Tiszatájonline | 2021. április 8.

Pavol Rankov: Szilveszter

Otto csak valamivel tíz előtt érkezik a szilveszteri buliba. A zene és a hangos beszélgetés miatt nem is halljuk a csöngetését. De Boris meghallja. És ajtót nyit.
„Helló! Helló! Hogy szórakoztok, s mit hallgattok ma este? A Guns N’ Roses is üdvözöl? Welcome to the Jungle. Dzsungellé változtatjuk ma ezt a lakást?”
Otto, Ottiko, Ottissimo. Csupa energia, mint a régi szép időkben. Megöleljük.
Boris itallal kínálja… – TÓTH OZSVALD ZSUZSANNA FORDÍTÁSA

Pavol Rankov (1964) szlovák író, forgatókönyvíró, legutóbbi regénye magyarul: Túl a térképen (2020).

Otto csak valamivel tíz előtt érkezik a szilveszteri buliba. A zene és a hangos beszélgetés miatt nem is halljuk a csöngetését. De Boris meghallja. És ajtót nyit.

„Helló! Helló! Hogy szórakoztok, s mit hallgattok ma este? A Guns N’ Roses is üdvözöl? Welcome to the Jungle. Dzsungellé változtatjuk ma ezt a lakást?”

Otto, Ottiko, Ottissimo. Csupa energia, mint a régi szép időkben. Megöleljük.

Boris itallal kínálja.

„Ottiko, mit iszol?”

„Mindent, és egyszerre! Nincs itt az autóm. Lehet, hogy itt alszom, vagy talán Martina meghív magához. Ha jól tudom, még mindig elvált vagy, igaz? És ahogy látom, még mindig rendkívül vonzó.”

Együtt jártak a múlt évezredben. Még a gimiben. Később, az egyetem első szemeszterében Martina megtudta, hogy Ottónak rajta kívül van még valakije, egy szőkeség az évfolyamukból.

Martina később férjhez ment egy fickóhoz, akinek soha nem sikerült beilleszkednie a társaságunkba. A házasságuk talán öt évet bírt ki. Húszéves lányuk, Kamila, oboa szakra jár.

Martina végignéz Ottón:

„Te is egész vonzó vagy, már ha a kopaszságot és a lógó pocakot az érett férfi díszének tekintjük.”

„És még ráncos is”, mondom. Ahányszor csak tükörbe nézek, mindig meglepnek a ráncaim (és a kopasz fejem).

Az asztal körül ülünk. Jana – Boris – Martina – Otto – Ivona – Palo (ez én vagyok). Megrohannak bennünket az emlékek. A különböző jelenetek tíz évvel ezelőttről, a múlt századból, a múlt évtizedből. Boris ismét részletesen leírja, hogyan lepték meg őket váratlanul Jana szülei egy elmaradt színházi előadás alkalmával. Az előszobában botlott beléjük, amikor anyaszült meztelenül éppen vécére készült.

„Te meg fejhangon visítottál, mint Bono a Sweetest Thing-ben”, teszi hozzá Jana. Néhány évvel később összeházasodtak.

Mi is házasok vagyunk Ivonával. Már nagyon régóta. Egyre szentimentálisabbnak tűnik. Felemeli a kezét, mintha mindnyájunkat meg akarna ölelni:

„A problémás féltucat végre együtt!”

Így nevezett minket Kotuličová tanár elvtársnő: „Negyed évszázados pedagógiai munkám során sok mindenkit sikerült már megszelídítenem, de ti egy különlegesen problémás féltucat vagytok. Szakadtak, mint a punkok, nagy hajúak, mint a hippik. Miféle népség vagytok ti tulajdonképpen?”

„Nick Cave and the Bad Seeds”, súgtam volna Ivonának, de ő felkiáltott: „Mi vagyunk a maga jövője!”

A mi jövőnk egyre nagyobb részét már csak a múlt tölti ki. Az emlékeink árnyakként követnek bennünket. Még egy óra éjfélig. Felidézzük az összes szülinapi bulit és a többi ünnepséget, a garázszenekarok koncertjeit és az új hanglemezeket, amiket most valahol a garázsban tartunk.

Emlékezés-nevetés, emlékezés-nevetés…

„És Otto tizennyolcadik születésnapján az anyja leitatott minket.”

„És egyszer Borisék szomszédai kihívták ránk a rendőrséget.”

„És Martina öntött nekik üdvözlésképpen.”

„És reggelig maradtak.”

„És a kommunizmus előnyeiről és hátrányairól vitatkoztunk velük.”

Nemzedékünk emlékei állandóan az 1989-es forradalomba torkollanak. Csak idő kérdése, hogy negyed- vagy félóra elteltével.

„És amikor már Havel elnök lett, eljött Pozsonyba, és azt mondta, hogy valamivel azért mégiscsak jobb lett a helyzet, hisz nincs olyan hideg, mint decemberben volt.”

Emlékezés – nevetés – emlékezés – nevetés.

És valamikor kilencvenben az a prognoszta, Valtr Komárek kijelentette, hogy „tíz év múlva elérjük az osztrákok életszínvonalát.”

„Azt akkor sem érjük el, szembejönnének velünk. Ahhoz az kellene, hogy Ausztriát elpusztítsa egy hatalmas meteorit vagy egy földrengés.”

„Vagy valami középkori járvány.”

„Akkor aztán minden szlovák Ausztriába költözne.”

„És utolérnénk őket.”

A zsebünkben sorra jeleznek az újévi sms-üzenetek. A hálózatok már jól bírják a terhelést. Műszakilag már sokkal jobb a helyzet, mint néhány évvel ezelőtt.

A kissé kapatos Martina észreveszi a kijelzőn, hogy már háromnegyed tizenkettő: „Gyorsan kívánjatok valamit az új évre! Én nagyon szeretném, ha Kamilának sikerülne a külföldi tanulmányút. Ösztöndíjat kapott a londoni Royal Academy-n. Ez megváltoztathatja az egész életét.”

Az ugyancsak kissé kapatos Otto szeretné megölelni Martinát. Talán amiatt, amit mondani készül: „Az anyám, aki annak idején olyan lelkesen öntögetett nektek, elég rossz állapotban van. Egy ukrán nő gondoskodik róla, aki azt állítja magáról, hogy ápolónő. De ha anyámra rájön a roham, ugyanolyan tehetetlen, mint én. Anyám dühöng, kiabál, káromkodik. Kész pokol… A doktornő felírt ugyan neki valamit, de azt általában én veszem be borral, így szegény anyám gyógyszer nélkül marad.”

Nevetünk is, és nem is tudjuk, Otto szavaiból, mi az igazság, és mi a tréfa. Akárcsak a gimiben.

„És az ukrán nő?”, kérdi Boris.

Otto legyint: „Semmi. Vénasszony, csak pár évvel fiatalabb nálunk. De annyit fizetek neki, mint egy luxuskurvának. Így hát a legjobb lenne, ha a jövő évtől egy szociális otthonba sikerülne bejuttatnom az anyámat.”

Ezután a mindünk közül a legjózanabb Jana következett az újévi kívánságaival: „Talán szentimentálisnak tűnik, de én azt kívánom, hogy Borisnak sikerüljön az a fontos üzleti megrendelése, amin most dolgozik.”

„Én tervezem a Duna-parton épülő negyvenemeletes épület belső tereit”, magyarázza a leginkább ittas Boris: „Ebben a helyzetben nekem is kívánnom kell valamit az én szeretett feleségemnek, nem igaz? Tehát azt kívánom Janának, hogy sikere legyen a németországi kiállításának.”

„Áprilisban Berlinben a szlovák formatervezőket mutatjuk be egy nagyszabású kiállításon.”

„Én is szentimentális leszek”, kezdi a közepesen részeg Ivona.

„Azt kívánod az új évben, hogy sikerüljenek az épületbelsőim?”, vág a szavába Boris, aki közülünk a legrészegebb.

„Igen, ezt is. De leginkább azt, hogy sikeres legyen Palo könyvének magyar fordítása. Tudjátok, hogy az apja magyar volt, ezért személyesen érinti a dolog.”

„Igen, emlékszünk, Palo mindig is hungarofil volt”, erősíti meg Otto, felemeli a poharát, és iszik – valószínűleg Palora, Palo apja emlékére, a könyvének fordítására, Magyarországra.

„Májusban lesz egy nagy irodalmi fesztivál Budapesten, jó lenne, ha ott felfigyelnének Palo könyvére. Ez az én újévi kívánságom”, zárta le Ivona, és ebben a pillanatban az ablak mögött felröppent a tűzijáték első rakétája.

Már nem maradt idő Palo újévi kívánságára (vagyis az enyémre), mert időközben elérkezett: kettő – nulla – kettő – nulla.

„Happy hippie new year 2020!”

Ha ez egy elbeszélés, akár itt véget is érhetne. A poénja ugyan csak egy fél poén, és kimondatlan, de így is mindnyájan tudjuk, mit okoz a karantén. Jana nem rendezhet kiállítást áprilisban Berlinben, Palo májusi budapesti fesztiválja elmarad, és Martina tehetséges lányának, Kamilának a tanulmányútja is teljesen félresikerül.

Kamila elkezdi tanulmányait a Royal Academy of Music-on. Villámgyorsan beleszeret Thomasba, aki a kompozíció kurzust vezeti, és a legkedveltebb tanár mind közül. Pár hónap múlva az oktatást beszüntetik a pandémia miatt. A szlovák nagykövetség felszólítja Kamilát, hogy térjen haza a kormánygéppel. De ő marad, Thomashoz költözik. Kapcsolatuk május és június fordulóján fejeződik be, a határok ekkor már ismét megnyílnak. Kamila szülésének várható időpontja december 12. A tanulmányait ideiglenesen megszakította. Az oboát a kezébe sem veszi, depresszióba zuhan. Akárcsak Martina, aki sejti, hogy ez a tanulmányút valóban megváltoztatja a lánya életét.

Otto anyjának, e vendégszerető asszonynak az állapota romlik. A dührohamai egyre gyakoribbak és hosszabbak. Szerencsére Ottónak februárban sikerül őt elhelyeznie a bazini szociális otthonban. Az intézménynek az interneten nagyon jó a híre, a személyzet kedves és szakképzett. Tavasszal az otthon a koronavírus tűzfészkévé válik. Otto anyja az elsők között hal meg a fertőzés miatt. Otto gyakran riad fel éjszakánként, talán rosszat álmodik vagy azt képzeli, hogy türelemmel viseli anyja rohamait és az ukrán ápolónő mégsem olyan drága.

A kötelező karantén alatt, amit a kormány rendelt el, Boris nem él a home office lehetőségével, szinte naponta bejár a műterembe. Jana nem tudja meggyőzni, hogy teljesen mindegy, hogy a görbéket és az egyeneseket a képernyőn otthon vagy az irodában húzza. De megérti őt, számára is nyomasztó az állandó otthonlét, az internetes kapcsolattartás a mi nemzedékünket nem elégíti ki. Szép, tavaszi idő van, Jana sétája a műteremnél ér véget. Boris a szeretőjével a vastag szőrmén heverészik a terem közepén. Amikor Palo (ez én vagyok) megtudja, hogy Boris szeretője Ivona, konstatálja: „Az idősek szerelembe estek. Milyen szentimentális.”

Tóth Ozsvald Zsuzsanna fordítása

RESET

Mi történik, ha megszokott társadalmi életünkben kell alkalmazni a jól ismert IT Help Desk-módszert? Ami egy éve még merész science fiction lett volna, mára a mindennapjaink részévé vált. Lezárunk, várunk, újraindítunk.

A PesText Fesztivál is nyomott egy resetet, a COVID által átformált viszonyok között a szórt, globális fókusz helyett a koncentráltabb lokális, regionális irodalmi figyelem kapott hangsúlyt. A PesText hívószava idén a RESET volt, ezért a meghívott írók ebben a témában küldtek írásokat a fesztivál fanzinjába.

A Reset ‘zine erős, bátor szövegei, illusztrációi a környékről érkeztek: magyar, szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák, szerb, horvát, orosz szerzők mellett kalandvágyó norvég, portugál, török alkotók mutatják meg nekünk, milyen emberi, társadalmi, művészeti vetületei vannak az újraindításnak.

Ezekből a javarészt felkérésre írt szövegekből közöl válogatást a következő hetekben a Tiszatájonline.