Lupin in fabula

LUPIN

A Netflix Lupin-sorozatának sok irodalmi és filozófiai vonatkozása van, jellemző darabja az újabbkori nem szimplán szórakoztatásra szánt sorozatoknak – első (fél) évad kritika.

A Netflix Lupin című sorozatának első (fél) évada Magyarországon is nagy nézettséget ért el, online felületeken több kritika is megjelent róla. Ezek általában szerethető, elegánsan bárgyú francia alkotást, kellemesen felszínes szórakoztatást látnak benne, amelynek esetében nem kell különösebb mélységekre számítani, ezért mindenkinek szól, szemben a kissé elitista Sherlockkal. A „színtiszta szórakoztatás” mellett van, aki szót ejt a társadalomkritikai mondanivalóról is. Bodnár Judit Lola kritikája rátapint arra, hogy az akciódús, látványos felszín „igazi drazségyógyszer”, vagyis álca: szerinte valójában társadalmi igazságtalanságról, korrupcióról, szisztematikus rasszizmusról is szól a sorozat. A Lupin jelentésstruktúrája, véleményem szerint, ennél jóval rétegzettebb: narratív sémája (keresés, nyomozás), szimbolikus motívumai (álcázás, rejtőzés, elrejtettség, játék), intertextusai (Maurice Leblanc ősszövegei és számtalan feldolgozásuk) alkalmat adnak egy olyan filozófiai olvasatra, amelynek középpontjában az igazság és a viszonylagosság állnak.

Arsène Lupin kalandjai itt nem egyszerűen architextus, hanem kulcs a megfejtéshez, háromszorosan is. A sorozatban két Lupin-rajongó szereplő is van, akik behatóan ismerik minden bűntényét, menekülését, trükkjét. Assane Diop ezek mintájára tervezi meg szélhámosságait, az utána nyomozó rendőrök egyike (Youssef Guedira) pedig felismeri ezt a mintázatot, ha nem is hisznek neki. Az ártatlanul lopással gyanúsított, majd a börtönben állítólag öngyilkosságot elkövetett édesapjától kapott könyv (Arsène Lupin Gentleman-Cambrioleur) nagy szerepet játszik az árvaházba kerülő Assane életében. Ennek egy példányába kódolva üzen neki apja a síron túlról: „Ártatlan vagyok. Anne Pellegrini tőrbe csalt.” Általános értelemben is többet jelent számára Arsène Lupin egy könyvnél, ez az öröksége, a módszere, az útja. Ezt hangsúlyozza az a metaforikus jelenet is, amelyben Assane egy Bibliába rejti könyvét és így, álcázva olvassa szorgalmasan. A Biblia helyére tehát a rejtőzködés agyafúrt mesterének esetei kerülnek szentírásként – olyan alapszövegként, amely vigaszt nyújt, amelyben benne vannak a válaszok kérdéseinkre, mert kifejezi az emberi létezés hermeneutikai alapstruktúráját.

Lupin bűnöző és nyomozó egy személyben, így az identitás rögzíthetetlenségével, az illúzió és a valóság viszonylagossá tételével a modernitás, a posztmodern és korunk mediatizált post-truth világának közös ikonja: kifejezi az emberi állapotot, úgy, ahogyan azt Nietzsche óta egyre inkább látjuk. Nem véletlen, hogy a krimi, amellett, hogy az egyik legnépszerűbb populáris műfajjá válik a 20. században, a kísérletező próza számára is fontos mintát ad, középpontba állítva az identitás problematikusságát. Gondolhatunk itt többek között – a francia irodalomnál maradva – a nyomozás, az identitás, az igazság keresésének szerepére Alain Robbe-Grillet vagy Patrick Modiano munkásságában. A műfaj az olvasó nyomozóvá lényegítésével felhívja a figyelmet az értelmező szerepére, a hermeneutikai tevékenység rejtvényfejtés jellegére. Ahogyan Maurice Leblanc szövegei, úgy legjobb adaptációi és újraírásai is (ezek közül kiemelném Hannu Rajaniemi SF regénytrilógiáját) performatíve megjelenítik az álcázás, az elrejtettség lényegi szerepét, amikor látszólag egyszerű szórakoztató termékként jelennek meg, valójában pedig tematikusan és narratív megoldásaikkal is az illúzió, a hamisság, ezáltal pedig az igazság és a viszonylagosság jelentőségére hívják fel a befogadó figyelmét. A kettős kódolás és a perspektivikus igazságfelfogás alapján érthető, hogy miért született az elmúlt száz évben oly sok feldolgozása a Lupin-történeteknek.

Érdemes kitérnünk a fentiekkel kapcsolatban a játék középponti szerepére. Nem csak az illúziókeltés, a trükkök, a rendőrükkel és az olvasókkal/nézőkkel folytatott bújócska, vagyis Lupin mint „betörő”, hanem Lupin mint „gentleman” is a játék vonatkozásában nyer értelmet: ő az, „aki játszik, de tiszteli a szabályokat”. Ezzel felülemelkedik az embereknek a barbárokra és lovagokra való felosztásán; a jó és a rossz fundacionista felfogásával szemben a viszonylagosság, az esetlegesség („Semmi nincs megírva.”) és az ezzel való szembenézés lesz ennek a szabad szellemnek (übermenschnek) az ismertetőjegye. Morálisan azonban Lupin távolról sem képvisel egyfajta individualista-nihilista attitűdöt, sőt éppenséggel a magukat istennek képzelő, a játékszabályokat mások rovására átíró pellegrinik ellen harcol. Anakronisztikus módon talán, de ragaszkodik olyan értékekhez, mint az egyéni szabadság (önrendelkezés), a tisztesség és a kanti morális imperatívusz, miközben a gazdagok magántulajdonának szentsége éppúgy megkérdőjeleződik, mint az őszinteség követelménye. Ennek megfelelően a sorozat felkínál egy egzisztenciálfilozófiai, egy általánosabb episztémékritikai és egy moralizáló-társadalomkritikai értelmezési lehetőséget. A jó és a rossz harcának szórakoztató ábrázolása Lupin figurájának szubverzív jellege folytán óhatatlanul felveti magának a jónak és a rossznak, az igazságnak és a hamisságnak a kérdéseit. A populáris kultúrában az elmúlt évtizedekben korábban elképzelhetetlen mértékben teret nyert a reflexivitás, az intertextualitás, a többszörös jelentés, az értelmezés szükségességének hangsúlyozása. Ebben nagy része volt a SF mellett a Netflix által megújított sorozatkultúrának, ezért nem lenne meglepő, ha a Lupin folytatásában sem az egysíkú szórakoztatás lenne a kizárólagos cél. „Soha ne bízz meg Arsène Lupin-ben! Talán nem is Lupin a neve. Számtalan neve van.”

Bene Adrián

Netflix

Bűnügyi televíziós dráma

Szereplők: Omar Sy, Ludivine Sagnier, Clotilde Hesme

Alkotó: George Kay