Ötven pfennig, bliccelés, világpolitika

1984 augusztusában hugyoznom kellett Garmisch-Partenkirchenben. Már nem emlékszem pontosan a helyre; a bajor kisváros házai még ott sorakoztak a közelünkben, de a másik oldalon fenyveserdő nyílt a hegyvidék szelíd romantikáját kínálva, ám ahol éppen tartózkodtunk, ott inkább még parkszerű, túlgondozott, tündéri táj hullámzott a napsütésben. Valami kiránduló- vagy pihenőhely lehetett sok turistával. Illemhely is volt. Talán ötven pfenniget kellet bedobni egy a bejáraton lévő kis szerkezetbe. Bent tiszta, többfülkés tér – bármely hazai megyeszékhelynek becsületére válna ma egy ilyen nyilvános illemhely.

Amikor jöttem kifelé, egy középkorú vagy inkább idősebb férfival találtam magam szemközt. Épp a fémpénzt helyezte volna az ajtón lévő automatába, de visszaszedte a mozdulatát, s kissé félreállva utat engedett. Én viszont tartottam neki a nyitott ajtót rendületlenül, udvariasan. Parancsoljon, fáradjon be! Csak nem vacakol a pénzbedobással? Ő azonban nem mozdult, talán ingerült is lett kicsit. Nem tudom. Kérte, hogy engedjem el az ajtót. Elengedtem, kattant a zár. A bajor meg bedobta a maga ötven pfennigjét. Ott álltam k-európai ösztöneimmel, beidegződéseimmel értetlenül, leforrázva. Nem engedte magát meghívni.

Úgy is fogalmazhatnék, nem akart bliccelni. De min múlik az ilyesmi? Gondolkodásmód, néplélek, neveltetés? Mondjuk valaki jegy nélkül utazik a villamoson. Kétszáz fizető utas mellett elfér egy bliccelő. Vagy tíz is? Ötven? Mennyi? A villamos így is, úgy is megy. Nem mindegy, hogy teli van, vagy félig üres? Hát nem! Mert aki jegyet vesz, az tartja fönn a tömegközlekedést (mindegy, hogy azon van-e egyéb állami támogatás), és ha kevés a bevétel, akkor meg kell emelni a jegyárakat (ez viszonylag egyszerű képlet, most tekintsünk el a súrlódástól, légellenállástól, egyebektől). Ahhoz, hogy a bliccelők és jegyvásárlók aránya ne forduljon meg, szükség van ellenőrökre, mert a mi k-európai mentalitásunkba kevesebb közösségi öntudat keveredett, mint amennyi abba a bajor úrba szorult. Így aztán felénk az ellenőrt szokás gyűlölni és köpködni – mert ő a (valamilyen) hatalom megtestesítője –, nem pedig azt, aki bliccel (és mondjuk nem azért, mert véletlenül elfelejtett jegyet venni, vagy mert tegnap lejárt a bérlete).

Az indulatok ott vannak a tömegközlekedési eszközökön, a boltokban, a várókban, a közösségi oldalak posztjaiban és kommentjeiben. És semmi nincs végiggondolva. Erre már esélyt sem adunk magunknak. Ugrunk az első szóra, félinformációra. Illetve nem is! Minden végig van gondolva. Csak mindenki a maga sablonja szerint gondolja végig. És csak nagyon kevesen hajlandóak belehelyezkedni a másik nézőpontjába. Tartottad az ajtót, és becsukatta, hogy bedobhassa a maga kis ötven pfennigjét? Hát hülye az ilyen!?

De miről is jutott eszembe ez a belém égett, régi garmisch-partenkircheni pillanat? Nem is tudom. Talán azért, mert voltam ma vásárolni a pékségben, a piacon. Vagy a maszkhasználatról, az oltakozási kedvről, a világpolitikáról?

Jenei Gyula

Címkék: ,