BIRÓ KRISZTIÁN:
ELDORÁDÓ OSTROMA

Biró Krisztián Eldorádó ostroma című verseskötete debütkötetként a fiatal kortárs lírában népszerű, sokszor megírt kérdéseket nyitja ki és tárgyalja újra. A nagyrészt alanyi versek a megszólaló identitáskeresésének állomásait rögzítik: az elsőgenerációs értelmiségi helyzetek tipikus kríziseit, a városba kerülést, a bemutatkozás kezelhetetlenségét, a hazautazást, a felszolgáló és barista munkakört, a szülőktől és a faluról, régióról való leválást, valamint az addig láthatatlan otthoni helyzetek felismerését, miközben sem nyelvében, sem poétikájában nem mutat igazán újat. Ahogy Mohácsi Balázs a fülszövegben fogalmaz – „ez az én történetem is, sokunké” –, a befogadás valódi és erős élményét a kötet feszessége, összedolgozottsága, kitaláltsága adja.

A harminc verset három ciklusba és egy nyitóversbe rendező vékony könyv 2020 őszén, egy hosszas, a versekben is hivatkozott alapos alkotói folyamat lezárásaként jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában. A keletkezési idő síkjait kíséri a szerkesztés. A nyitóvers és a harmadik ciklus egyetlen verse, mint záróvers pontos keretet adnak a kötetnek, az első ciklus végében a 2015-ös évszám rögzíti a versek keletkezés idejét, a második ciklus végén a 2020 ígérete és tervei jelennek meg egy évvégi leltár képében.

A keretként működő versek megszólalói az egész kötet anyagára tekintenek vissza utólag, nem vesznek részt a kronológiában, elővezetni és összegezni kívánják a leírtakat. Az első vers és annak első sora, „Ha most kezdenék el valamit// akkor kaszálni kezdenék”, megelőlegez egy ironizáló, búskomorkodó olvashatóságot és lezártságot, alkotói távolságot a kötet anyagával kapcsolatban, a Hogyan nyugtassam meg anyámat a visszapillantón keresztül című vers címében és kérdésfelvetésében az első ciklust lezáró versből vesz szó szerinti idézetet, ugyanannak a problémának az évekkel későbbi, poétikailag komplexebb, megjelenésében absztraktabb újraírása történik.

A versek, sorok folyamatosan problematizálják ezt a fajta újraírási kényszert. Az első ciklus első versében vonatút közben látjuk a szereplőket, és az utazás, a falu és a város közti távolság az utolsó versig sokhelyütt megjelennek, akár az új város felé igyekvésről, akár a hazatérésről legyen szó. A visszapillantó tükör előre tekintő, ugyanakkor a hátunk mögé látó szerepére játszik rá maga a kötet, az olvasó elé tárva a kérdést: vajon változott-e az elbeszélő pozíciója, ha az első versben vonaton tartanak Eldorádó felé, az utolsóban pedig az M3-as autópályán teszik ugyanezt?

Nagy hangsúlyt kap a kötetben a városi és a kisvárosi, falusi terek újraírása is. A városi, budapesti lét zsúfoltságának és az elidegenedésnek a mindennapi gyakorlatait az „egyik késésről a másikra” (Máshol nőtem) való haladás, a panelokban tapasztalható „valaki pontosan feletted alszik” (A harmadikig) érzés regisztrálásával, vagy a séta közben észrevett öngyilkossági kísérlet maga mögött hagyásával (Séta) szemlélteti az elbeszélő. De láttatja magát szomszédként, értelmiségiként, ápoltként, baristaként – mindezek különböző nézőpontokat nyitnak meg. Így például megtudhatjuk a kötetből, mit jelent olyan embereknek magyarázni egy pesti sörpadnál, akik nem értik a májkómás betegek karjainak remegését (Duga-1), mit jelent szembesülni azzal, hogy betegen a gyógyulásunk mantráit ismételgetjük (A nővérke búcsúja), vagy hogy vendéglátósként bocsánatot kérni, bármiért is, olyan mintha csak köszönnénk (Limonádé).

A faluról megtudjuk, hogy még mindig fáznak a hidegszobában, hiszen a „nevek maradnak meg a legtovább” (Nevek maradnak), és mindenki szeméttel tüzel telente (Dzsenga), az ipari életre berendezkedett kisvárosban a szmogot, akár a havat, meggyúrhatod (3765. járat). Biró Krisztián nem teszi giccsé ezt a világot, nem a visszavágyódás vagy a meleg otthon helyeként írja le.

A városi-falusi identitásváltás keretébe épül be a kötet legvilágosabban mozgatott tétje, a pánikbetegség tematizálása, amely alapvető állításokat tesz az identitáskrízis leírásában. A Doopler című versben azt olvashatjuk: „Mióta mélyebb hangra cseréltem a sajátom,/ egyszer sem kiáltottam segítségért”, melyből kiderül, a városivá válás mellett még a felnőtté és férfivé válás új szabályrendszereinek megtapasztalása is vershelyzeteket teremthet. A szókimondó versek ezzel kapcsolatban jellemzően az első ciklusban jelennek meg. Míg a Duplaüveg című versben a duplaüveg és az időnként leszerelt ablakkilincs az egyetlen, ami elválasztja az elbeszélőt a mélységtől, addig A nővérke búcsúja című versben egy álomban igyekszik kitörni saját kontrollja alól az alany, de tömörségükben A második roham és Az utolsó roham című versek egy-egy mondatai is erős szövegeket hoznak létre maró, érzelemmentes közlésükkel.

A kötet legfőbb érdeme, hogy minden esztétizáló gesztusa hiteles marad, nem köt kompromisszumokat, nem lazítja fel a versnyelvet. A versnyelv lecsupaszítása, vagy másutt annak absztrakt területei is csupán a pontos közlést szolgálják, metaforái erős rendszer alkotnak, akár verseken belül, akár az egész köteten keresztül. A versek címeinek és bizonyos sorainak értelmezése, a repüléssel és radarokkal, az építkezéssel és rombolással, vagy éppen a töréssel, eltört dolgokkal kapcsolatos metaforák feloldása, a költő saját pozíciójának kijelölésére tett kísérletei, vagy az első ciklusban sokszor megjelenő kölyök megnevezések mind új értelmezési irányokat, kereteket nyitnak meg a mindössze 50 oldalas kötetben.

Az Eldorádó ostromának poétikai épülése mérce lehet a következő költőgenerációnak. A pánikbetegség felvállalása és esztétizálása, valamint az általában túlreflektáltnak hitt elsőkötetes identitáskeresés poétikai minősége, sűrűsége és sokrétegűsége nem csupán szépirodalmi tárgyalásra, hanem intézményrendszerbéli gondolkodásra is hív, és ez véleményem szerint 2020 egyik legjelentősebb lírakötetévé teszi Biró Krisztián könyvét.

Veszprémi Szilveszter

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2020.

56 oldal, 1699 Ft.