Tiszatájonline | 2021. január 6.

Radnai István: Adriai tüske

Nehezen ébredt a nappal. A felhők vastag szempillái alól sehogy sem látott ki a fiatal nap, hát így maradt. Érezte, hogy megvirradt, de semmi dolga nem volt, főleg ilyenkor. Tegnap mára is megfőzött. Lődörgött egy darabig a lakásban. Lusta volt fényt gyújtani, ismerte a járást. Meg aztán a függönyt is félrehúzta. Megszokta, hogy nem alszik sötétben. Városon még redőny mögött se nyugszik az éjszaka dörmögő világa. Hogy hová eszi ezeket a fene éjfél után is? […]

Nehezen ébredt a nappal. A felhők vastag szempillái alól sehogy sem látott ki a fiatal nap, hát így maradt. Érezte, hogy megvirradt, de semmi dolga nem volt, főleg ilyenkor. Tegnap mára is megfőzött.

Lődörgött egy darabig a lakásban. Lusta volt fényt gyújtani, ismerte a járást. Meg aztán a függönyt is félrehúzta. Megszokta, hogy nem alszik sötétben. Városon még redőny mögött se nyugszik az éjszaka dörmögő világa. Hogy hová eszi ezeket a fene éjfél után is?

Valami bizonytalan érzés fogta el, amikor beült a székbe, amely egyet rugózott, aztán még egyet. Csend. A szekrények nyögtek, mint, amikor hűlni kezd a parázs. De itt szó sincs parázsról.

Ez olyan érzés volt, mint amilyet tegnap délben érzett. Mint, aki megszédül. Megkapaszkodott a karfában, de hiába. Mintha meghajlott volna a padló és megfeszített íjként visszacsapott. Aztán újra.

Földrengés!

Földrengés, hogy távoli vagy közeli? Volt egy, amit átaludt még gyerekkorában. De a felnőtt felneszel. Nem, nem álmodott. Egyébként is széken ült, mégis többször megszédült. Hallotta a rádióban előző nap – még hétfőn -, hogy valahol földrengés volt. Ez a nyavalyás bolygó! Nem elég nekünk a járvány? Mondják, hogy úsznak a lemezek. Igaz lehet? Azok fránya lemezek, alattuk laknak a tűzhányók. A fenét, csak az, amit kiköpnek. Mondjuk Szicíliában. De az rohadtul messze van. Soha sem járt arra. Csak a  tévében látta. A tévében éjszaka világít, néha tüsszent egyet, mint valami pokoli csillagszóró. Nappal aztán pipál, mint aki jól végezte a dolgát, ledöntött egy kupa bort és ejtőzik a pipatóriumban, ahol egy állványon sorakoznak a pipák. Persze Mikszáth korában.  Ma már senki sem, csak az Etna.

Messze van, ha most a hideg rázza, kit érdekel!

Valami nem hagyta nyugodni, nem feküdt vissza.

A tegnapi akár a padló alatt is lehetett, bár azt mondják ilyenkor, hogy ennyi meg annyi kilométer mélyen. Meg hogy Afrika közeledik.

Tudja a fene! Adriai tüske. Mintha talán elkerülte volna a hideg vasa csizmát, és amikor emez elugrott, a hézagba beleömlött a tenger. Az Adria. Ott sem volt még. De ha ott tüske van, minek menjek. Egyszer régen, amikor mezítláb járt – persze vagányságból – megjárta. Hogy tüske vagy tövis, mit bánta. Hazasántikált, a lábát bejódozták és bekötötték. Nem kellett többé rászólni, hogy vegye fel a szandált.

Ha az Adrián tüske van, oda nem megy. Látott egy filmet a tévében. Víz alatti felvételeken, tüskés rája, meg mindenféle növény és állat, amivel nincs kedve találkozni. Még virágállat is! Na, ilyesmire mit mondana Göre Gábor, ha a zsiráfról kijelentette, hogy ilyen állat pedig nincs?

Az állatkertben ő mégis látott.

Tengeri sün. A kertben talált egyet, begörgette a sapkájába, megitatta tejjel. Azt mondják, szereti. Ivott is belőle. De miért lett volna az tengeri sün, hiszen a saját egykori kertjében találta?

Óvatosan a selymes hasa alá nyúlt. A kis állat apró szemével viszonozta a tekintetét. Nem kapálózott. Levitte a kertbe, oda ahol találta. Nemsokára neszelt az avar és tovazörgött. Igen lassan.

Érdekes! A föld nem mordult, csak a szekrény recsegett, a másik válaszolt. Mintha egy buborék pattanna el, pedig annak nincs is hangja.

Na, csak nem álmodom? Valami sün ivott a konyhában. Egy kis tálkából lefetyelte a tejet, de sokkal finomabban mit a kutya. Sündisznónak meg sünkutyának mondják, pedig semmi köze a disznókhoz. Már megint elbambultam?

Felkelt, az ablakhoz ment, de csak a sötétség bámult vissza rá, meg egy fekete felhő.

Az utcai lámpák lent lapultak az aszfalt felett.

Nehezen ébredt a nappal. A felhők vastag szempillái alól sehogy sem látott ki a fiatal nap, hát így maradt. Érezte, hogy megvirradt, de semmi dolga nem volt, főleg ilyenkor. Hát, ahogy bámult, a tízemeletes panelek egymásnak köszöngettek. Igaz, csak egyet-kettőt bólintottak.

Csak ő látta, más senki, vakok voltak a szemközti ablakok.

Viszont a madarak felrebbentek. Ilyenkor már látnak valamennyire. Elindultak jobbra, aztán vissza. Megültek a korláton, de újra felrebbentek. Nagyobb madarak húztak át a házak közt.

Ezek éreznek valamit. Figyelt. Két pohár összekoccant, de nem csendült. Vak koccanás volt, mintha megbotlottak volna.

Kávét töltött magának, addigra égette a villanyt. Meglöttyen. Ez rendben is volna. Letette a kávékiöntőt, de abban is és a csészében is tovább lötyögött a kávé.

Utórengés – gondolta, ezért nem idegeskedett.

Derengett odakint, a madarak felbolydulva repkedtek. Nem tudtak elülni. Nem rajokban repültek. Láthatóan nem tudták eldönteni, hogy merre.