Kis beszéd az Énről

Egész életemben elkeseredett küzdelmet folytattam magamért. Én. Nem tudom, győztem-e, lehet-e ebben a küzdelemben győzelem, nem tudom, lehet-e ennek a harcnak valamiféle sikere, jó pap is holtig, ugye, vagy tehát valamilyen rendes, normális hozadéka, hát végül is majd a fejfa egy kis halom fölött áll. Egy tétel a bibliotékai rendszerben, néhány megmaradó szám, kartoték adat, nyomok a tengerparton, dagály előtt. Soha nem hittem abban, hogy vár valami odaát. Nem lesz ott semmi, se hideg pokol, se meleg menny, és ez a semmi szavakkal, érzésekkel nem is kifejezhető. Máskülönben az egész, az énnel való hercehurca alapja az a vágy, hogy hagyjanak érteni, hagyják, hogy elgondolhassam, hagyják, hogy kitalálhassam, hogy elképzeljem, hogy érezhessem, hagyják, hogy láthassam vagy hagyjanak vakon akár. Vak méltóságom. Rövidlátó úrhatnámságom. Nekem a szabadság az, hogy hagyják a tekintetemet. Hagyjanak, ami itt van, azt ne föltétlenül az enyémnek, de mindenképpen a magaménak is érezhessem.

Azt hiszem, az emberek többsége a másik embertől veszi el, ami pedig kell neki. Igényt tart rá. Megkívánja. Sóvárog, aztán egyszer csak kinyújtja a szép kezét és tép, és megragad. Elvesz pénzt, ruhaneműt, időt, boldogságot. Családot. Házat, autót, kertet. Országot. Nevet. Módszeresen, kegyetlen apró munkával elveszi a másik tehetségét, kiöl belőle színt, mondatot, dallamot. Még az a kicsike sláger is kell neki, amire egy éjjeli kapualj is fölásít. Az ember alapvetően fosztogató lény, és amikor a szegény másiktól vesz el, elég rossz helyen kereskedik. Lehet, hogy nincsen igazam, de mindaz, ami a másiktól jut hozzád, ravaszsággal vagy erővel, fondorlattal vagy valamiféle káprázat révén, soha nem lesz igazán a tiéd. Az bitorlás marad, és a bitorlásnak vannak jelentékeny ismérvei, mégpedig például az, hogy visszabitorolható. Aki elvett egy országot, és azt hiszi, az most már végleg az övé, könnyen csalódhat még az életében. Amit elvettek, visszaveszik, amit elloptak, visszalopják, amit elzsaroltak, visszazsarolják.

Sokáig nem értettem azt sem, hogy mire kell nekem az az előbb hercehurcának nevezett küzdelem/munkálkodás, amit az Én-nel való foglalatosság jelent. Személyiségem védelme. Hát hogy talán maga a színtiszta önzés. Hogy azt, aki én vagyok, csak én fosztogathassam. Én csapjam be, én vezessem meg, én csaljam kelepcébe, én nevethessem ki, én alázzam meg, én tegyem rabbá, szabaddá, valamilyenné. Személyiségem. S ha mindezt megtettem, majd kirakom magam a vásártérre, föltálalom a díszasztalon, mint egy ropogósra sült kismalacot, tessék. Vegyétek, egyétek. Az ember nem akar olyan lenni, mint a másik vagy az ember olyan akar lenni, mint a másik. Az ember maga akar lenni, mert azt gondolja, és nem hinném, hogy jogtalanul vagy bután vélné, hogy létezése egyedi és megismételhetetlen, ezért minden mozdulata is az.  Én, mondjuk. És harcolunk érte szakadatlanul. Pedig van belőle több milliárd nagyon hasonló másik.

Szív Ernő

(Megjelent a Tiszatáj 2019. novemberi számában)