Harcos Bálint versei

Don Juan

Úgy kell harapófogóval kihúznom belőled

a kötelességet, hogy végre megetess.

Kerüljük el együtt az éhet és a csömört!

A testek mennek, amerre őket hajtják. És ha –

hazudnak? Gyere! Gyere hozzám feleségül,

mert én nem értem, amit mondasz.

A testem legyűr,

fölhasogatja a szőnyeget, beleszarik a mosdóba,

majd unottan döfködi az ételt.

Fejfájás, hazug lendület, öröm és vágy látszata…

Meghittségre vágyom. Hogy az erőmet átpumpáljam

ide. Készülvén a télre, amikor majd elrendezgeted

a takarómat.

Nyílás

A férfi azt mondja a nőnek: nézz ide.

A nő nevet, hogy látta már őt meztelenül…

Mikor?… A nő mond valamit,

amit a férfi képtelen beazonosítani,

lehet, hogy a nő csak egy hangot hallatott,

de nem a férfi nyelvén,

egy hangsort, hogy megelégedjen a –

hiszen a hangsor kuszasága

olyan, mint az ajtónyílásban a –

mint az ajtóban, a sarokban az összegubancolódott,

egymásra hányt ruhák, vonalak, mint a –

És a nő, nézd, mereven ki-be hátrál a nyíláson,

ki-be, ki-be,

most él, most nem él, most él, most nem él.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. márciusi számában)