Tiszatájonline | 2021. február 3.

Szoft-apokalipszis

KRUSOVSZKY DÉNES: ÁTTETSZŐ VISZONYOK

PUROSZ LEONIDASZ KRITIKÁJA
Krusovszky Dénes legújabb kötetének A te partod című nyitóversében egy bárka közelít. Mindegy, hogy rajta van-e Noé, úgysem ismerik fel. Ahogy később Odüsszeusz is hiába számolna be kalandjairól, egyrészt nem hisznek neki, másrészt pedig kit érdekel – „lépjünk már tovább, légyszi”. (Visszatérés) Az Áttetsző viszonyok szoft-apokaliptikus világba kalauzolja az olvasót, ahol minden mítosz a banalitás mocsarába süllyedt – a Minótaurosszal való találkozás után a hős visszakapja ruhatári sorszámát, az Olümposzon pedig pornófilm forog…

Krusovszky Dénes legújabb kötetének A te partod című nyitóversében egy bárka közelít. Mindegy, hogy rajta van-e Noé, úgysem ismerik fel. Ahogy később Odüsszeusz is hiába számolna be kalandjairól, egyrészt nem hisznek neki, másrészt pedig kit érdekel – „lépjünk már tovább, légyszi”. (Visszatérés) Az Áttetsző viszonyok szoft-apokaliptikus világba kalauzolja az olvasót, ahol minden mítosz a banalitás mocsarába süllyedt – a Minótaurosszal való találkozás után a hős visszakapja ruhatári sorszámát, az Olümposzon pedig pornófilm forog. A beszélő rossz időjárási körülmények közepette poroszkál egyik versből a másikba, mint a túlélők McCarthy disztópiájában, persze itt kannibálok helyett legfeljebb kényszeredett születésnapozókkal lehet találkozni. A világ nem elpusztult: devalválódott. A kérdés, hogy mennyire tragikus, sőt egyáltalán tragikus-e mindez? A Ha ilyen lesz a vége jó érzékkel hátsó borítóra emelt felütése szerint: „Az összeomlás előtt kellene megnézni / mindent, csak azt nem tudom, / hogy az összeomlás előtt vagyunk-e még.”

Áttetsző, mert kiüresedett viszonyok. De a szókapcsolat magában hordozza az álmok szürrealitását is, ahol A és B elem között konkrét, mégsem kézzelfogható kapcsolat képződik – Krusovszkynál gyakran az ilyen köztes minőségekre kerül a fókusz. A szövegek kisebbik részében a valóság épp elég groteszknek bizonyul ahhoz, hogy vers legyen belőle, legalábbis nem jelenik meg olyan elbizonytalanító motívum, közbevetés, amely megakadályozná, hogy a cselekményt realisztikusságában vizualizáljuk – ilyen például a Pompa vagy a Pügmalión című. Előbbiben egy hajléktalan pénzérméket szedeget egy reneszánsz főtér szökőkútjából, a másikban a beszélő figyelmét a sírköves udvarában álló világi témájú szobrok ragadják meg – „aztán rám szóltál, / mi nem ezért jöttünk.” Két-két különböző töltetű világ vetül egymásra, ami hatásos és könnyen dekódolható konfliktust teremt.

A kötetben azonban jellemzőbb eljárás a narratíva elbizonytalanítása. Radikális esetben olyan távoli fragmentumok kerülnek egymás mellé, például a Baleset vagy a Gólem című versben, amelyekből csak nagyon homályos alaptörténetet lehet rekonstruálni. Érdekes módon ezek a maguk féloldalas terjedelmével sokkal zavarosabbak, mint a kötetzáró, hasonló eszközökkel élő Spirál, ahol éppen az eljárás túlhajtása miatt nem hat öncélúnak a szerkezet. A legtöbbször viszont Krusovszky nem számolja fel egészen a cselekményt, csupán a realizmustól szakad el. A könyv fülszövegével egyetértve: mintha az elalvás és az ébredés előtti percek belső történetei elevenednének meg. Álomszerűen, nem tolakodóan parabolisztikus helyzetek: a kafkai Azt hittem, fehér beszélőjének tegnap vett térképét egy öregember elavultnak minősíti – egyikük sem tudja, mi az úti cél. A parkban mikrovilágában éppen a kiüresedett kapcsolat válik a biztonság zálogává: „éles füttyögéssel rögtön megjelennek / az önkéntes csőszök a parkban, / hogy nehéz husángjaikkal / kikergessék a bokrok alatt / reszkető szerelmespárokat, / de nekünk nincs mitől félni már.”

A részlet jól példázza Krusovszky visszatérő eszközét is, az állítás azonnali, egy mondaton belül történő lefokozását, ellentétezését. Csak az első ciklus verszárlataiból válogatva: „a csillagok fénye is mióta szakad ránk, / de kinek lett itt attól könnyebb bármi” (Könnyebb bármi), „mindenesetre volt remény, hallom / újra, hiszen én ismételgetem” (Volt remény), „mégsem tarthatom meg, / de már tartom is” (Képeslap), „és te megint rám szóltál, / lassítanunk kellene, / pedig már régen álltunk” (Egy tárgy várható útja), „megint hallom a sakálok / vonyítását a kert alól, mondod végül, / amire szelíden biccentek egyet, / hiszen én csalogatom oda őket / minden éjjel” (Augusztus), vagy az ars poeticaként olvasható „úgysem lehet elolvasni már, suttogod, / de hát én a súrolást nézem” (Egyre sötétebb). Ezek az egyes darabokon belül alapvetően jól működő alakzatok egymás után olvasva kiszámíthatóvá válnak, és nem csak stilisztikai szempontból. Habár a kötet Krusovszkytól megszokott formai ötletessége ezen valamelyest old, túlságosan egynemű az a konyha-civilizációkritikába mártott pesszimizmus, amely a versek anyagát képezi. A madarak undora az emberektől, akik nem tudnak mást, mint örökösen csak megnyilvánulni. Nem az intellektuális rétegzettséget hiányolom, hiszen az Áttetsző viszonyok alapvetően közérzeti, és nem gondolati líra, egyébként nem is humortalan – „a vizeket és az erdőket se zaklassuk tovább / felesleges himnuszokkal” (Ha ilyen lesz a vége) –, egyszerűen redundánssá teszi a kompozíciót, hogy a beszélőnek túl sok mindenről ugyanaz jut eszébe.

Mert legyen bármennyire is megfigyelő alkat, a könyv középpontjában a beszélő – és az ő világhoz való viszonya áll. A cselekménynél sokkal inkább érdekli a mondat, a lejegyzés mikéntje. A leg(de)poetikusabb ready-made darabokat külön ciklusba gyűjti (Számozott mondatok), a narratívabb jellegű szövegekbe pedig gyakran szentencia-betéteket szúr be, amivel termékeny feszültséget teremt: egyaránt olvashatók a beszélő kommentárjaként, és úgy, mint a környezetből beszüremkedő gondolatfoszlányok. A Szüntelen motyogás tanúsága szerint „először voltak a dalok, / aztán lett belőlük az ordítás, / végül pedig ez a szüntelen motyogás” – aki hallgatja, közelebb hajol a világhoz, nem érti – és ezt már én teszem hozzá: mégis mintha örökösen ezt a motyogást rögzítené. Hajlok A te partod önmegszólító olvasatára: a bárka utasai, „az oltáspártiak és az oltásellenesek, / a klímaszorongók és a klímatagadók”, na meg a sokkal érdekesebbek, „a pederaszták, / a gerontofilok, a szodomiták, / és az összes többi szerelmes is” a szubjektum partjai felé tartanak. Krusovszky költészete ennek a soha meg nem valósuló találkozásnak a szorongását tematizálja. A rezignált írnok titkos vágyát, hogy valami végre igaziból történjen – mert hiába az apokalipszis, ha alig észrevehető. Mint a Spirált (és egyben a kötetet) záró fantáziában: hogy lerántsa az ünnepi vacsora után a megrakott abroszt, és ne trükk legyen, hanem borzasztó csörömpölés.

Purosz Leonidasz

(Borítókép: Takács Borisz)

Magvető Kiadó

Budapest, 2020

96 oldal, 2699 Ft