Szénási Miklós: Annyira meleg volt éjszaka

Dagadt az ajtó éjszaka, nehezen nyílt, mikor felkelt és kivonszolta magát. Sokáig úgy nézett ki, nem is lesz nyár, aztán hirtelen harminc fok felé kúszott a hőmérséklet, iszonyú meleg volt napok óta. Nehezen indult meg a vizelete, az apjának is ezzel volt baja, az is mindig nyögött, mikor végre csilingelni kezdett a csempe. Ahogy nézte a sárga patak útját, az jutott eszébe, nem ártana vízkövezni legalább néhány évente. Marica nem hagyta volna, hogy ilyen koszos legyen a ház, de az asszony elment, és ha akarna se jöjjön vissza az aljas szuka, mert aki egyszer hazudott, az hazudni fog újra és újra. Nem is vízkő ez, gondolta némi elégtétellel Keszeg, az altemplom gondnoka, hanem minerális anyagokban gazdag, magas alkoholtartalmú húgykő. Ha kockaforma lenne, négyujjnyi széles meg vastag, olyan erődítményt lehetne belőle emelni, mint az ősöké volt a szomszéd kisváros hajlott hátú dombján. Vagy templomot, árnyékos házat a nyugalomra vágyóknak – és próbálta a csésze közepét célozni, a sötéten derengő tajtékos felszínt.

Keszeg szerette a munkáját, mindig örömmel kalauzolta a kíváncsi turistákat a hétszáz esztendős építményben. Aztán ha végzett, ment a Piros Kilencesbe, amire az volt írva görbe betűkkel, hogy falatozó, de enni ott nem lehetett.

– A régiek – így adta elő a kocsmában –, még tévé meg villany nélkül éltek, és mégis képesek voltak a csodára. Mi meg? Ólat építünk a disznónak, meg buszozunk a városba. Pedig a kincs itt van az orrunk előtt. A szőlő, az a valami – mondta Keszeg, ahogy maga elé emelte a sárgás, már-már vizeletszínű italt –, annak van kultúrája. A gyökere tizenkét-tizenhárom méter mélyre is lemegy a föld alá, magába szívja a föld kincseit és a leveleivel addig nyújtózkodik, amíg csapdába csalja a nap sugarait. A régiek napimádók lehettek, másra se vágytak, mint hogy egyesüljenek a szőlő levével – közölte erőteljes pátosszal, miután lehajtotta az utolsó kortyokat is.

– Hát a patáslábú Bakkhosz isten? – kérdezett közbe az öreg Almásy Ernő. Mindig itt ült, cigarettázott és figyelt, nem lehetett csak úgy kikerülni éber tekintetét. Állítólag hajdani kuruc grófok ivadéka volt, ha leült, mindig húzott a foltozott melegítőn, ne kopjon ki térdnél.

– Hát maga is itt van? – fordult oda Keszeg.

– Itt hát – mondta Almásy. – Folytassad csak, mi volt azzal a Bakkhosszal!

Kellett pár pillanat, míg Keszeg visszatalált, honnan is indult.

– Az istenség itt részegeskedett ezen a tájon – mondta és a lendület már vitte, mint a mosogató vize a pohár szélére száradt habot. – Bakkhosz gyönyörködött a felhők csipkés szélében és a leveleket is unalmában alakította éppen olyanra…

– Ugyan már, amikor bor van, ki unatkozna – csattant fel az öreg Almásy, és kaparós cigarettájáról úgy verte le a hamut, mintha hangszer húrját pendítené.

Felállt és óvatosan, mintha tojásokkal szórták volna tele a nyikorgó és százados mocsok marta padlót, kifelé indult. Ügyesen egyensúlyozott a székek árnyékai között, elsőre megragadta a kilincset, szalutált, ahogy a Horthy-tisztek, és mintha itt sem járt volna soha, szertefoszlott az estében.

– Az élet semmi – folytatta Keszeg, mintegy megkoronázva sokszálon gabalyított értekezését. – Hát tudod te, mennyi egy év? – fordult a kocsmáros Slezák Jani felé. –Kiköpsz a hóba, és mire utána küldöd a másikat, máris itt a szüret ideje, és mire jól megfosat a must, már azt nézheted, mi legyen azzal a sok finoman kongó hordóval. De tényleg. Hát sosem iszunk?

Rendszerint ezzel zárta zavaros gondolatai kifejtését, és akik ismerték, tudták, ekkor még nincs vége. Ami eddig történt, az legfeljebb a zsenge és visszafogott, már-már gátlásos felvezetés volt csak, mert mindig akadt valaki, aki azt mondta, fizet neki, és ha mégsem, akkor meg csak előhalászott munkásnadrágja dohánymorzsával teli zsebeinek egyikéből néhány gyűrött papírpénzt. Valamennyi mindig volt nála, mert nem kért soha, de mindig kapott az idegenvezetésért, ami legtöbbször annyiból állt, hogy kinyitotta az ajtót és mutatta, merre a lépcső. Legfeljebb hozzátette, ha akarják, gyújt ő villanyt is szívesen, hadd lássák ezt a páratlan csodát, az árva magyar nép dicső csarnokát és a holtak alsó járatát. Majd hozzátette, hogy neki valójában mennie kellene lassan, de most a munka várhat, mert akik eljöttek ide, azok nagy utat tettek meg, hát nézzenek csak szét alaposan itt, ahol királyok forgolódtak hajdanán

– Nem tudom, honnan ez a fene nagy szomjúságom, de egyszerűen nem érzem, hogy a csapvíz segítene. A szóda már jobb, de szódát nem ihatok annyit, az kikészítené a gyomromat, olvastam valahol, hogy a szénsavtól kitágulnak a belek.

– Ezt a tudományos baromságot meg honnan veszed? – kérdezte Slezák Jani, aki néha megragadott egy poharat, és törölgetni kezdte valami nyugtalanítóan retkes konyharuhával. Képes volt akár hosszú órákon át csinálni ezt, és talán még rosszul is esett neki, ha megzavarták, hogy főzzön kávét, csapoljon sört vagy nézze meg, van-e még az orosz vodkából.

– Nem – mondta Keszeg – a szomjúság ellen még a sör is csak módjával jó, mert az habos ugyan, de a hárslevelű, a tramini, és kiváltképpen az olaszrizling, azaz a mi vidékünk itala – mutatott teátrálisan körbe – alkalmas erre a feladatra csupán teljes mértékben.

S nem is volt rest, lelkesen ivott egészen addig, míg hirtelen arra eszmélt, hogy már rég nem a kocsmában van, hanem otthon, imbolyogva áll a fürdőszobában és vizel.

Egyszerűen hihetetlen, gondolta, hogy annyi folyadék után sincs még egészen jól. Annyira kínozta a szomjúság, hogy szinte fájt. A konyha felé vette az irányt, mert emlékezett rá, hogy reggel tett egy palack vizet a hűtőbe, ami mostanra jó hideg lehet. Vizet azonban nem ihatok, nyögött fel. Most egy sör esne jól, mert éjszaka van, és az éjszaka sehol a világon nem ilyen nyugodt és szép, mint itt, ahol lassú lombok ringatóznak kint, és száz éve is ezt látta volna, meg ezer éve is, aki életét a templomnak szentelte, ahogy ő. Mégsem sört fogok inni, döntött, túl meleg ez az éjszaka, a langyos sör maga a mézsárga halál, nem is értette, miért vizet tett a hűtőbe sör helyett.

A vitrinben volt bor is, kissé állott, szagolta az üveget, amit valami érthetetlen oknál fogva nem dugaszolt le. Próbált emlékezni, hogyan történhetett ez. Hát persze, éppen inni akart, délután volt, uzsonnaidő, de csengettek, és nem tudta, kire számítson, és mivel akárkivel nem osztotta volna meg ezt a kiváló bort, jobb híján kortyolt az üvegből, jó nagyot, és csak nyelte, nyelte és közben szólt a csengő, egyre türelmetlenebb és hangosabb volt már, mire megunta, és betolta a kenyér morzsás tálcája mögé, még a dugóval sem bajlódott. S milyen jó, hogy elrejtette: Tóth Pista zajongott kint, az öreg ávós. Mit keres itt ez a hóhér, csodálkozott. Soha nem bocsátották meg neki, hogy a nagyapját elvitette, és a rendőrségen szétverték az öreg térdét, mert nem akarta aláírni, hogy be fog lépni a téeszbe. Aztán más világ lett ugyan, de Keszeg nagyapja, apja is úgy volt vele, hogy a disznó akkor sem változik át angyallá, ha kést döfnek a szívébe és hagymával keverik a vérét. Tóth Pista mocskos állat, nála bort nem ihat – ez tiszta sor. Pattogó hangon kérdezte, mit akar, de meg sem hallgatta a választ, fordult vissza a házba, és őszintén remélte, nem lehet sok már hátra ennek a vénembernek.

Az öreg elbotorkált, ő meg ment a kocsmába, el is felejtkezett az olaszrizlingről, ami most annyira jólesett neki. Ennél többre ember nem is vágyhat, miféle más küldetésről álmodhatna a férfi, mint hogy átélje újra és újra a gyönyört, ahogy a poros utat a nyelvtől a torkon át tisztára mossa a bor.

Másnap mintha gereblyét vertek volna a tarkójába, úgy ébredt. Front van megint, nézte az eget az ablak és a függöny közötti résen, és kínlódva mocorgott a csupasz ágyon. Nem is emlékezett, mikor feszült alatta legutóbb lepedő, de minek is az nyáron, pörölt az anyjával, mikor a napokban benézett hozzá a vénasszony és szörnyülködött, hogy lehet ilyen igénytelen. Nyár van, ugyan már, magyarázta, és örült, hogy távozott az anyja, mielőtt kérnie kellett volna rá.

– Legalább hoztál volna valamit enni! – kiáltott utána, de azért nem annyira hangosan, hogy visszaforduljon.

Lehet, hogy mégis baj van a vérnyomásával, simogatta a homlokát, nem ártana elmenni a doktorhoz, de az ráér még.

– Hát ti meg mit kerestek itt? – csodálkozott az udvaron masírozó hangyák inváziójára. Dühösen csapkodott, kézzel először, aztán papucsot ragadott, és úgy próbált végezni velük, de hamar elunta és abbahagyta a felesleges csapkodást.

Görcsösen próbált emlékezni, hova lett a maradék olaszrizling, mert éjszaka ivott ugyan, az igaz, de mintha valamennyi maradt volna az üveg alján. Gyanakodva méregette a viaszosvászon abroszt a konyhában, de a kávésbögrék forró talpának kopott karikáin és a félrecsúszott kés vágásnyomain kívül egyebet nem talált. Az összes tányér és pohár a csapban tornyosult, mert mindent elővett, de semmit nem mosott el, és mikor már egyetlen tiszta edényt sem talált, akkor kiemelt egy-egy nagyjából bizalomgerjesztőnek látszó példányt a halomból. Amiből kávét ivott, abba más italt nem volt hajlandó tölteni soha, az embernek legyen tartása, nem jó az, ha szarból van a gerinc, ezt az apjától tanulta, de a bukta porcukros-morzsás tányérját simán lefújta, a virslinek és mustárnak jó volt az is.

Nem volt több ötlete, hol lehet az üveg. Közben az órájára nézett, és eszébe jutott, hogy nem ártana kilépni, mert a pontosság a kegyesek erénye, márpedig aki az Úr házában tevékenykedik, szedje össze magát. Lent, az altemplomban néhány éve régészek a Szent László legenda motívumait vélték felfedezni a falon. Keszeg csupán sejtette, hogy a homályos foltok melyike lehet leginkább a kanos kun lányrabló után vágtató Árpád-fi. A hajdani hős szegény paripája tűrőképességével és fizikai erejének határával ugyanúgy nem számolt, ahogyan az új világ menedzsereit sem izgatta a kérdés, mi lesz, ha addig építgetnek lefelé a létszámból, míg csak annyian maradnak, hogy szabadságról ne merjen álmodni senki, mert a rendszer összeomlik, mint a gyufából emelt Eiffel-torony a Videoton színestévé tetején. De engem ez hidegen hagy, gondolta Keszeg, az atyák rendes emberek, nem arra gyúrnak, hogy hazavágják a szegény világi alkalmazottat. Ehhez viszont nem ártana, ha szednéd a lábad, szólalt meg belülről a lelkiismeret reszelős hangja. Ismerős volt, gyakran hallotta rosszabb napokon, mikor már délelőtt alig bírta kezét-lábát emelni és a seprű tologatását is egyre inkább elviselhetetlenül nehéz munkának érezte az épület körüli sétányon, olyankor is ez a hang figyelmeztette, ne képzeljen magáról túl sokat.

Tulajdonképpen azokból élünk, akiket erre sodor a végzet, viaskodott a belső hanggal. Szomjan nem indulhatok, ez volt a végkövetkeztetés és végül csak talált némi vermutot, amit eredendően nem kedvelt, de szódával, mintha olcsó fröccsöt keverne, egészen jónak ígérkezett. Ivott, közben a fürdőszoba vakuló tükrében kísérletezett szöghaja lesimításával, de hamar belátta, ebből semmi nem lesz. Maradt a kalap, az még a templomban is elmegy, jószerével védősisak, mentegetőzött, Erdélyből hozták, az ottani magyarok hordanak ilyen fejfedőt. Aki dolgozik, az nem teheti meg, hogy kizárólag a tiszteletre törekedjen, veszedelmes útvesztő a ceremóniák labirintusa, nem könnyű a magafajta egyszerű léleknek ott eligazodni. Még évekkel korábban ígéretet tett az atyáknak arra, hogy szellenteni, köpni nem fog a templomban soha. Ha meg súlyos szükség kényszeríti, nem lakik messze, hazarohan bármikor, legyenek biztosak benne, kezét ő nem meríti hiába a szenteltvíztartóba.

Nem pogány kommunista vagyok én, kérem tisztelettel, magyarázta, mi svábok vagyunk, szeretjük, ha rendben mennek a dolgok, és a nagyapját hívta tanúbizonyságul, aki annyi éven át viselte végtelen türelemmel a bibliai megpróbáltatást, hogy hóhérát ott lássa nap mint nap a szomszédjában, és én az ő vére vagyok egészen, tessenek rám nézni. Keszeg Vendel unokáját kötelezi a név, mondta, így szerződött ide. S később, mikor néha-néha derengeni kezdett a jámbor életűeknek, hogy talán mégsem a leghelyesebb döntést hozták, ha számot kell adni a humánerőforrással gazdálkodás nehézségeiről feljebbvalóiknak, gyorsan igyekezett kozmetikázni a helyzetet, és mintha spontán filozófus támadt volna fel tudata mélyéről, kifejtette, az erdélyi kalap nem a gyalázat, hanem a tisztelet kategóriájába tartozik. Ez az én sisakom, ebben küzdök a Góliáttal, bizonygatta, mert lehet emelgetnem azt, akárhányszor kifelé vagy befelé igyekszem, de attól még ott marad a reszkető levél a téglaúton vagy a goromba disznóparaj a jobb sorsa érdemes gyepen.

Kövér Mariska néni úgy nézett rá, mint amikor két napig aludt és nem tudta, előzőleg miféle kárt tett a faluban, csak amikor a fejére olvasták a Piros Kilencesben. Előbb a virágágyásokat dózerolta le, sorban az összeset, mintha fűző nélküli bakancsban járta volna a táncot szegény palántákon, a kocsmától a szélső házig, ahol viszont a szóbeszéd szerint éktelen vastag hurka is kunkorodott, aztán meg rókázva végigvonult a járdán és minden kapuban hagyott mintát, mert aznap nem csak mértéktelenül ivott, de rendesen evett is. Ha én éhes volnék, fazék káposztát befalnék, hősködött néha, de nem tartok rá igényt, nem árt, ha a férfi tudja, hol a határ, nem engedhetem meg magamnak, hogy a mohóság és mértéktelenség bűnébe zuhanjak. S ha ilyenkor hallotta krákogni a lelkiismeret mélyről érkező hangját, sietett kiegészíteni ezt a megjegyzést azzal, így is mekkora baj, hogy nem képes ellene fordulni a szesz kísértéseinek.

Úgy hitte, egyszer különleges halált fog halni, bár azt remélte, nem fog fájni és időben meggyónhat mindent, ami nyomasztja. Ezért is ment híre hamar annak, ha Keszeg csak csipegetne vendégségben, ne sértődjön meg a ház úrnője, mert nem azért hiányzik csupán zsenge rombusz a szelet húsból, mintha kifogása támadt volna. Ugyan kérem, mondogatta Keszeg, ez volt életem legjobb cigánypecsenyéje és nézett elégedetten, milyen csodás harmóniára talált e tányéron, és már fújta is a füstöt, parázslott ujjai között a cigaretta vége, látszott rajta, esze ágában sincsen viccelni. Ezen a reggelen sem hányás, sem más garázdaság esete nem foroghatott fenn, gondolta az egyház világi alkalmazottja és igazított kalapján, remélve, nem az váltotta ki Kövér Mariska néni döbbenetét, mikor lelkesen odaintett neki a templom felé vezető úton.

Jó reggelt, lelkendezett, mintha eszét veszítette volna, mert váratlanul valóban csodás kedve kerekedett. A szomjúság, ami eddig kínozta hirtelen semmivé lett. Úgy érezte, vége minden földi gyötrelemnek, és mintha hirtelen átlépett volna az emberiből az angyali létezés dimenziójába, még a madarakhoz képest is légiesebb teremtés lett. Csak az utalt arra, hogy mindez illúzió, mikor hirtelen úgy érezte, csorogni kezd az orra, mintha vérezne. Zsebkendőért nyúlt, azért a gyűrött, de tőle lényegében elválaszthatatlan vászondarabért, amit még utolsó közös karácsonyuk szentestéjén kapott a tündéri Maricától, mikor hirtelen megvilágosodott, pedig a templomig még volt néhány lépés.

Gyertyalángnál, napnál és minden természetes és mesterséges fényforrásnál egyaránt világosabbá vált számára e pillanatban, hogy nincs nála az a drága kendő. Hogyan is lehetne, ha nincsen zsebe sem, mert annak előfeltétele a nadrág. És ha legalább valami kétes tisztaságú gatya takarná sovány fenekét, meg a többi ékességét, legalább megmenekülne a teljes szégyentől. Ám a gatya pont ott heverhetett, ahol a nadrág –valahol a házában. Így legfeljebb szőrös, pipaszár combján kaparászhat gyászkeretes ujjaival a zsebkendőért, nem a szöszös zsebben.

Ez éppen az az időszak volt, amikor nem csak Kövér Mariska néni járt a Kossuth Lajos nevét viselő főutcán, hanem mindazok, akik a buszra vártak, meg a tejes kocsira. Lehettek talán vagy harmincan. S mind látták, ahogy a szélben ott himbálózott Keszeg birbitélője.

Nem is tudom, magyarázkodott, mikor az atyák magukhoz hívatták, hogyan történhetett ez a gyalázat. Azt hiszem, mondta az öreg Vendel unokája, túlságosan lassan úszott elő a téli álmot elsodró vizes tavaszból ez a nyár, és ha így haladnak a dolgok, meglehet, nem is fog sokáig időzni ezen a környéken, de akkor annyira meleg volt, és én pedig annyira vágytam valamit inni. Az atyák erre mit is mondhattak volna: tudták, hogy görbe lábú testvérük nem hibátlan ember, és azt is sejtették, nem fog megváltozni. Azzal zavarták el, hogy mondjon ezer Miatyánkot, és ha szomjas lesz, igyon, de ha lehet, jóval kevesebbet, mint korábban.

Ezért Keszeg roppant hálás volt nekik, és két-három napig a kocsmát is próbálta kerülni, mert nem akarta, hogy kinevessék. Ám végül megtört, feladta, és bevonult Slezák Jani ivójába, ahol meglepetésére hatalmas taps köszöntötte. Nem is értette, miért fizet neki mindenki. Aztán amikor Almásy Ernő bácsi megveregette a vállát, és megkérdezte, hol fér el ekkora szerszám abban a koszos nadrágban, Keszeg megértette, hogy férfiúi ékét ünnepli a falu. Ennek megörült, különösen, mert eszébe jutott, hogy annyira, de annyira szomjas, és ezt a szomjúságot sörrel oltani nem lehet, csak hűvös, helyben termett borokkal: főként hárslevelűvel és olaszrizlinggel.