„Inkább röntgeneztem ezt a tájat, mint fényképeztem”

Elhunyt Farkas Árpád (1944. április 3 – 2021. február 7.) Kossuth-díjas költő.  Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván beszélgetésének közlésével – mely a Kossuth Klubban hangzott el 1997. március 7-én – a Tiszatáj egyik legfontosabb szerzőjére emlékezünk. Farkas Árpád 1968-tól közölte lapunkban verseit, esszéit, az akkori szerkesztőkhöz személyes, mondhatni családi barátság fűzte. Legutóbb a Tiszatáj tavaly szeptemberi számában jelent meg két verse és egy 1972-es interjúja Ilia Mihállyal. Halála számunkra is pótolhatatlan veszteség.

BESZÉLGETÉS FARKAS ÁRPÁDDAL (1997)

– 1972-ben Farkas Árpád indulásakor Féja Géza ezt írta a Tiszatájban: „Örven­dez­zünk, mert költő érkezett.” Mit jelentett ez a bekonferálás Farkas Árpád szá­mára, ho­gyan fogadta érzelmileg, mit gondol a felelősségről, az elkötelezettségről ez után?

– 1972 karácsonyán jelent meg ez a gondolata, és mondanom sem kell, hogy rendkívül megtisztelő volt, és nem ezért a levegőben lebegő mondatért, hogy költő érkezett, mert, gondolom, a költők egyfolytában érkeznek a század fo­lya­mán, és mennek is el, hanem elsősorban azért, hogy ki mondta, ki írta le. Féja Gé­záról közismert volt, hogy elég könnyen, de finnyásan lelkesedő ember volt. Ben­nem nem kritikusként, esszéíróként, irodalomtörténészként élt, ha­nem a Vihar­sarok szerzőjeként. Általa ismerkedtem meg a népi írók mozgal­mával, Féja Géza saját törvényeihez, önmagához hű emberként élt bennem, és hogyha ő úgy találta, hogy azokkal a versekkel én megérkeztem valahová, ak­kor jó lett volna tudni, hogy hová. Én Kolozsvárra érkeztem meg, Kolozsvár­ról Sepsiszentgyörgyre, Sep­siszentgyörgyről meg Marosvásárhelyre. Én azt tartom a literatúrával való foglala­tosságról, hogy egyik eszköze lehet a szemé­lyi­ség építésének, mint sok más dolog is. Bár talán kissé jobban ki van téve a szélfúvásnak, talán közösségibb, talán egy kissé kényesebb is, több érzékeny­séggel jár. A válaszom tényleg csak annyi lehet, hogy természetesen örvendtem ennek az emberi fogantatású hangnak, és kértem is a lapot, ahol megjelent, hogy közvetítsék ifjúi köszönetemet. Féja nemsokára el­távozott közülünk, ta­lálkozni már nem tudtam vele, hogy személyesen is meg­köszönjem. Bár azt hi­szem, hogy nem kell azért állandó kalaplengetéssel élni, mert valaki meg­dicsért, dicséretre méltónak találta az ember néhány szerencsétlen sorát. Féja Géza tulajdonképpen önmagát fogalmazta meg, mikor biztatott egy fiatal er­dé­lyi költőt, és természetesen nemcsak engem, hanem még sokakat is (a vajdasági Gion Nándort például) igazán lélekmelengetően s önbizalmat serkentően.

– Féja Géza tehát úgy érezte, hogy költő érkezett, de vajon Farkas Árpád mikor érezte úgy, hogy ő most már költő? Meg lehet-e ragadni ezt a pillanatot, amikor va­laki költővé válik? A másik oldalról pedig lapszerkesztőként rengeteg beküldött verset olvas – mikor érzi úgy, hogy na, most költő született?

– Elárulom, hogy éppen annak va­gyok személyes tanúja, hogy hogyan távozik a költő, hogyan halkul, hogyan hall­gat el, s mért nem mozog széles karcsapások­kal egy olyan szellemi állag­ban, amelyben naponta éldegélni próbálunk. A kérdés másik része az, hogy hogyan válaszolok fiatal költők verseire. Megmondom őszin­tén, ez nagyon nehéz. Il­lyés Gyulának volt igaza, aki úgy fogalmazott, hogy a kez­dő költőnek kötött formában (is) kell próbálkoznia, tehát indulásakor fel kell mutatnia a lemér­hető mércéket, bizonyítandó, hogy tanult-e valamit. Én azt hi­szem, hogy ész­revétlenül sehova nem jut el a tehetséges ember, szükséges a meg­mérettetés, az, hogy első, második, harmadik kötetes költő legyen belőle. S nem hiszem, hogy valaha szerkesztőkön múlott volna, hogy valakiből költő lett vagy nem lett.

– Jó pár éve már, hogy újságíróként és szerkesztőként dolgozik. 1980-ban egy in­ter­júban – a Forrásban jelent ez meg – nem fogadta el Tamási Áronnak azt a vé­leményét, miszerint az újságírás elemészti az írói vénát. Mit tart most erről?

– Most sem fogadom el. Tamási Áron ezt saját korának zsurnalizmusára utalva mondotta. Ő publicistája, külső munkatársa volt a Brassói Lapoknak, heti rovatot vezetett, ami teljesen más. Van két ragyogó publicisztika-kötete, élő beszéd arról, hogy szépprózájában is publicisztikája fogalmazódik meg, a saját kora. Nemzeti­ségi, kisebbségi ideológus is volt. Tamási nyilván a kora­beli – és ilyen szempontból a mai – újságírói malomra, tehát a bulvársajtóra gondolhatott, ami valóban szemé­lyiséget emésztő lehet. Én azért nem értettem vele egyet, mert az én legnagyobb fiatalkori élményem a hatvanas évek köze­pén az a két-három esztendő volt, amit gyakorló újságíróként töltöttem, igaz, nem napilapnál, hanem havilapnál. És az is igaz, hogy ragyogó fiatal gárda jött ott össze, öten voltunk akkor első kötetesek, Vári Attila, Magyari Lajos, Csiki László, Czegő Zoltán és én. Szinte csoda volt, hogy nem irodalmi lap volt az, bár lehetett volna, mert rengeteg kéziratunk volt akkortájban. Azért volt ez nagyon nagy élmény, most, a kilencvenes évek végéről visszatekintve is, mert akkor valóban érezhető volt egy kis lazulás, a diktatúra még nem erősödött meg. Mi fiatalok voltunk, egészségesek és vakmerőek, például gya­log jöttünk haza messzi utakról, nem is szálltunk meg senkinél, nehogy kiderül­jön, hogy a befolyása alá kerültünk az éjszaka folyamán. Amit akkor a falukutatók sokkal módszeresebben, tudományos alapokra helyezve koncepciózusabban vé­geztek, azt bennünk a fiatalság motorja működtette, a gyanútlan fiatalságé termé­szete­sen. Az igaz, hogy nekem most könnyű beszélnem, mert 90 után írtam ugyan újságcikkeket, és négy éve újságot is szerkesztek, de azt is be kell vallanom, hogy mostanában nem írok. Végre annyi idő után azt mondom, hogy amíg remek tol­lak meg tudják fogalmazni az én véleményemet, addig fogalmazzák meg ők – szín­vonalasan. Mert én továbbra is azt állítom, hogy az alacsony szintű zsurnalizmus személyiséget koptat. Az a késztetés, ami a világban való körülnézésre készteti az embert, főleg a fiataloknak használ, bármilyen műfaj­ban próbálják a tollat for­gatni.

– Van egy költeménye, amelyik egy – igaz, korai – ciklusának is címadó verse lett: Csak csend ne legyen. De most hallgat a költő. Mit csinál Farkas Árpád, ami­kor hall­gat, azon kívül, hogy lapot szerkeszt?

– Tudtam, hogy elkerülhetetlen ez a kérdés. Két éve egyetlen verset se ír­tam. Nem azért nem írtam, mert az úgynevezett írói vénámat megölte volna az újság­írás. ’89 után még évekig nagy volt a késztetés, az első hónapokban euforikus han­gulat vett erőt rajtam. Végül is azért gürcöltünk évtizedeken át, hogy eljöj­jön végre a cenzúra nélküli idő. Az első hónapokban még a politikai életbe is bekap­csolódtunk. Szerveződött az RMDSZ. Szükség van – mondták – úgy­nevezett be nem piszkolt nevekre, oda kell állni. Ez rövid ideig tartott. Nem is a kiábrándult­ság miatt, mert hát olyan nagyon nem ábrándult ki a régi ki­ábrándult ember; már nem volt hova kiábrándulni. Egyszerűen megszűnt a tétje annak, hogy az ember mondja a magáét, mint akit még nem vertek szájba. Olyan nagy volt a sóvárgás va­lami másra, hogy én például be is dőltem az ilyen szövegeknek. Akkorában – azt hiszem, Debrecenben – együtt hall­gat­tuk, hogy paradigmaváltást kell végrehajtani az irodalomban, elég volt, hogy Magyarországon is csak három-négy név ismert, jöjjenek mások. A fiata­lokkal nem is lenne baj, mert azok jönnek, nem kérdezik, hogy szabad, nem szabad, átmennek azok a falon is, és ez így természetes. Azt mondták, hogy hangot kell váltani, mert elég volt a jelképes beszédből. Ezek a szö­vegelők megfeled­keztek arról, hogy tulajdonképpen a költői eszköztárat bánt­ják. Cso­konai Vi­téz Mihálynak nem kellett rendszerváltás, és József Attiláig mű­ködtek a me­ta­forák, a képi beszéd nem halkult el. A magyar lírában meghatározó a képi lá­tásmód. Nem uralkodó, de meghatározó.

Ez álkérdések garmadája volt, de egyetlen figyelembe veendő tényező kihal­lat­szott belőlük: az, hogy senki, a kutya sem figyel a versre. Senkinek sem kell a vers, mindenki politizálni akar, mert a politika vág húsba és elevenbe, a poli­tikai moz­gások uralkodóak, és ebben nincsenek Kelet-Európában ország­hatá­rok. Itt most már nem él az az igény, amiből következően az ember költőt fa­ragott magából. Tudd kirágni magad abból a kásahegyből, ami a társadalom, vagy abból a hóhegy­ből, ami az orrodat, szemedet, szád betömte. Abból egy­szer ki kell kerülni. Csu­pán a pucér becsvágyért – mert Féja Géza és Czine Mihály elhíresztelte rólam, hogy én költő vagyok, és nem is akármilyen –, csak ezért nyűni a papírt, s nem aludni éjszakánként, hogy jössz-e új időknek új dalaival – számomra elveszett a tétje. Szerintem egy ötvenéves ember örül­jön annak, hogy kialakította valamen­nyire az orcáját, hogy kialakította a belső világát. Az az ötvenéves ember, aki na­ponta meg akar újulni, négykézláb he­lyett állandóan a sarkán akar járni, az szerin­tem bohóc, és nem komoly ember. Én azt szoktam mondani, hogy a vers tulaj­donképpen arra való, hogy tisztítsa az ember érzelmi és szellemi járatait. De ez a tisztítási folyamat, ez az állandó készenlét működhet olvasással is. És ott vannak még hál’ Istennek az én kor­társaim, és akik elhunytak, azok sem hunytak el, és működik az egész magyar líra. (Ha már annyira nemzetiek vagyunk, hogy a vi­lágra rá sem nézünk, pedig ott is vannak értékek még.) Én már nem vagyok a híve annak a megfogalma­zásnak sem, hogy a poétának szolgálnia kell. Nem kell szol­gálnia, nem kell üzennie sem állandóan, mint Kossuth Lajosnak Turinból, nem kell üzeneteket közvetítenie, hanem sugallnia kell.

– Irodalomtörténészek József Attila, Nagy László hatását fedezik fel verseiben, és olyanok is voltak, akik Szilágyi Domokost is odaírták ebbe a sorba. Farkas Árpád nem tiltakozik ez ellen, bizonyára vállalja ezeket az elődöket.

– Ez természetes. A hatáseffektus a világ legtermészetesebb módján műkö­dik. A nagy személyiségek mindig megkísértik az induló, a tanulni, a próbál­kozni, a szárnyait növesztgetni óhajtó poétákat. Azt hiszem, hogy a mi nem­zedékünk tag­jai s az előttünk járók közül nagyon ritka az a kivétel, aki el­kerülhette volna József Attila szellemi hatását. Óriási volt, amikor felfedeztük a kötelező iskolai tan­anyagból kilépő költőt, az életművet. Hogy nem prole­tárköltő volt, hanem a költő maga. Adyt még könnyebb volt fölfedezni, aki a múlt század végének han­gulatát hozta át a mába. De hát én Csokonait is köze­lebb éreztem magamhoz sok huszadik századi versírónál. Persze dolgozni, s nem epigonná válni. Például Nagy László személyisége, az a készség, ahogy va­rázsolni tudott a poézissel, megejtett, de tisztában voltam azzal, hogy ezt nem lehet túl­haladni. Ez olyan mérce, amihez úgy kell közeledni, hogy azért el­varázsolt se legyen az ember, s utánozni semmi­képp sem szabad, mert abból lesz az epigo­nizmus. Úgy érzem, hogy József Attila erősen hatott fiatal­koromban, de az első kínlódásokon, versverejtékeken jobban érződik Nagy László szellemisége. Emberi és poétai minta volt, ami bátorítást je­lentett az embernek, hogyha lé­legzetet akart venni.

– Pomogáts Béla írta tizenöt évvel ezelőtt: „Farkas Árpád az erdélyi tájból és tör­té­nelemből meríti ihletét.” Bár ma nem ír verseket, de ha holnap újra kezdené, ak­kor változatlanul így volna ez?

– Az erdélyi tájat már túlságosan megcsócsálták: Erdély és fenyvesek. Én soha nem akartam tájköltő lenni. A tájleíró az akvarellfestészethez áll köze­lebb, és eze­ket a hirtelen rögtönző ecsetvonásokat alkalmazni nem volt képes­ségem. Talán volt ilyen vers is, igen, de az inkább köhögés, mint a szikla büszke orma, inkább vergődés, mint karcsú fenyők hajladozása. Én úgy érzem, hogy inkább röntgenez­tem ezt a tájat, mint fényképeztem volna.

– Hat évvel ezelőtt egy másik kritikusa, Alföldy Jenő a következő észrevételt tette: „A Romániában élő Farkas Árpádot arra jelölte ki léthelyzete és verskultú­rája, hogy közösségének hangadója, közelebbről az erdélyi magyarok, a falu szó­szólója le­gyen.” Nem szűkítette le a poétikai lehetőségeket ez a predesztináció, ez a közösségi elkötelezett­ség, küldetéstudat?

– De igen. Erről volt szó eleitől fogva. Én tizenhat éves koromig színész akar­tam lenni. Ez szerencsére nem sikerült, mert most valahol statisztálhat­nék, s vár­hatnám a következő szereposztást. De bizonyára volt valami hajla­mom ahhoz, hogy ami bennem a világról összegyűlt, azt meg tudjam fogal­mazni, bár sohasem vágytam magát a Parnasszust. Én sohasem tartottam a köl­tészetet olyan csinos és hűséges széplánynak, akinek mindig a kedvében kell járni, s minden szeszélyét ki­szolgálni. Eszköznek tartottam arra, hogy egy bi­zonyos korszakban a közérze­temről tanúbizonyságot tegyek. Csupán ennyit akartam, s nem megváltani a vilá­got. Elég fiatalon rájön az ember arra, hogy a költészet erre alkalmatlan. De azt nem merem könnyű szívvel kijelenteni, hogy többet verset nem írok – mert még most is írogatok –, csak éppen nem lá­tom a helyét a nap alatt.

– Meg kell állapítanunk viszont azt is, hogy állandóan születnek új és új költők, akik írnak is serényen, például a Serény múmiák, akik már felütötték fejüket az er­délyi költészetben. Ők új profillal érkeztek?

– Ők valóban nem váltottak profilt, mert már a sajátjukkal jelentkeztek. Az igaz, hogy igyekeznek egymáshoz hasonlítani, és én ezt kicsit irigylésre méltó­nak tartom. Ezek a gyerekek – ma már harminc év körüliek – a kilencvenes évek kö­zepén jelentkeztek egy egészen más miliőben. Egyből-kettőből biztos, hogy jó költő lesz. Ahova mi, ők is arra a bölcsészkarra jártak, ahol egyetlen előadássoro­zat nem hangzott el sem Illyés Gyuláról, sem Nagy Lászlóról, Ta­másiról nem is beszélve, viszont féléves kurzusa volt Rejtő Jenőnek. Onnan, a Rejtő Jenő kabát­ujjából a saját nemzedékükben önmagukat látják, és nem utálnak eléggé bennün­ket. És ne csak öncélúan legyenek orcátlanok, s ne csak a virtus kedvéért. Bár az, hogy jó a formaérzékük, már az is virtus. És ha néha álorcát öltenek, hogy egy ki­csit archaizálhassanak, hogy egy kicsit a régi, hagyomá­nyos műformákban írhas­sanak, az már nem is álorca. Természetes, felszaba­dult, gyönyörű szép kedéllyel mívelik.

– Több Farkas Árpád-verset is lehetne idézni, amelyben gyakran előfordul, is­mét­lő­dik a hó motívuma. Ez bizonyára nem csak az erdélyi táj ihletése. Egyszer Lászlóffy Aladár, akinek a verseiben szintén nagyon sokszor fellelhető ez a motí­vum, erre a kér­désre azt válaszolta, hogy Erdélyben olyan sok a hó, kézenfekvő, hogy a költő ezt vá­lasztja első eszközéül a versben. De például Farkas Árpád szép de profundis-verse az Alagutak a hóban azért azt mutatja, hogy nem csupán erről van szó.

– Egyszerű motívumként is szerepelhet a hó, és mint metafora is, hiszen a hó maga a metafora. Kínomban egyszer azt mondtam, hogy többnyire télen ír­tam verset, de nem szeretném a kérdést bagatellizálni, még ha olyan jó is hó­labdával játszani, szobrászgatni a hóval. De a hó tulajdonképpen minden vers­ben min­denre alkalmas, mert több dimenziója van: jelenthet veszélyt, tisztasá­got, je­lentheti a fe­hérséget magát. A magyar lírában azért állandóan minta a hó, így nem vagyunk jeltelen vidék a Kárpát-medencében. De persze többet is jelent, jelentett akkor, amikor az említett verset írtam: vágyakozást, hogy ab­ból a meredt, bénult életből egyszer kijussunk. Márai Sándor 43 táján azt mondta, hogy igazi magyar úr nem sértődik; igazi író végzi a dolgát. (Aztán valamikor kilencven éves korában ön­gyilkos lett megsértődve az egész magyar nem­zetre, mert máshol kellett leélnie az élete felét.) Akkor meg milyen sza­vam le­gyen, amikor pontosan ezzel a verssel kapcsolatban azt mondták, hogy legyen vége már annak a vakondok költői maga­tartásnak, amelyik a hóba akar alag­utacskákat vagdosni. Ezzel megpróbálták sem­missé tenni mindazt, amiért 89-ig, ha a könyökömet nem is, de a körmeimet kop­tattam.

– Ilyen fontos még ma is a hűség?

– Hűség? Ma délután azt kérdezte tőlem valaki, hogy a rendszerváltozások után hűségesnek kell e maradnia az írónak önmagához. A válasz kézenfekvő: természe­tesen. Azt hiszem, hogy a hűség nem kötődik sem rendszerhez, sem kormányhoz, csak az embernek önmagához. Ha önmagához nem marad hű az ember, akkor ki­hez? De ezt a sok megpróbáltatásnak kitett fogalmat annyira elkoptatták, annyira kikezdték, hogy nagyon szemérmesen szabad csak ki­ejteni, s vigyázva, nehogy túl­ságosan konvencionálisak legyünk. Én azt hi­szem, hogy pillanatnyilag nem az a kérdés, hogy hűnek kell-e lenni rendszer- és kormányváltozások után az íróknak önmagukhoz, hanem az, hogy akik írással fog­lalkoznak, tudják-e, hogy mi a szán­dékuk a mondatokkal, a gondolataikkal. Kerül-e egyáltalán majd szóba az, hogy ha elindul a mondat, az olyan, mint a Toldi malomköve: ki tudja, megáll-e valahol, és ha megáll, célba talál-e. Szük­séges-e egyáltalán malomköveket, mondatokat, fő­neveket, igéket próbálgatni, és ha igen, van-e felelősségérzete azoknak az embe­reknek, mindig és minden­kor, akik élnek azzal a lehetőséggel, hogy kezükben pa­pír, nyomdafesték és más ily kellékek adattak. Ilyen kérdéseknél is el kell időn­ként időzni.

– „Erdélyi volnék, malomkő van a nyakamban. Úszni így tanultam, a világ­ten­ge­ren vérem átráng véled, te tutaj-Magyarország.” Ezt írta Farkas Árpád 1992-ben Sepsi­szentgyörgyön, egyszerű című versében. Van valami derűre, derűsebb verszár­latra ki­látás manapság? Ma is ilyen „egyszerűen” látja a helyzetet?

– Akkor sem így láttam. Hogyha ezt prózára akarnám lefordítani, annyit kéne jelentenie, hogy az az erdélyi volnék – ha már olyan nagy keletje lett er­délyisé­günknek –, aki Magyarországban nemcsak a nemzet országát látja, ha­nem egy kis kapcsolatot a tágabb világ felé. Ez a vers tulajdonképpen azért íródott, hogy jelez­zem: 90 után legyen igaza annak, aki azt mondta, hogy még­iscsak voltak rendszer­változások ebben a térségben. És azt is el akartam mon­dani, hogy én ezt a drága országot mindig nagyon-nagyon szerettem, és ponto­san azért, mert mindig egy másik szegénységből közelítettem hozzá, egy beteg­ségből mindig egy nagyobb be­tegséget találtam és frissen támadt, új szegénysé­get. Ezt bizonyára értik azok, akik ma is csak csirkelábon élnek.

– Egyik verse (Egy állomáson) ezzel a sorral zárul: „s nem utazik el többé már soha.” Úgy érzi-e Farkas Árpád, hogy valahová valamikor megérkezünk?

– Nem. Én reménykedem – olyan értelemben, ahogy a versnek erről beszél­nie kell –, hogy nagyon sokáig leszünk útközben. S amíg útközben vagyunk, addig nincs is semmi baj. Isten őrizzen attól, hogy megérkezzünk valahová. Személyé­ben az ember természetesen meg fog érkezni valahová, de egy nem­zetnek ne le­gyen végállomása.

Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván

(Megjelent a Tiszatáj 1997. decemberi számában)

(Kép: Farkas Árpád és Annus József)