Farkas Árpád: Fekete karácsony

Hó ha hullana, lefutna orcájáról e földnek,

annyira hevültek ma körül a szívek. Ártatlan

tekintetek szaladnak az égre –: Jézus meg-

született?; valóban megszületett volna Jézus?

Templomaikban papok, törekként zizegő

egek alján költők ámítanának alázatra hajló főt és

szívet –, de már nincs mit, nincs kit.

A tavalyi véres karácsony heve, színe-fehérje

odalett március lefutó vizeivel, felitta

június heve, s itt áll térdig-derékig adventben

egy becsapott nép, üres tenyérrel –: ha jössz,

színed előtt állok, Uram! S nincs az Úrnak ma

színe, van néki csupán színeváltozása.

Becsapottan, nyomorba zúzódottan még felhányódna

a lélek, de kifosztva legszentebb tartalmaiból,

vagy elalszik léte partjain, vagy felhorgad.

S lám, feltüremlik.

Fölkorbácsolt dühe szilaját

csak ez a karácsonyra szóló áhitat szereli le

néhány tétova percre,

midőn az üres tenyér zsibongásával simít végig

szerettei arcán, csaknem bocsánatkérőn –:

dolgoztam én, viaskodtam én e szeretetért,

s csupán ennyi maradt belőle – rándul hát

ökölbe az a kéz, s a maradék reménnyel el-

röppen egy lőttlábú angyal.

Hűlt helyén gyermekek maradnak, gyanútlanul

faggatódzó gyermekek –: holnap mit eszünk, Uram?

Fekete karácsony jött ránk, vergődünk

zúzott angyalszárnyain, veséjét, máját

tépjük –: esszük magunkat, fiam!