Tiszatájonline | 2021. február 14.

Egészségtelen erotika

PVT CHAT
Megszállottságról, perverzióról örökké hálás filmnyelven beszélni, de Ben Hozie karcos független mozija az ígéretes kezdet után ritkán vagy egyáltalán nem váltja gólra a ziccereit… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

PVT CHAT

Megszállottságról, perverzióról örökké hálás filmnyelven beszélni, de Ben Hozie karcos független mozija az ígéretes kezdet után ritkán vagy egyáltalán nem váltja gólra a ziccereit.

Sivár, karcos utcakép, hétköznapi emberekre telepedő éjszaka, lepukkant, betonrengetegbe, műanyaghalmokba foglalt üzletek, gyéren villódzó neonfeliratok: New York a ’70-es évek óta nem tűnt ilyen kiábrándultan ingerszegénynek. Hiába járunk a 2020-as években (pontosabban 2018 elején, ugyanis jelen filmünket akkor rögzítették), a téma univerzális – bármikor fojtogató, belülről felfaló tud lenni az elidegenedés.

Igazán nem vethetjük a direktor szemére az inspirációk hiányát. Hozie a Schrader és Scorsese (Taxisofőr), valamint az Abel Ferrara (A fúrógépes gyilkos, Mocskos zsaru) dominálta, bűnben, mocsokban, ürességben nyakig merülő karakterdrámák előtt rója le tiszteletét, a Cassavetes-iskola (New York árnyai, Egy kínai bukméker meggyilkolása) láthatóan ugyanannyira vonzza, mint a Safdie testvérek közelmúltbeli, a Jóléttel és a Csiszolatlan gyémánttal fémjelzett tevékenysége. Harmadik nagyjátékfilmje viszont a belélegezhető miliőrajzon túl újabb, jóval rétegzettebb témába ugrik csukafejest, a már-már neorealista műgonddal komponált, gyakran spontaneitásra hagyatkozó atmoszférarajz pusztán illusztrálja főalakjai belvilágát.

Rögtön kínálkozik a valóság és a fikció tévútra vivő összjátéka: a PVT Chatben impresszióikat szavakba önteni képtelen, így mesterséges cselekvésekbe ragadó, szimulákrumokhoz nyúló vesztesek igyekeznek boldogulni. Jack, a neten pókerező züllött harmincas csupán a képlet egyik oldalát jelenti – miközben ugyanis árgus szemekkel, drogfüggőkre jellemző tünetekkel bámulja Scarletet, a sötét bőrruhába öltözött dominát, kiderül, jóval többről van itt szó, mint egyszerű nézelődésről. Alá-fölé rendeltségi viszonyok íródnak újra, idővel rádöbbenünk, a lány ugyanolyan céltalanul, orientációs pontok híján lődörgő szerencsétlen, mint a srác. Verbális abúzusnak veti magát alá Jack, eljátssza, amint Scarlet cigicsikket nyom el a nyelven, maszturbál a lakkruhás Istennő előtt, de Hozie tanulsága nyugtalanítóbb: erotikus drámába hajló értékezése nemcsak az amerikai independent (független) hagyomány újabb továbbvitele, valójában magányos, társas kapcsolataiktól messzire sodródott karakterek helyettesítik digitális örömökkel fokozatosan apadó, sőt, egyre ösztönszerűbbé, taszítóbbá váló szükségleteiket.

Hozie nyers, minimalista, csaknem dokumentarizmusba hajló, virtuális és realista életképet is felforgató snittjein (a rendező saját operatőreként és vágójaként is dolgozott) nincs kitakarva semmilyen feszélyező részlet: míg az ugyancsak független színekben gyártott Malcolm és Marie stilizált fekete-fehérsége nem kokettált pornóba illő kivágatokkal, a PVT Chat bátran ábrázol lelkileg és testileg is meztelenedő, akár frontálisan is csupasz testeket, talajra csepegő spermát, közeliken pásztázott bőrfelületet. Jack és Scarlet elérhetetlennek tűnő, de igazából nagyon is hasonló csiki-csukijában már eleve mélyre süllyedtünk – az ember pőre, szinte állatias szinten kénytelen létezni, ha a szerelem, barátság vagy a kommunikáció létszükségletei eltűnnek. Járjanak installációkat közszemlére tevő múzeumba, ragaszkodjanak ezerszer begyakorolt szerepjáték-rítusokhoz, Hozie ún. románca végletesen gépies, sőt, tranzakcionális: szóbeli kérésekből, majd fizetésből áll, Jack olyannyira legatyásodott, hogy a netes blackjacken nyert pénzét zömmel Scarlet újabb szexuális megalázás-számaira költi. Maszkulinitás válságát éneklő traumadarabként ugyanannyira hatásos a film, mint illúziómentes anti-feminista tézisdarabként – a domina ugyancsak boldogtalan párkapcsolatban él, saját gyötrelmei, sőt, életének eseménytelensége miatt döntött a fizetős szexrabszolga-imágó mellett.

Úrnő-szolga reláción nyugvó alá-fölé rendeltségük így kölcsönös nyűglődés: a PVT Chat nemcsak az emberi kötődés kétségbeesett, sőt, kínos keresésének vagy a digitális világ szexet, lamúrt negligáló természetének állapotrajza, hanem a megszállottság, a vágy kiürülésének rendkívül aktuális kordokumentuma. Higgadtan induló, lassan csordogáló, egyre zaklatottabb pillanatkép a függőségről: korántsem csak a szex vagy a drog kényszeríthet szenvedélybetegségre, a másik fél iránti egészségtelen sóvárság is megteszi a hatását, ha közben nincs mellettünk olyan barát, szülő, munkatárs, szerelmi partner, akivel szót értünk vagy csak figyelmesen, empatikusan hallgatja a nyavalyáinkat. Ilyen fénytörésben még inkább Ferrarával és A fúrógépes gyilkos slasherbe oltott demaszkulinizációjával rokon a PVT Chat: az ottani, nem mellesleg pont Ferrara játszotta művész kapcsolatteremtési csőddel, önnön romhalmaz voltával szembesült két nő társaságában, vagyis az emberi kötődés hiánya változtatta forgó szemű, öldöklő ámokfutóvá. Igaz, Hozie nem vetemedik horrorba torkolló szélsőségekre, de filmje hangosan üvölti: amíg olyan haverok vesznek körül, akiknek a legfőbb kedvtelése, hogy galériákban álbunyót színleljenek, valami nem stimmel. Sőt, akik azért toppannak be a lakásodba, hogy a semmiről diskuráljanak, majd puszta szokásból nyerjenek melletted az interneten tőkét (a befolyó online nyeremények szála zárójelbe kerül, vallva, a pénz elcsenhető, legfeljebb ideiglenes problémaorvosló és ha fel is használjuk, az igazi örömöt továbbra sem hozza el), csupán ellöknek a valóságtól, nem pedig közelebb visznek hozzá. Mi több, amennyiben arra kérnek, hogy netpókerből finanszírozd a gyermekük főiskolai tanulmányait, ráadásul egy valóban bimbózó szerelmi viszonynál is fontosabb, hogy bekapcsolt laptop előtt, lopakodva maszturbálj vágyad bőrruhába öltözött tárgyára, az események gyalázatos fordulatot vesznek – Hozie szánalmasai nem jutnak A-pontból B-be, triviális, kisszerű mindennapjaik rabjai egy cselekménytelen antithrillerben.

Ugyanez fertőzi Scarlet napjait: boldogtalan párkapcsolata őszintétlen bólogatásokban és szavakban merül ki – párja, Duke nem sokat akar tőle, pontosabban, mások átverésében, lenullázásában segít, vagyis a PVT Chat idővel több oldalról, újabb figurák behozatalával utal rá, a digitális, pénzszerzésbe, szerepjáték-pózokba merevedő látszatélet társunk árulását, illetve az élet valódi átélése, az igazi tapasztalatok helyett egyre több hazugságot vetít előre. Hozie ennél is tovább megy, helyesebben szeretne menni: filmje ugyanis épp a valóság és fikció válaszfalainak leomlásával veszít lendületéből. Ugyan Jack voyeur-szenvedélye továbbra is centrális szereppel bír és egy hangsúlyos ponton vérbeli suspense thrillerré formálja a narratívát, mintha a direktor – karaktereihez hűen – nehezebben állna helyt a valóságban, mint a dildóval, ostorral, képernyővel vértezett, karcos álvilágban. Zavaros viszonyok szövődnek, a figurák döntései hirtelen kevesebbet nyomnak a latban, a PVT Chat fináléja nem képes beváltani az első 60 perc csábító ígéreteit.

Jack és Scarlet utolsó légyottja csupán kínos exploitation, sőt, hardcore pornó-sablonok puffogtatására, totálisan létidegen mondatok levegőbe harsogására elég: hiába játszik zseniálisan vagy dobja le gátlásait a férfit alakító Peter Vack és a szexúrnőként tündöklő, a Csiszolatlan gyémántból ismert Julia Fox, ad hoc incselkedésük, anyagi játszmájuk következményekkel alig járó, legfeljebb csavarok halmozását segítő gimmick. Hozie, jusson bár ideje egy nyaktörő iramú, pánikot iszonyatos erővel konzerváló kézikamerás rohanásra Josh és Benny Safdie modorában, hagyja szétfolyni az anyagot az ujjai között, így mozija feléli emberkatasztrófákba illő lélektani tartalékait és csak amatőr szexfilmes külsőségekkel próbálja kápráztatni a nagyérdeműt.

Szabó G. Ádám

 

PVT Chat (2020)

Rendező: Ben Hozie

Szereplők: Julia Fox, Peter Vack, Keith Poulson, Kevin Moccia, Buddy Duress