Mesterré kell szelídülni…

BESZÉLGETÉS WEINER SENNYEY TIBORRAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL

Weiner Sennyey Tibor költő, író, a DRÓT főszerkesztője, a Rajk Szakkollégium művésztanára beszél irodalmi tehetséggondozásról, az általa vezetett irodalmi műhely tapasztalatairól.

– Mióta foglalkozik irodalmár tehetséggondozással? Melyek voltak a fő állomások?

– Az első DRÓTot 2000. március 9-én jelentettük meg, amiben már akkor is fontos szempont volt, hogy teret adjunk a tehetséges alkotóknak. Mi magunk is olyan fiatalok voltunk akkoriban, akiknek lapos volt a puszta, hegyekbe és tengerekre vágytunk, magasságot és távlatokat kerestünk, a magyar irodalmi élet mély és sivár zárványaihoz képest. Húsz évesen, húsz éve így éreztük, ha úgy tetszik lázadtunk és ezért alapítottunk egy saját lapot, közösséget, amit négy évig tudtunk fenntartani. Aztán a szegedi egyetemen szerkesztettem barátaimmal a bölcsészkar havilapjait. Ott is, mint irodalmi-művészeti szerkesztő, majd pedig öt évig az Irodalmi Jelennél voltam szerkesztő. Nagyon sokat tanultam ezalatt az idő alatt, a nyomtatott és az online sajtóról, a fiatal tehetségek nehézségeiről és lehetőségéről is. 2014-ben újraindítottuk a DRÓTot, már nem lázadásból, hanem megfontoltan, igaz még mindig a friss és új kísérletek felé fordulva. Arra gondoltam az elején, hogy a dialóguskényszer és a publikálási lehetőség segíthet kilátni a képzetek labirintusából, a tanulás segíthet saját hibáinkat és tévedéseinket meghaladni. Arra gondoltam, hogy alkothatunk egy olyan fórumot, amiben fiatal tehetségek megjelenhetnek kellő súllyal, anélkül, hogy bármilyen politikai oldalnak, kánonnak elköteleződnének, csak és csupán az alkotásaikkal, s ezek az alkotások eljuthatnak a közönséghez még az online világ zajában is. Ez részben sikerült. Mindeközben elkezdtem tanítani kreatív írást, az irodalom és a történelem kapcsolódásait, a gondolkozás szeretetét a Rajk Szakkollégiumban, ahol most a hatodik szemeszterben kortárs magyar irodalom a tematika.

– Kérem, mutassa be a DRÓT portált mint tehetséggondozó műhelyt!

– A DRÓT története immár húsz éves saga, de a lényeg, hogy igyekszünk a saját buborékunkon kívülről is közölni szerzőket, lehetőséget adni olyanoknak, akik szeretnének az online térben egy független, minőségi, nagy eléréssel rendelkező portálon megjelenni. Ugyanakkor el kell, hogy mondjam, a beérkező írások, kb. 10%-át jelentetjük meg, vannak olyan rohamok, amikor annyi anyag érkezik, hogy a DRÓT alkotókör segít nekem szelektálni, ezért néha nagyon lassan válaszolok. Elnézést ezért mindenkitől. Az az igazság, hogy ez nem egy egyszerű történet, de nagyon hálás vagyok a barátaimnak, akik segítenek a DRÓTot életben tartani, fejleszteni, bővíteni, mert ez tényleg egy független és szabad civil projekt, úgy is mondhatnám, hogy szabad, emberi párbeszéd az élet fontos dolgairól, vagy másképpen fogalmazva a DRÓT „a szellem vezetéke”.

– A kreatív írás kurzusok esetében milyen előnyöket tudott biztosított az intézményi háttér?

– A Szakkollégium kezdettől nagyon támogató volt, bejöttek megnézni egy-egy órámat, illetve mindig van a diákokkal visszajelző kör, de sokat elmond, hogy az én óráimról nem nagyon szokott hiányozni senki. Szóval egy ilyen, mint én, mondjuk úgy, hogy „művésztanár” –  mert ez a pontos kifejezés –  vezette szemináriummal akkor tesznek a legjobbat, ha békén hagynak, szabad kezet adnak és a végén kifizetnek. Ez eddig mindig így történt. Ha máshol tanítanék ott is csak ennyit kérnék. Nem csoda, hogy nem nagyon hívnak máshova.

– Oktatóként hány ember vett részt a teljes oktatási folyamatban? Milyen szerepet töltöttek be? Kiválasztásuk milyen szempontrendszer alapján történt?

– Az én óráim szabadon választhatóak a Szakkollégium hallgatóinak, bár már volt olyan félév, hogy egy-két nem szakkollégistának is megengedtük, hogy felvegye a kurzust.  Az óráimat egyedül tartom, de a tanítványok aktív közreműködésével és bevonásával, akik szabadon jelentkezhetnek, de nem szeretem, ha velem együtt hétnél többen vagyunk. A tömegképzés zsákutca. A tudás kerüli a tömeget, de az egyén éhezi a tudást. A tanítás során a gondolkodás gyakorlása és szokássá tétele a cél.

– Milyen formában valósult meg a képzés folyamata?

– Rendes egyetemi szemeszterek vannak, tizenkét alkalom és a félév végén elmegyünk kirándulni valahova, ezt hívjuk kurzushétvégének. A félév elvégzésének feltétele az aktív jelenlét a kurzuson, minimum egy, de inkább kettő szemináriumi referátum (15-30 perc) és a félév végére egy egyedi témában megírt esszé vagy mélyinterjú valamelyik választott szerzővel/ről és/vagy könyvéről. A félév végén szokásunkhoz híven nem érdemjegyet vagy százalékot, hanem szöveges értékelést kap minden kurzustag.

– Ad akkreditációt a kurzus a végzett hallgatóknak?

– Reményeim szerint az éltere akkreditál, amit tanítok.

– Mennyiben különbözik, illetve mik az azonosságok az Ön által vezetett és más, hasonló jellegű műhely és a kreatív írás kurzusok között?

– Nem ismerem az összes kreatív írás kurzust, de az én óráim hagyományosak a szó görög értelmében, mondhatni tradicionálisak, amennyiben a „Szókratészi-modellt” követem. Beszélgetünk, olvasunk, írunk, kérdezek, ők is kérdeznek, sokkal inkább jó kérdéseket keresünk, mint rossz válaszokat. Közösen gondolkodunk nem könnyű dolgokról.

– A hallgatók kiválasztásánál milyen szempontok érvényesültek? Mely korosztály volt a legjellemzőbb, milyen iskolai előtanulmányokkal, s milyen irodalmi előélettel, tapasztalattal rendelkeztek a résztvevők?

– A hallgatók kiválasztásánál fő szempont, hogy –  mint említettem –  nem szeretem, ha túl sokan vagyunk. Úgy tudunk egymásra figyelni, mert nem csak én tanítom őket, hanem ők is egymást. A félévek elején el szoktam mondani, hogy egyetlen egy limitált erőforrásunk van, s ez pedig az idő, méghozzá az értékes életidő. Ne pazaroljuk felesleg dolgokra, s tiszteljük meg egymást azzal, hogy amikor együtt vagyunk és egymásnak ajándékozunk az értékes életidőnkből, akkor maximális és kölcsönös figyelmet nyújtjuk egymásnak. Ez a leghelyesebb.

Meg kell jegyezzem, hogy szerintem az igazi nagy mester-és-tanítvány viszony csak egy-egy ember között jöhet létre, de ehhez több dolognak kell teljesülnie. A mesternek mesterré kell szelídülnie, illetve a tanítványnak fel kell ébrednie és meg kell találnia mesterét, aztán kölcsönösen el kell fogadniuk egymást. Ez ritkán történik meg. Ritkák az igazi mesterek és még ritkábbak az igazi tanítványok. Ritka a teljes szellemi-lelki elfogadás. Ez az én elképzelésemben, nagyon szigorú, lassú és nehéz folyamat.

A Rajk Szakkollégiumban természetesen minden tanítványom fiatal, tehetséges, szorgalmas egyetemista, és azt szoktam mondani, hogy szerencsés vagyok velük, mert az elitképzésben vagyok művésztanár. Megjegyzem, megtisztelő meghívásoknak és felkéréseknek eleget téve, szoktam rendhagyó irodalom órákat tartani iskolákban és könyvtárakban, főleg az általam is szeretett szerzőkről, és ott mindenféle korosztály van.

– Mennyire volt jellemző az eddigi tanulócsoportokban a fluktuáció?

– Semennyire.

– Hogy értékeli a sikerét a végzett hallgatók részéről? Van-e valamiféle nyomon követés a pályájuk alakulása folyamán, esetleg tartósabb együttműködések valósultak-e meg?

– Vannak, akikkel azóta is váltok egy-egy levelet, néha találkozunk. Többen sokféle pályára mentek, de azért remélem, hogy a költészetről, életről és világról alkotott tudásuk, amely az én óráimon remélhetőleg bővült, azóta is elkíséri őket. Talán eszükbe jutnak néha a beszélgetéseink. Nem tudom, erről őket kellene megkérdezni.

– Ön szerint a tehetséggondozás, fejlesztés sikerének mik lehetnek a sarokkövei, milyen feltételrendszernek kell ennek érdekében megvalósulni?

– Nagyon fontos a tehetségek támogatása, de ez önmagában kevés. Saját példával élve, szerencsésnek mondhatom magam, mert az életem eddigi majd minden fázisában támogatták tehetségem kibontakozását: gyerekkoromban édesanyám, az iskolában néhány tanárom, az egyetemen professzorom, az egyetem után barátaim. Elmondhatom, hogy mögém beálltak emberek és segítettek, lelkileg és anyagilag is, hogy megvalósítsam művészeti elképzeléseimet. Kaptam értékes ösztöndíjakat és díjakat, írásaim megjelenhetnek. Ahogy az sem mellékes, hogy szerető és támogató családban élek, odaadó társsal, ahol nem kell megmagyaráznom külön, hogy amikor napokig hordozok, formálok magamban egy-egy sort, vagy az éjszaka közepén felriadok leírni egy álmodott verset, akkor nem hülye vagyok, hanem csak költő. De a szerencse és a támogatás is kevés, ha nincs szorgalom és tehetség. Utóbbi kettő viszont az egyén felelőssége, amit nem készen kap meg, hanem folyamatosan tennie kell érte. Nem adhatom meg a tanítványaimnak azt, hogy nagy írók, költők, alkotók legyenek, az igazság az, hogy számomra komikusan is hat az ilyen „nagyság”, mert „minden nagyság kicsinység is”, de inspirálhatom őket arra, hogy elgondolkodjanak azon, hogyan lehetnének nem csupán sikeresek, hanem valóban élő, eredeti gondolkodó, együtt érző és végső soron boldog emberek –  és ehhez az írás és az olvasás remek eszköz.

Páncél András