Mikor a fiatalemberek mosakodnak

FARKAS ÁRPÁD EMLÉKÉRE

Hétfő reggel, Erdélyből Svédországon keresztül jutott el hozzám Farkas Árpád Kossuth-díjas költő halálhíre. Illetve nekem, nekünk mindig „Árpi” volt. „Miska hívott, megérkezett Árpi, nemsokára jön át hozzánk.” – hallom még ma is édesapám hangját, s onnan kezdve úgy néztem ki a lakótelepi ablakon, mintha rég nem látott rokont várnék. Persze, hamar a lent focizó barátok mellett találtam magam. Igaz, még játék közben is fél szemmel a parkon átvezető ferde járdát figyeltem, s egyszer csak megjelent. Ruganyos léptekkel, fekete göndör hajával, vállára vetett kis sporttáskájával olyan volt, mint egy francia filmsztár.

A hetvenes–nyolcvanas években Szeged, a Tiszatáj szerkesztősége, és bizony, sokszor a szerkesztők lakása is szellemi csomópont volt, biztos megállóhely – elsősorban – az erdélyi értelmiség számára. Így ő is gyakran járt hozzánk, sokszor ott is aludt. Későbbről – a kilencvenes évek elejéről – több végigbeszélgetett, végigborozott, általa végig is dohányzott éjszakára emlékszem.

Aztán sajnos valahogyan elmaradt a lap mellől, melynek korábban állandó szerzője volt, melyhez – ahogyan utoljára írt levelében fogalmazott – „irodalomrokoni szálak” fűzték, ahol Nagy Lászlóról, Adyról írott esszéi mellett olyan fontos versei jelentek meg, mint az Apáink arcán, az Alagutak a hóban, A szivárgásban vagy a Csoóri Sándorhoz írt Egy diólevélre.

Tavaly kezdtünk újra levelezni, végre küldött verseket, tervei voltak, de az előbb említett leveléből – melyben a rá jellemző választékossággal, líraisággal írt a laphoz fűződő viszonyáról – már érezhető az összegzés, lezárás szándéka.

azóta is nyugtalanít a lelkiismeret, mióta nemrégiben megkértél, küldjek írást a Tiszatájnak is. Mondanom sem kell, igen sokat köszönhetek az Ilia Mihály, majd Annus József édesapád nevéhez fűződő lapnak, ők szépirodalmi próbálkozásaim amolyan szárazdajkái voltak. Föllapozván a lap repertóriumát, csaknem nyolcvan publikációmra bukkantam, melyek javarésze csak ott jelenhetett meg a kelet-európai szellemi tűzhányások küszöbén. Nem véletlen, hogy irodalomrokoni szálak fűznek össze, némileg ezért is estek egybe a folyóirat időszakos elhallgattatásai az én irodalmi el-elcsitulásaimmal, hisz még a futóbab sem törekszik élre törni karó nélkül. Emlékké vált az is, hogy rangos tollak, Féja Gézától Görömbei Andrásig, kísérték utamat, és az Amerikából hazatérő Püski Sándor könyvkérésére könnyedén nyúlhattam Tiszatáj-dossziémhoz.

Megtisztelő kérésed gyűjteményes kötetem egybesöprése környékén ért, amikor már-már úgy véltem, több könyvben publikált írásomra sem találok, rábukkantam olyan elfeledettnek hitt soraimra, amelyek tudtommal kötetben eddig nem szerepeltek, a Tiszatájnál sem fordulták még meg magukat. Így, ha vadonatúj sorokkal nem is folytathatjuk munkatársi viszonyunkat, küldhetek néhány olyan korai verset, melyek eddigi megjelenése nem közismert,  ciklussá egészítve ki egy-két olyan darabbal, mellyel a most megjelenő Ostorzúgásban ének című gyűjtemény ismét Tiszatáj-versekkel zárhatná életmű-féleség lapjait. Mellékelek egy dokumentumértékűnek szánt interjút is Ilia Mihállyal, a folyóirat mentorával és nesztorával, akit ma már a 21. századi Kazinczyként tisztelünk.

Mégis váratlanul ért a halála. Nem tudtam, hogy beteg volt, a közösségi hálón még a múlt hetekben is posztolt. Persze a halál mindig váratlan, talán csak az elmenőnek nem: „bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának, mintha szennytelen ragyogással szeretnének bekerülni a tiszta búzát termő anyaföldbe, melyet szétporladó testük lassan megillet.” (Mikor az öregemberek mosakodnak).

De számomra mindig az a fekete hajú fiatalember marad, sporttáskával az oldalán…

Annus Gábor