Egy kedves néprajzos asszonyság, kitűnő szakember, pár évtizeddel ezelőtt rendszeresen kendnek hívott. Hát kend, hogy van? De régen láttam kendteket! Miközben tegező viszonyban voltunk, néha (gyakran?) ezt az évődő megszólítást választotta, s én nyilván viszonoztam. Hát maga? Asszonyságod? Még illett is ez a múzeumi környezethez, ahol össze-összefutottunk.
Sok víz lefolyt azóta a Tiszán, a Gender-patak is folyóvá öblösödött – jó pár éve nem is találkoztunk, ráírtam hát a messengeren, zavarná-e, ha most leasszonyságoznám. Jött a válasz gyorsan: dehogy! Meg a nosztalgia: de régen volt. Meg a magyarázat: ma is használom a magázódást, a kendezést vagy a nagy jó uram megszólítást némely hozzám közel álló kollégával. Nem bántó ez, inkább különleges. Azok között szokás, akik levéltári forrásokkal dolgoznak. Remélem, téged sem sértett annak idején! Persze néhány pesti kolléga lesajnál minket ilyenkor, mondván: vidéken így szokás. No, mindegy.
Rákeresek a kendre valami netes szótárban, több árnyalata van: ismeretlenek vagy kevéssé ismerős férfiak udvarias megszólítása egymás között, de közeli rokonok, házastársak is használták a tegezésnél a nagyobb tisztelet kifejezésére, és persze lenéző, fölényeskedő előfordulásai is vannak. Belénk az utóbbit sulykolták általános iskolában, úgy emlékszem. Ahogy a maga szó is stigmatizált volt az önnel szemben.
Csak hát a kommunikációban a szövegkörnyezet a legfontosabb. Meg persze a szándék. És hogy a másik hogyan akarja érteni, amit mondunk. Vagy hogyan akarja félreérteni. De erről nem a nyelv tehet.
Virágozzék száz virág, szokták mondani a toleranciát tanítandó. És hogy érték a másság. Ha például valaki őrzi a tájnyelvet, az archaizmusokat. Azokat az ízeket, árnyalatokat, amiket otthonról, a felnevelő környezetből hoz: egy nyelvjárási szót, egy furcsán ejtett hangzót, egy szokatlan toldalékolást. Igen, érték. Csak éppen az osztálytársak kiröhögik, ha máshogy beszél, a tanár pedig, aki egyébként meggyőződéssel hirdeti annak a száz virágnak a létezéshez való jussát, kilencvenkilencet mégis kigyomlál, hogy rend legyen az iskolában, a világban. A fejekben. És ha valaki vét a norma ellen, ő maga teszi nevetségessé az illetőt. Olyan leckét ad, amit nem lehet elfeledni. Ha egy diák a számtanfüzetet kockásnak mondja, akkor (némely) matektanár hülyét csinál belőle. Nem tudod, te szerencsétlen, hogy a kocka térben értelmezhető, a négyzet meg síkban? Úgyhogy: hálós vagy rácsos. Felfogtad? Egyszer megkérdeztem egy matektanárt: a franciakockás lapot hogy mondod „helyesen”? Mert síkban értelmezhető az is, ráadásul téglalap. Nem tudta. Azt sem tudta, hogy a nyelvet nem geometriai definiciók alakítják és működtetik. De ha a gyerekbe egy matek- vagy bármilyen tanár, edző, szülő, tekintély belealázza, hogy a kockás az négyzetrácsos, akkor ő már tudója lesz ennek az alapvető ismeretnek, és nagyon büszke lesz rá, hogy tudja: a párhuzamos és merőleges vonalakkal osztott füzetlap nem kockás, hanem négyzethálós. Vagy rácsos. És lenézi azokat, akiknek kockás füzetük van.
Tudjuk, a nyelvhez való viszony hatalmi, ideológiai kérdés. Vannak, akik meg akarják mondani, milyen szavakat használhatunk, vagyis mit gondolhatunk. Aki uralja a nyelvet, a gondolatokat, a lelkeket uralja. Újbeszél. Ismerős valahonnan.
Nevetséges, és legalább annyira ijesztő olvasni a sok botcsinálta stiliszta, nyelvszakértő kommentháborúját egy-egy szóról, szófordulatról, amely valahogy valaki(k) által éppen a közfigyelem terébe kerül. Mint mikor helyesírási kérdésben lincselnek olyanok, akik maguk sincsenek tisztában az akadémiai szabályokkal. Mindenki hozzáteszi a kis mondandóját az aktuális témához, ám ez a hozzátétel nem az illető helyesírási tudását, nyelvhasználati bölcsességét bizonyítja, sokkal inkább elrongyolt idegeiről, pártállásáról tanúskodik.
A nyelvhasználat persze, Kazinczyéktól a mai nyelvművelőkig, mindig is harci terep volt, s nem véletlenül, hisz ahány ember, annyiféle kifejezésmód. Márpedig ha magunkban bizonytalanok vagyunk, a puszta másságot (akár stíluskülönbözőséget) saját identitásunk megkérdőjelezéseként is értelmezhetjük.
Valamikor a kilencvenes évek elején egy ismert cigány politikussal készítettem interjút. A beszélgetés végén megkért, ne használjam a cigány szót, mert ahhoz túl sok negatív jelentésárnyalat kapcsolódik. Sértő, bántó kifejezés. Olyan, mint a néger. Azt mondta, írjam inkább, hogy roma. Nem értettem ugyan, mi változik, ha a valóság egy szeletét más hangsorral jelöljük, de nem akartam sérteni, bántani, ezért elkezdtem használni a romát. Pár év múlva ismét ezt a cigány politikust faggattam valami riportban, s akkor a változatosság kedvéért (mert a föld forog, az apályt dagály váltja, a dagályt meg apály) azt találta mondani, ne használjam a roma szót, mert az csak ostoba divat, egyébként is embereket, férfiakat jelent cigányul, vagyis nem a népet. Írjam inkább, hogy cigány. Szép szó az, nincs mit röstellni rajta. Ő maga is büszke a cigányságára, a hagyományaira. Természetesen nem akartam az ostoba divatot követni, ám addigra az rögzült a köztudatba, hogy a cigány szó nem píszi, s már mindenki romázott. Illetve nem mindenki. De sokan. Aki viszont (a cigány írók, folklórosok, nyelvészek vagy akár a fönt emlegetett politikus kérésére, javaslatára tudatosan) mégis a cigány szót használja, az politikailag nem lehet korrekt figura. Lenézhető, kioktatható bunkó. Rosszabb, mint aki suksüköl. Vagy majdnem olyan rossz. És a füzete is kockás.
Szóval bonyolult dolog a nyelvhasználat. Bonyolult dolog az ember.
Vagy nem?
Jenei Gyula
