Tiszatájonline | 2021. január 23.

Payer Imre versei

Utazás régi helyre.
Utca foghíján fakó, poros falfolt
mutatja, hol volt…
Mégse. Hiszen más látószögben,
más mozdulatban.

Félbemaradtan.

Térré vált az idő.
Ami életen át tarthatott volna,
a roncsolódás elejtette veled.

Lebeg-e lélek időtér felett?
[…]

Nincs-világ mondat

Idő-felhőkarcoló ablakán keresztül

nézem járó-kelő egyedem,

miközben egy másik betonon

valaki beszáll magánrepülőgépbe,

saját szigetre suhanni,

mialatt egy Afrikából

menekülő család épp a tengerbe fullad,

én pedig a számítógép előtt írom ezt a mondatot:

nincs világ, csak menedzsmentek vannak,

mint valami középkori uralmi területek.

embervicsor és robot-orgazmus.

A színhely mása

Utazás régi helyre.

Utca foghíján fakó, poros falfolt

mutatja, hol volt…

Mégse. Hiszen más látószögben,

más mozdulatban.

Félbemaradtan.

Térré vált az idő.

Ami életen át tarthatott volna,

a roncsolódás elejtette veled.

Lebeg-e lélek időtér felett?

Az elhagyottságban volt idő.

Szaga, fakuló színe, néma hangja,

szomorúságának a súlya.

Most eltörli a tér, elveszi az időt,

mint kihalt otthontörmeléket

sarjadó fű, lomb susogása.

Levegő és fény táguló forgása.

Ha valahová visszatérsz,

minden emléket kisebbnek találsz.

Te visszamégy. Az idő visszamegy.

Töpörödnek lelkes dolgai, törpe hegy.

Mint hősmosolyos arc, mint a képzet lebeg

telt lila urnán. Ebben van pora. Ravatalcsönd.

Maradék sávban beszélek.

A többi – könnyű intés,

majd eltűnik hirtelen.

Mélyét vesztett felületen.

Akkori utcakövek az akkori lépések alatt

az ugyanaz nem ugyanaz maradt.

Hamis a színhely mása.

Semmisült számítása.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. januári számában)

Címkék: , ,