Borban a hazugság

MÉG EGY KÖRT MINDENKINEK
Zenitjén már túljutott az egyik legünnepeltebb kortárs dán rendező, ettől függetlenül Thomas Vinterberg vígdrámája szoros kezekkel összetartott, potens szerzői teljesítmény, amely mindenképpen a pályakép jobban sikerült darabjai között foglal helyet… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

MÉG EGY KÖRT MINDENKINEK

Zenitjén már túljutott az egyik legünnepeltebb kortárs dán rendező, ettől függetlenül Thomas Vinterberg vígdrámája szoros kezekkel összetartott, potens szerzői teljesítmény, amely mindenképpen a pályakép jobban sikerült darabjai között foglal helyet.

A nagy ugrást előidéző Születésnap óta nyilvánvaló: Vinterberg profilja a közösségi szellem feltérképezése, helyesebben a látszólag olajozottan működő családi, baráti, ismerősi felállások ízekre bontása. Szülő-gyermek ellentétet, régi traumákat okád felszínre Dogma-stílben az egyik sarj bejelentése, alkoholista felmenők csúf örökségét próbálják rendezni a főkarakterek (Submarino), parányi félreértés révén bolydul fel a pedáns kisváros és ugyanez okoz életre szóló traumát (A vadászat), netán a jóléti társadalom nyomása, hazugságai elől az ellenkultúrába rohanók kénytelenek felülvizsgálni döntéseiket (A kommuna). Igaz, férfimelodrámai hangütéssel korábban is zsonglőrködött a direktor, valószínűleg kurrens tragikomédiájában fekszik rá legjobban öröm, valamint háttérbe alig szorítható bánat egyszerre felszabadult és ólomsúlyú összjátékára – a COVID-19 előtt cannes-i piros betűsnek szánt Még egy kört mindenkinek néha cassavetesi (Férjek) húrokat pengető, középkorú alfahímek próbáltatásairól daloló, hamisítatlanul európai guy cry.

Tónusából következik, hogy Vinterberg egyik célja a maszkulinitás lebontása: négy jóbarátot vesz elő, Martin, Tommy, Nikolaj és Peter gimnáziumi tanerőkként döbbennek rá, hogy már nem megy úgy, mint régen. Gödörből kecmergési szándékuk azonban illuzórikus: eleve fásultan reagálnak a problémáikra, de a cselekmény világossá is teszi, életjobbító nekiveselkedésük korántsem jelent gyógyírt kedvtelenségükre. Legfőbb kérdésként tehát az fogalmazható meg, milyen következményekkel jár, ha egykori szokásainknak, baráti és rokoni kapcsolatainknak felelőtlenül búcsút intünk és egy olyan új miliőbe ugrunk fejest, amely valójában nem a sajátunk, így habitusunktól távol eső élettérként egyre nehezebben kontrollálható. Nagyjából ugyanezzel a premisszával kecsegtetett – részben a programadó Lars von Trier polgárpukkasztásának hatására – a Születésnap is: Vinterberg természetes fénnyel, eszköztelen színészi játékkal, mesterséges elemeket száműző kézikamerás hozzáállással arra kereste a választ, milyen következményekkel bír igazság és hazugság kipattanása és az, ha a főkarakter nyilvánosan sározza erkölcstelen, hajlott korú apját? Vagyis a Még egy kört mindenkinek laza szálakkal az 1998-as remekmű tematikai rokonaként bonyolódik, pláne, hogy a centrális négyesfogat szintén úgy dönt, trollkodni, bohóckodni fognak tovaszállt vitalitásuk, fiatalságuk megőrzéséért, így egykori konzervatív létformájuk helyébe – remélhetőleg – valami jobb, új percepciós forma lép.

Pontosan ez siklik félre: e dramedyben ugyanis a félreértések, hibás felvetések okoznak melodrámai túlzásokat és mivel önmagukat határozottnak vélő férfiak rángatják magukat hazugságba, maszkulin rátermettségük is kritika tárgyává válik. Életközépi válságról (midlife crisis) szóló tragikomédiaként célszerűbb boncolgatni e filmet, sosem a mértéktelen alkoholfogyasztás leegyszerűsítő propagandadarabjaként: rengeteget nyom még a latban a negyvenesek, ötvenesek szürke monotóniájának elkerülése, a család felbomlása, így nyilvánvaló, Vinterberg tágabb spektrumban elemzi az ivászat mellékhatásait. Leszolgált hősei ugyanis Finn Skarderud norvég pszichológus amúgy is vitatott teóriájával próbálják szétfeszíteni mikroközösségük kereteit, azaz 0,05%-nyi szeszbevitellel akarnak oldott társas lényekké formálódni, miután a szülők és a kollégák szerint a történelmi, pszichológiai, ének, illetve tornatanári végzettséggel rendelkezők komolysága lerontja az osztályátlagot. Csakhogy lépésről lépésre tisztázódik: a Még egy kört mindenkinek végkövetkeztetésében egy szélsőséges helyzetre nem egy újabb extrém szituációval tanácsos felelni, mivel az nem megszünteti, hanem csak tovább súlyosbítja a problémákat. Csakúgy, mint az alkoholizmus – ideig-óráig bújhatunk ki a bőrünkből, de idővel felszínre bukkannak, sőt, halmozódnak a problémák, tehát a direktor konkrét és absztrakt voltában is tanulmányozza filmje választott témáját.

Különböző módozatait veszi észre a főszereplők lerongyolódásának: Nikolaj jó humorúként veszi az akadályokat, Peter joviálisan időben leteszi a poharat, a legnagyobb drámai, sőt, könnyfacsarókba illő próbatételen azonban Martin és Tommy esnek át. Az őket játszó színészek nem is hagyják ki a ziccert – ugyan Mads Mikkelsen a tőle szokott profizmussal alakít, de a mozi legnagyobb sztárja, pontosabban meglepetésembere a Születésnap galád Michaeljeként ismert Thomas Bo Larsen. Fokozatos lecsúszása szívszaggató: gyerekek mentorává formálódó példaképként lép elénk, majd szenvedélybetegsége egyre jobban legyűri, hogy Vinterberg a végtelen tenger messzeségében köszönjön el tőle. Rögvest melodrámainak tűnik a hányattatása, akárcsak Martin passiója – ő a famíliája széthullását tapasztalja ijesztő közelségből, e ponton a Még egy kört mindenkinek tanácstalan kamaszfiúkkal, csalódott, indulatos feleséggel vértezett családi melodrámaként realizálódik.

Vinterberg rendezése azonban legalább annyira régimódi, mint újszerű és filmjének pontosan ez az egyetlen, jól kiszúrható bökkenője. Szórt fényekkel, ritkásan bevilágított szobabelsőkkel, drámaiatlanul rögzített hétköznapi jelenetekkel (remegő kéz, sebekkel borított arc sallangmentes kiemelése) mutat rá a férfiak hanyatlására, ugyanakkor lemond az igazi tabudöntésről, kivált a súlyos, mindent felülíró drámai helyzetekről. Pusztán hibátlanul teljesítő szerepformálók élvezetes mesterkurzusa pereg a szemünk előtt hagyományosan fotorgrafált, plánozott vizualitással, a Még egy kört mindenkinek így a későmodern, mind tradicionálisabb francia polgári drámák szabálykövető iskoláját, mint az ugyancsak több évtizedes Dogma-mozgalom stiláris fricskáit követi. Ugyan metagesztusokkal él a történet – fekete háttéren okostelefon-üzenetek villannak fel, az öregfiúk piakísérlete naplószerűen, számozottan, konklúziólevonásokkal kap írásbeli nyomatékot –, Vinterberg, csakúgy, mint vele egyidős antihősei, jobbára „late boomer”-ként csodálkozik rá az italtól lazább, zabolátlanabb karakterek lődörgésére. Javára írandó, hogy a témáját nem hazudja el és sokkal több időt szentel az önbecsapásba merültek ábrázolásának, mint a táncikáló ötveneseknek, mégis, inkább a tisztességgel őszült, ifjonci határsértéseit filmtörténeti parancsolatkövetésre cserélő Bille August (Hódító Pelle, Legjobb szándékok) utódjaként és A kommuna egyszer-kétszer szappanoperai hatáskeltőjeként definiálja magát Vinterberg, semmint 30 éves, pezsgőt, vodkát és vörösbort szürcsölgető újjászületett önmagaként. A Még egy kört mindenkinek egy konszolidált, immár az ötödik X-be lépett úr jelen idejű portréja. Önanalízse ráadásul különösen helytálló, lévén az új film ügyesen rejtegeti szerzői kommentárjait: a rendező autóbalesetben elhunyt 19 éves lányának, Idának dedikálta a művet, gyermeke osztálytermében forgatott, plusz Mikkelsen és Larsen képében régi színészhaverokat trombitált össze, akik játékuk frissességéért picit fáradtan, de törve nem bámultak YouTube-os részegvideókat.

Nagyvonalú formatagadás és kényszeres szabálymímelés allegorikus vászonütköztetéseként szintén indokolt hivatkozni az új Vinterberg-filmre: igaz, a cselekmény olykor akarva, netán öntudatlanul emel kalapot Fernando León de Aranoa keserédes hispán dramedy-je, a Napfényes hétfők előtt (Thomas Bo Larsen jelenlegi figurájának sorsa már-már patologikusan rokonul az ottani tragikus végzetű, piás, feleségét oktalanul hazaváró Celso Bugallo-alak karakterívével), az utolsó felvonás bizarr módon szabadsághoz intézett ódaként cseng le. Fiatal és idősebb rendelődnek egymás mellé, hajszálpontosan úgy, ahogy egy klasszikus melodrámában összegyűlnek a szereplők és gyakorlatilag bajtársiasan kezet ráz a világ. A jazzbalett-betéttel spékelt Mikkelsen-fináléban épp az a vitalitás feszül, amit a Még egy kört mindenkinek szomorú drámai pillanatképekkel helyettesített – a kimerevítéssel (freeze frame) lezárt sztori végül a dicső, jó baráti viszonyokat és példás apaszerepeket ünneplő dramedy-k terepére vetődik, nyitott befejezése megint csak stílustörés kontra formatisztelet örök párviadalaként olvasható, egyetlen hibátlan beállításba sűrítve.

Szabó G. Ádám