos nincs

csak hotdog, még este. Erre ő hív meg.

A hálózsákomat az ágyon hagyom.

Nem ízlik a rizling. Hogy lehet egy rizling rossz.

Neki. A becenevemen szólít. Be kell bújnom

a hálózsákja alá. Csak megismétlem. Alsógatyában

később. Elhagyta a nagyszülői,

sufnifiókban talált karikagyűrűt. A papáé.

Fügefa is kihajt, gyökérről, mert elfagy minden évben.

A farmeromat keresem. Ő adja oda. Nálam volt.
(Megjelent a Tiszatáj 2020. márciusi számában)