Tiszatájonline | 2020. december 31.

Szerényi Szabolcs: Vászoly

Három-négy emeletet lefelé kaptatva végül elértek egy szintre, ahol újabb kovácsoltvas ajtó állta útjukat. Ezen a kapun szemmagasságban volt a kukucskáló rés. Itt másfajta zaj hallatszott, nem zenei ütemek, hanem emberek nagyobb csoportjának morajlása. Bendegúz öklének alsó, puha részével rácsapott kétszer-háromszor az ajtóra. Vártak néhány másodpercet, aztán a rést fedő retesz lassan oldalra csúszott. Bentről egy, a fenti törpéhez képest immár sokkal inkább kidobó küllemű, széles állkapcsú, kopasz fickó arca tekintett rájuk […]

A novella első része itt olvasható >>>

Három-négy emeletet lefelé kaptatva végül elértek egy szintre, ahol újabb kovácsoltvas ajtó állta útjukat. Ezen a kapun szemmagasságban volt a kukucskáló rés. Itt másfajta zaj hallatszott, nem zenei ütemek, hanem emberek nagyobb csoportjának morajlása. Bendegúz öklének alsó, puha részével rácsapott kétszer-háromszor az ajtóra. Vártak néhány másodpercet, aztán a rést fedő retesz lassan oldalra csúszott. Bentről egy, a fenti törpéhez képest immár sokkal inkább kidobó küllemű, széles állkapcsú, kopasz fickó arca tekintett rájuk.

– Bendegúz!

– Szevasz, Timóteus!

– Remélem, azért jöttél, hogy visszaadd a pénzemet?

– Milyen pénzedet?

– Tudod mennyi ideig működött az a szaros Rolex, amit nyáron rám sóztál? Kábé egy hétig. Szóval bejöhetsz, ha fizetsz nekem szépen tízezer forintot. De tudod mit? Legyen mondjuk húszezer, fájdalomdíjjal kiegészítve!

Bendegúz ekkor Leventéhez fordult, ujjait dörzsölve mutatva, hogy adjon neki pénzt.

– Ó, hogy baszódjál meg – mondta Levente, előkotorta a pénztárcáját és kelletlenül Bendegúz tenyerébe nyomta a két tízezrest, aki átadta azt az ajtónálló Timóteusnak.

A vasajtó ekkor komótosan, legfeljebb a harmadáig kitárult, ők pedig nagy nehezen bepréselték magukat. Oldalazva fértek el a nagydarab, bőrkabátos kidobó mellett, akinek a valódi méreteit csak ekkor mérhette fel igazán Levente: legalább két méter magas volt, válla olyan széles, mint egy rokokó ebédlőszekrény. A férfi alig leplezett megvetéssel mérte végig a magasból a hozzá képest satnya termetű párost.

A folyosón végighaladva egy fényesen kivilágított, ám dohányfüsttől ködös, tágas terembe érkeztek. Levente szemöldökét ráncolva, érdeklődve nézett körbe a helyiségben.

– Steampunk a buli? – pillantott kérdően Bendegúzra, aki elmerülten figyelt egy huszonegyes partit a legközelebbi asztalnál. Valamiféle játékterem, kaszinó lehetett, főként férfiak ácsorogtak itt-ott, néhányan a pultot támasztották, mások ferbliztek vagy huszonegyeseztek. Ruházatuk rendhagyó benyomást keltett, egyszerre tűnt modernnek, egyúttal valamiképp megidézte a monarchia korának történelemkönyvekből oly jól ismert divatját is. Itt nem bömbölt a techno, szolid jazzdallamok töltötték be a teret.

– Figyeljed csak! Vajon rá mer kérni? – kommentálta Bendegúz a partit.

– Nem hinném – felelte Levente, ám a bőrcilinderes, latexfrakkos úriember mégiscsak kért egy lapot a piros ász és a makk nyolcas mellé. Nem igazán értett a kártyajátékokhoz, de azt Levente is tudta, hogy az ász tizenegyet ér, tizenegy meg nyolc az tizenkilenc, az úr tehát élőben követte el épp a szólásmondásba foglalt merészséget.

– Felső lesz, hehe, felső, fuccs – mondta Bendegúz, a kezével is mutatta, hogy fuccs, s már fordult is el az asztaltól. Levente figyelte, ahogy a bankár felfordítja a következő lapot, amely valóban egy tök felső volt. A Stüszi vadász magabiztosan mosolygott, a cilinderes úriember pedig mérgében hatalmasat csapott az asztalra.

– Fuccs, huszonkettő! – rikkantott a bankár, és húzta is maga elé a pénz, ami nem forint volt, nem dollár és nem is euró, hanem méretes aranyérmék kupaca, némelyiken angyalok által ölelt magyar címert lehetett felismerni, másutt egy uralkodó alakját.

Miközben átsétáltak a termen, elhaladtak a sok kisebb kártyaasztaltól elkülönülten elhelyezett, hatalmas rulettasztal mellett. Népes és zajos közönség állta körül, legalább hat-nyolc játékos, meg a hozzájuk csapódó szurkolótábor. A terem másik oldalán bárpult futott végig, mögötte pultosok és csíkos mellényes pincérek sürgölődtek, a falakat Zwack Unicum és Dreher sör plakátok díszítették. A terem túlsó végére érve ismét egy robosztus, lakkozott fakazettás ajtó állta útjukat, mely mellett egy szmokingos fiatalember ácsorgott.

– Öcsém, annyi ajtófogó van itt, a római pápához könnyebb bejutni – morogta Bendegúz Leventének.

– Parancsol? – kérdezte némileg rosszallóan a fiatal férfi.

– Semmi, semmi. A főnök úrhoz jöttünk.

– Meg van beszélve?

– Meg… persze… hogyne lenne – feltelte némi tétovázás után Bendegúz. Levente gyanakodva pislantott rá, de a cigány könnyeden intett a kezével, hogy ne aggódjon. A férfi közben eltűnt mellőlük, bár észre sem vették, hogy a kazettás ajtó akár résnyire kinyílt volna.

Mire észbe kaptak volna, a fiatal fickó újfent ott állt mellettük. Nem szólt hozzájuk, rájuk sem nézett, helyette felemelte az övére rögzített rádióadót.

– Miska, gyere le, ki kell dobni két csávót – mondta, kinyomta a rádiótelefont és rájuk nézett – Be vagytok jelentve, igaz? Na, gyertek szépen velem!

Meg sem várta, hogy bármit reagáljanak, megragadta Levente és Bendegúz karját, ami ellen nem bírtak ellenkezni, és vonszolta is őket a kijárat felé. Mire a terem közepére értek, a zsivaj elcsendesedett, a ferbliző és huszonegyező vendégek jó része a kapálózva haladó különös csoportot figyelte. Bendegúz ekkor még egyszer visszafordult a kazettás ajtó felé és jó hangosan elkiáltotta magát.

– Pedig akár láthattad is volna, mit hoztam neked, te felfuvalkodott dzsentri!

Döbbent morajlás futott végig a vendégek csoportján, de ez nem zavartatta az ajtónállót kötelessége teljesítésében. Ám ekkor öblös hang türemkedett át a vastag faajtón.

– Várj! Hozd csak ide őket!

Vászoly ott, a mínusz kitudja hányadik emeleten ücsörgött egy tölgyfaasztal mellett, hatalmas, ugyancsak tölgyfából faragott karosszéken. Úgy tűnt, szereti a tölgyfát. Biztosan jó lehet a tapintása – gondolta Levente.

Mikor bevezették őket, épp a pénzt számolgatta, amit addig a bank zsebre tett huszonegyből és ferbliből. Arany és ezüst pénzérmék halmozódtak előtte, épp úgy, ahogy a zsetonok szoktak sorakozni a rulettasztalokon, címletenként stabil oszlopokba rendezve, koronák, tallérok, krajcárok és pengők. Óvatos, de határozott mozdulatokkal rendezgette azokat. Az érmeoszlopok mellett ott hevert egy edény, kisméretű, kormos fekete üst, melynek kopott zománcú vasfedő borította a tetejét.

– Rendben – mondta Vászoly. – De csak akkor megyek bele, ha a barátod beszáll egy partiba. Ha legyőzi ferbliben az emberemet, megkapjátok Miskát. Ha viszont veszít, akkor megkapom a szemeit.

– Azért ez kicsit talán erős. A kölyök nem tud ferblizni. Akkor inkább játszok én.

– He? – kérdezte Vászoly, és oldalra fordította a fejét Bendegúz felé, hogy jobban hallja a szavait. Füle szinte világított: nemcsak alul és fölül díszítette egy-egy méretes, színes kővel felpimpelt ékszer a cimpáját, hanem középen, a hallójáratban is ott csillogott egy aranyszínű, fehér gyönggyel díszített hallókészülék.

– Mondom, akkor inkább játszok én – ismételte meg előző mondatát a Gábor-cigány jóval hangosabban.

Vászoly öblös nevetésben tört ki.

– Vak vagyok, de nem hülye. Szanaszét csalnád a partit, rafinált szélhámos vagy te. Meg az érzetem azt súgja, a barátodnak szebb szeme van a te szarkalábkeretes barna golyóidnál.

Bendegúz csendben maradt, úgy tűnt, erősen gondolkodik.

– Várjál. Megkapod az orosznak a kék szemét, ha ideadod nekünk Miskát.

– Ez jó. Ez tetszik. Kapok szép, hideg szláv szemeket, ha győztök! Na de akkor is kell ám kapjak valamit, ha elbuktok! Mindenképp játszani kell.

Leventének egyre jobban összerándult a gyomra. Annyira – már-már felfoghatatlanul – képtelenségnek hangzott, amiről ez a két ember beszélgetett a közvetlen közelségében, hogy legszívesebben hangosan felröhögött volna. Valahol, legbelül viszont érezte, hogy ez most itt nem tréfa. A fele sem. Pedig ha csak a fele lenne tréfa, az is túl beteg lenne – gondolta. Az sem igazán volt kedvére való ötlet, hogy fél szemmel éljen tovább.

Reflexszerűen megpróbált Vászoly szemébe nézni, hogy kifürkéssze, valójában mi járhat a vén oligarcha fejében, aztán gyorsan leesett neki a tantusz, hogy fölösleges ezen töprengenie, hiszen pillantása egy, két foltban vérrel átitatott, fehér kötésre vetődött.

– Na jó, hagyjuk ezt a baromságot – szólalt meg idegesen, s azzal a lendülettel felállt az asztaltól, elindult kifelé. Bendegúz sietve utána pattant. Az ajtóban kénytelenek voltak megtorpanni, mivel a testőr határozottan útjukat állta.

– Tudtam én, hogy gyáva alak vagy – kiáltotta utánuk öntelt vigyorral Vászoly. – Bújjál csak a cigány haverod posztónadrágja mögé! – mondta, majd egyből intett az emberének, hogy engedje ki őket.

Egy közepesen zsúfolt, romkocsma hangulatú helyiség pultjánál ücsörögtek, előttük sörrel félig teli korsók, meg két, immár üres pálinkáspohár.

– Mi az istennek neki a szemem? Vak, süket.

– Mellé még hülye is. Újat akar találni magának a sajátja helyett, amit régen kivájtak. Eddig nem sikerült. De próbálkozik rendületlenül, isten tudja, mióta. Állítólag néha, ha nagyon szép, egészséges, kék szemet kap, azzal lát, de akkor is csak néhány másodpercig. Szerintem ezt az egész helyet azért a néhány pillanatért működteti, amikor újra láthat.

Közben a pultos lány odalépett, kezében pálinkás üveggel, mire a két férfi egyszerre bólintott neki, hogy töltheti a következőt.

– Idefigyelj. Én nem akarom megmondani, micsinálj. De szerintem lenne esélyed.

– Az eséllyel sokra megyek. A monarchiának is volt esélye az első világháborúban. Meg Magyarországnak is a rendszerváltáskor. Mégis buktuk mindkettőt.

– De ne feledd, kaptál valamit az öregasszonytól. Nem vagyok a vén banya rajongója, de elég sok mindent kiszagolt már azzal a rozsdás vasorrával. Ha csak az egyiket odaragasztod nyállal a csuklód belső oldalához, úgy fognak repkedni körülötted az évszakok, hogy nem győzöl öltözködni.

Levente a zsebéhez nyúlt, melyben a tárcáját tartotta. Kinyitotta, a tárca egyik zsebében ott lapult az a három szőrszál a róka farkából, amit Sanyi nénitől kapott. Nézegette egy darabig. Először nem értette, milyen évszakokról hadovál Bendegúz, aztán leesett neki, hogy a négy ászt értette ez alatt. De így sem tudott semmit a ferbliről.

– Elmagyarázod nekem, mi is pontosan ez a játék?

Bendegúz felemelte a pálinkáspoharat, Levente követte példáját. Koccintottak, lehúzták a párlatot.

– Naszóval. A ferbli régi magyar kártyajáték, úgymond nagyapáink pókere. Hajdan egész uradalmak, pityergő asszonyok és soha véget nem érő éjszakák úsztak el a ferbliasztaloknál. Mi most nyerni fogunk egy vasgyúrót. Esetleg egy kis aranyat. Az a lényeg, hogy a végére kitakarítsuk innen ezt a posztszovjet szemétládát.

Az asztalnál hárman ültek: az osztó, Levente és Vászoly kártyabajnoka, egy nyüzüge, hátrafésült hajú, feltűrt ingű fickó. Egész szép nézőközönség verődött össze körülöttük. Levente mellett ácsorgott Bendegúz, Vászoly az embere mögött foglalt helyet, mellette jobb keze, a fiatal ajtónálló, akiről időközben kiderült, hogy Szabolcsnak hívták. Mivel Vászoly vak volt és majdnem süket, nehezen lehetett egy kártyaparti ideális nézőközönségének tekinteni, így Szabolcs követette az eseményeket, a liciteket, folyamatosan duruzsolva Vászoly fülébe.

Ahogy Bendegúz megjósolta, Leventének igen jó lapjárása volt, valóban röpködtek a kezében az évszakok: hol egy pirospozsgás tavasz, hol egy borvirágos ősz. Néha lopva rápillantott csuklójára, nem esett-e le véletlenül a vörös rókaszőr. Az arany és ezüst koronákból háromszor annyi tornyosult előtte, mint Vászoly gizda kártyása előtt. A legutóbbi leosztásban kapott két lapja viszont nem volt kedvére való: egy piros tízes és egy zöld nyolcas volt csupán a kezében. Ellenfele veszettül emelésbe kezdett.

Levente elbizonytalanodott. Még két lapot kap az osztótól, összesen tehát négyet. Kijöhet belőle valami sorféle, mondjuk hét-nyolc-kilenc-tíz, de arra vajmi kevés az esély. A három tízes sem lenne rossz, gondolta, és hát van annyi korona előtte, hogy nagy bajba akkor se kerüljön, ha megadja a mostani tétet. Bendegúztól nem kérhetett segítséget, így szólt a megállapodás. A cigány megtartotta neki a kis gyorstalpalót előtte ferbliből és ennyi. De azért nem annyira egyszerű ez a játék, hogy elsőre megjegyezze és emlékezetébe vésse az ember az összes lapkombinációt. Amit viszont a többiek nem láthattak, hogy a cigány, miközben a többi nézővel összetömörülve ott állt mellette, ekkor megszorította a felkarját.

A biztató mozdulat egy másodpercekig tartó, ám számára óráknak tűnő gondolkodásnak vetett véget, Levente végül megadta a tétet, és a biztonság kedvéért rá is emelt kicsit. Ezután olyasmi következett, amire nem számított: Vászoly intésére az inges kártyabubus újfent rálicitált, olyannyira, hogy az előtte heverő összes aranykoronát és ezüsttallért betolta az asztallap közepére. Immár sokkal komolyabb volt a tét, mint azt addig Levente hitte, így még inkább elbizonytalanodott. Óvatosan maga felé fordította a csuklóját, ahová a rókaszőrt tapasztotta. Na, most kellene valami varázslat – gondolta, s ekkor a vöröses szőrszálon egy fényes sáv futott végig, a szőr felizzott, és finoman elporladt a levegőben. Senki nem látta a különös jelenséget, csupán Levente. Érezni viszont ő sem érzett semmit – nemhogy forróságot, meleget sem. Átdörzsölte picit csuklója belső oldalát és megadta a tétet.

Az osztó mindenkinek kiosztotta a két lapot. Levente megnézni sem merte, ellenfele ellenben mohón fölkapta sajátjait az asztalról, látványosan vigyorogva összerendezte a kezében a négy kártyát, majd akkurátusan, már-már teátrálisan leterítette azokat az asztalra. Négy ász virított a kezében: tavasz, nyár, ősz és tél. Négy évszak, egy teljes év. Levente szemében egy örökkévalóság. Négy ász. Azzal nem tud versenyezni, lehet akár három tízese is, ezt elbukta.

Még fel sem fordította a lapokat, mikor elsötétült előtte a világ. Feje oldalra billent, ő pedig aléltan elkezdett kicsúszni a székből. Bendegúz odaugrott, gyorsan elkapta, mielőtt még lefordult volna a padlóra.

– Jól vagy? Hé, térjél magadhoz – kezdte pofozgatni.

A két kártyalap továbbra is ott hevert lefelé fordítva az asztalon, közben Vászoly és az embere már a vállveregetéseket fogadták.

– Helló, azért csak meg kéne fordítani – szólt oda Bendegúz az osztónak, miközben Leventét igyekezett magához téríteni.

Az osztó teljesítette a felszólítást. Egy tök kilences és egy makk hetes került a Leventénél lévő piros tízes és a zöld nyolcas mellé. Meglepett moraj futott körbe a közönség köreiben, a Vászoly arcára telepedett mosoly, a vállát veregető kezek hirtelen megfagytak.

– Girigáré… Girigáré! – hallatszott innen is, onnan is az érthetetlen halandzsa.

Ugyanannál a vaskos tölgyfaasztalnál ültek, ahol néhány órával korábban. Vászoly, mellette Szabolcs, utána a kártyás ember. Velük szemben Levente és Bendegúz kuporogtak. Vászoly előtt most is ott állt a furcsa, kisméretű fekete üst.

– Ezt a giri… istennyilát miért nem magyaráztad el nekem? Megállt bennem az ütő! – motyogta levente csöndesen, az orra alatt Bendegúznak.

– Gyorstalpaló volt. Nem láttam értelmét. Olyan ritka. Fene se gondolta, hogy bejön – felelte suttogva a cigány. Piszmogásukat hatalmas csattanás, Vászoly tenyerének asztalra csapódása törte meg.

– Felidézni sem tudom, mikor láttam utoljára girigárét. Piros tízes, tök kilences, zöld nyolcas, makk hetes… Kicsi az esélye. Rohadt kicsi az esélye! – ezt már ordítva mondta, és hogy nyomatékot adjon felháborodásának, még egyszer rávert az asztalra. Levente ijedten összerezzent, ám Bendegúz csak jelentőségteljesen széttárta a kezét.

– Nyilván csaltatok valahogy, de sejtelmem sincs, hogy, és nem is tudom bizonyítani.

– Tudsz mondani valamit az üres vádaskodáson kívül? – provokálta Bendegúz, mire a nagyúr jó néhány másodpercig nem szólt semmit.

– Rendben, megtarthatjátok az aranyat, elvihetitek magatokkal Miskát. Addig fog szolgálni benneteket, amíg ennek az orosznak az ügyét el nem rendezitek. De aztán visszakapom őt, és megkapom azokat a hideg, kék szibériai szemeket is, igaz?

– Így igaz – mondta Bendegúz.

– Viszont olyan értékes emberemet, mint a Miska, nem adhatom biztosíték nélkül.

– Miről beszél megint? – csattant fel ezúttal Levente, aki addig nem sokat szólt, ám mire észbe kapott, Szabolcs ott termett mögötte és vasmarkának szorításával hátrafogta a fiú mindkét kezét. Bendegúz felpattant, ám Vászoly egy másik embere őt is nyugalomra intette.

– Ne félj, nem lesz baj. Csak az egyiket kérem. Azt is kölcsönbe. Visszakapod, amint meghoztátok, amit ígértetek – mondta Vászoly, közben kitapogatta a kormos, fekete üstöt, betolta az asztal közepére és leemelte róla a fedőt. Az üstben opálos, tejszerű folyadékban szemgolyók lebegtek, nyolc-tíz, talán egy tucatnyi szemgolyó. Élt, nyughatatlanul mozgott, ijedten tekintgetett körbe mindegyik.

Vászoly előrenyúlt, megkereste, megérintette Levente arcát. Szabolcs olyan erővel szorította a fiút, hogy mozdulni sem bírt, próbálta minél jobban elhúzni a fejét, de nem járt sikerrel. Nem üvöltött, nem ordított, nem érzett fájdalmat, sem rettenetet, de még csak félelmet sem, csupán azt érezte, hogy valaki benyúl a szemgödrébe, matat egy darabig, aztán kiemel valamit onnan, amit soha korábban nem emeltek ki.

Vászoly érdeklődve forgatta néhány másodpercig a szemgolyót, valahonnan előhalászott egy alkoholos filctollat, rajzolt rá egy B-betűt és beleejtette az üstben lebegő többi szemgolyó közé. Levente tudatában néhány pillanatig két, homályos kép keveredett össze, az egyiken Vászolyt látta maga előtt, meg az üstöt, a másikon a plafont, aztán saját magát, alulról, feszengve, háta mögött az öles kidobóval, majd a tejszínes homályt, egészen addig, amíg Szabolcs elő nem vett zakója zsebéből egy fekete szemkötőt, és akkurátusan betakarta a fiú bal szeme helyén tátongó sötét, véres üreget.

Odakinn hajnalodott, amikor három eltérő méretű, formájú és mozgású alak sétált keresztül az elhagyott templomkerten. Az egyik alak imbolyogva, szinte megrogyva rakta egymás után a lábait, őt támogatta egy másik, fekete nadrágos, fekete zakós, fekete kalapos figura. Jobb oldalt mellettük egy mindkettejüknél sokkal kisebb, szinte törpe méretű alak sétált.

– Ne sírjál, na.

Nem érkezett válasz, csak tompa, elfojtott, ütemes hüppögés hallatszott.

– Nem lesz semmi baj, kölyök – mondta mély nyugalommal Miska. – Vigyetek el ahhoz a ruszkihoz, seperc alatt kipattintom a szemeit, aztán visszakapod a tiédet. Biztos, ami biztos, szerintem fabrikálok majd egy ördöglakatot a gerinccsatornájából is.