Kárhozat megint

MARIO PUZO’S THE GODFATHER, CODA: THE DEATH OF MICHAEL CORLEONE (2020)

Igaza lehetett a 4 éve elhunyt Michael Ciminónak, amikor csaknem 20 éve úgy nyilatkozott, míg ő próbál előre haladni (noha utolsó, többedik bukása után képtelennek mutatkozott rá), addig pályatársa, Francis Ford Coppola – az Apokalipszis most 2001-es átiratakor – csak hátrafelé pillant. Nosztalgiában azóta sem szenved hiányt az idős olasz-amerikai rendező: ’79-es háborús drámájának végső változata után, ki tudja, miért, itt van a The Death of Michael Corleone címre hallgató, elvilekben definitív A keresztapa 3.-vágás. Szállingóztak hírek arról, hogy Coppola 30 éve jóval kevesebb pénzből, nagy sietségben, ráadásul folyamatosan tornyosuló adósságai rendezéseiért biggyesztett epilógust a második résszel lezárt maffiaeposzhoz, így talán nemcsak a hiúság, de a művészi integritás szólt belőle.

Létezik azonban egy harmadik, jóval pragmatikusabbnak tetsző ok: az idén 71 éves egykori maestro végképp felélte kreatív tartalékait, ezért réved vissza folyamatosan a régmúltra. Keveseket hozott lázba fekete-fehér, experimentális, szerzői kiruccanása, a Tetro, gyászos kudarcba fulladt az Edgar Allan Poe-i Mostantól napfelkeltéig, legfeljebb a Napa Valley-ben fekvő borpincéje hozhatott nyereséget, vagyis a The Death of Michael Corleone, mint A keresztapa 3. mostohagyermeke puszta marketingfogás és egy szebb napokat is látott auteur keserédes alkonyévi önvallomása. Önmagában nem igazán vonható róla mérleg, csakis az 1990-es eredeti – természetesen a Paramount beavatkozásait magán hordozó – változathoz képest. És miután Coppola ma, a szuperhős-és reboot-láz idején kiemeli a régen antagonisztikus mammutcég „kedvességét”, beláthatjuk: nemcsak a szíve lágyult meg, egyszerűen lefutja a kötelező, dicsérő köröket, ha már neki sincs több a tarsolyában. Senki nem gondolhatta, hogy leszerepelt öregként, pláne a tavalyi Marvel-szidalma után nyilvánosan beleköt a sikereit támogató producerekbe.

Nézzük hangsúlyokat másra fektető vagy az elődbe kapaszkodó zeneműként (a címbéli kóda elnevezés ugyancsak „összegzést”, az első két film desztillációját takarja), a The Death of Michael Corleone jó és rossz hírrel egyaránt szolgál. Problémás, hogy amennyiben a direktor új filmet kívánt létrehozni, vállalkozása sikertelen, lévén ugyanazt a gengsztermozit leshetjük, mint 30 éve. (Ha egy néző 1990 óta az ellentáborhoz igazolt, csak a PR-teljesítményt veszi észre az egészben és nem is hibáztatható érte.) Örvendetes azonban, hogy aki kedveli, sőt, a ’70-es évekbeli felvonásokkal egyenrangúnak véli A keresztapa 3-at, nem egy kizsigerelt, az eredeti szellemiségét eláruló rutinmunkát kap, hanem – egyetlen súlyos módosítást leszámítva – az Al Pacino játszotta antihős végső kárhozatát. Míg A keresztapa első része virtigli shakespeare-i királydrámaként az apa helyébe lépő Michael hőstörténetét, az ellenfelek családi renoméőrzésért történt lemészárlását és az utána következő dicsőülést regélte el, addig a múltat és jelent kontrasztba állító A keresztapa 2. rávilágít: Vito Corleone hatalma nagyvonalúságból, családszeretetből fakadt. Michaelt pedig önzése, rideg tekintélyvágya szakítja el a famíliától – ami pedig szent és sérthetetlen, mióta az édesapa Szicíliából Ellis Islandre hajózott. Gyakran mondják, A keresztapa 3. ehhez képtelen bármit hozzátenni, pusztán illusztrálhatja a második rész egyedül üldögélő, erkölcsileg bukott, testvérgyilkos Michaeljének leszállóspirálját és ez nem is tévedés, mégis, a harmadik epizód képes úgy besűrűsíteni az ifjabb Corleone-fiú egyszerre morális és fizikai hanyatlását, amire csak egy operai, görög tragédiák magasságáig repülő, metaforikus fináléhelyszínné emelt Parasztbecsület-előadás lehet képes.

Kettős bukástörténetet rajzol Coppola, sőt, tulajdonképpen háromfedelű felemelkedés-bukás-sztorival ijeszt ránk: nemcsak Michael képtelen lemondani az erőszakos visszavágásról, miután legitimnek mutatkozó üzletfelei átverik és kishíján megölik, a rossz vér tovább csörgedezik az új generáció ereiben is, nem szólva arról, hogy az eddig védelmezett, civilnek tartott Corleone-gyermekek sem lehetnek biztonságban. Vallást és kapitalizmust horgol össze A keresztapa 3., az első rész drogüzlete, a második kubai biznisze után a vatikáni tiszteletreméltók korrupciójáról hullik le a lepel, de az üzenet örök: megváltás sosem létezhet, ha egy ember, járjon egyetemre, legitimálja a tevékenységét kaszinók eladásával, az erőszak mellett köteleződik el. Illúzió a családoltalmazás, vagyis az érvényes, amit a második részben látunk: Michael önnön természete, nyughatatlansága miatt nem találhat soha békére – innen nézve dőreség azért kárhoztatni a harmadik filmet, mert a 60 éves Michael megnyugvásban részesül. Tényszerűen elbukik, nem tudja levetkőzni régi hajlamait, ebből fakad A keresztapa-trilógián végigvonuló rise and fall-narratíva. Intézményi szinten ugyanez érvényes az új pápa megmérgezésére, Gilday érsek és a svájci bankár pénzügyi csalására, tehát ami mikroszinten lejátszódik Michaelben, az makromértékben sosem vallási, hanem kőkemény üzleti-korporációs végromlás, mellyel párba állíthatók olyan zöngék, mint a kábítószert áruló, a Genco-olajfedőcég utcáján randalírozó fiatalokat kitermelő Joey Zasa ténykedése. Vagyis a régi, konzervatív értékeket is gyászolja A keresztapa 3. és a The Death of Michael Corleone, a hagyományőrző szicíliai-amerikaiaknak, mint a Vad banda régivágásúinak, nincs helyük a modern érában. Sőt, azért sincs – és itt érünk el a „rossz vér” tematikához – mert Michael utódja, Vincent, a szitává lőtt báty, Sonny fia apjához hűen rendkívül temperamentumos, plusz bölcsesség helyett zabolázatlanságot erőltet magára. Melodrámai, óriási érzelmekre húzott gengsztereposzában Coppola nem véletlenül osztotta lányára, a rendezővé nőtt Sofiára a háromszögreláció utolsó tagja, Mary szerepét: ő az, akit állítása szerint (az operaénekes fiún, Anthonyn kívül) Michael egész életében óvott a szörnyűségektől. Rögtön vége mindkét férfi életének, ha a lány golyót kap: az öreg Corleone kudarcot vall apaként, erkölcsi csődje félreérthetetlen bizonyítékot kap, amennyiben a lánya holtteste borul elé és Vincent is örök defektusokkal kormányozhatja tovább bűnbirodalmát, ugyanis nemcsak unokatestvérét, de élete szerelmét veszíti el. Lemond ugyan róla Michael tanácsára, de – a közhiedelemmel ellentétben Sofia Coppola nem tehetségtelen színésznő – mindkettőjük arcán világfájdalom ül: Vincent csak tagad, szabadkozik a kényszerű szakítást illetően, valójában merev arccal próbálja elfojtani szomorúságát, Mary pedig egy falnál állva zokog. A The Death of Michael Corleone, a csorbítatlannak definiált rendezői változat nem más, mint két elveszett, saját nyugalmára hiábavalóan lelni próbáló férfi melodrámája, a toxikus maszkulinitás librettója egy pápai-apokaliptikus méretű Bosch-festményen.

Mary nagyjából a tavalyi Az ír lánykarakterének sokadik előképe: azon túl, hogy az acsarkodó férfiaknak esélyük sincs birtokolni az általa ismert harmóniát, újabb szíven döféssel ér fel, hogy a The Death of Michael Corleone egy hangsúlyos pontján a lány nem Kay, a vér szerinti anya, hanem az Olaszországban felrobbantott Apollonia hasonmásának tűnik. Fotón látjuk a mediterrán lányt, miközben az amerikai sarj egy könyvet lapozgat: teljes az azonosság, így még kegyetlenebb a 26 évesen vétlen áldozattá lényegült Mary földre omlása és Michael fájdalomüvöltése. Az öregapa számára ez, a vitézi védelmezőszándék csődje a valódi halál, a tényleges eltávozás csak e trauma betetőzője. Coppola jó érzékkel e ponton kezdi el A keresztapa 3. restaurációját: az eredetit záró haláltáncból Maryhez rendeli Michael és Apollonia esküvői táncát, majd rövidesen Anthony gitározik és énekel egy balladát az apjának. Pikantéria, hogy a trubadúrének a Nino Rota-főtéma szerint rendeződik szavakká és elbeszéléssé: a főszereplő itt magára ismer, szégyenében eltakarja az arcát. Nemcsak morális kisiklására ébred rá, de a közönség előre tudja, a harmadik résznek csak egy vége lehet – Michael a gyerekeit is el fogja veszíteni, Mary halála derékba törheti Tony művészkarrierjét. A The Death of Michael Corleone újabb változtatása Mosca, a halálprecíz bérgyilkos karakteréhez fűződik. Nemcsak az indulata világlik ki (egy őt sértegető régi ismerős kivégzésekor), a Michaelt, Mary-t és Vincentet is közvetve parkolópályára helyező végrehajtóember a The Death of Michael Corleonében nem egyedül, hanem „szamárhangú” fiával cselekszik. Egyfajta Lee Harvey Oswald és gyermekeként hatolnak be a Teatro Massimóba és az új A keresztapa-vágás tervük viszonylag alapos kidolgozását sem maszatolja el. Noha Michael és Vincent morálisan ambivalensek, Mosca és a fia az ő sötét oldaluknak, a két keresztapa romlott, csak parancsokat teljesítő alteregóinak tekinthetők, lévén a végig olaszul beszélgető gyilkosok a bánat vagy a kétely legcsekélyebb jelét sem mutatják – és mint az eredeti filmben, a rendezői változatban is ránk zúdulnak az ismétlődő sorsmotívumok erőszakos bábjátéktól a nyitó ünnepélyen és fotozáson át az új Don felavatásáig.

Érdekesség gyanánt nézhetjük a tulajdonképpeni főgonosz, Don Lucchesi explicitebb, Kurosawa-haláljelenetekre rímelő végzetét (a szemüvegszárral nyakon talált maffiózóból spriccelő vért Coppola anno kinyeste a harmadik részből a legmagasabb, bevételgyilkos NC-17-korhatárbesorolást visszaszorítandó), ám az újraírt – de egyébként ismert, leforgatott, majd kivágott, Michael levélírásával helyettesített és a mostani verzióban ügyetlenül vágott – nyitójeleneten kívül tényleg akad valami igazán revelatív. Michael Corlone ugyanis nem esik ki a székéből és rogy a szicíliai rezidencia porába öregen, magányosan: az új Coppola-moziban a hosszú életen (lásd a felütésbeli ceremónián svenkkel kiemelt, örvendező vendégeket, majd a záróinzertben feltüntetett „Cent’anni!”-meghatározást) át rá mért bűntudat, lánya oltalmazásának képtelensége és családja széthullása hozzák el neki a lelki pusztulást. Kérdéses, mennyire hatásos vagy árnyalt így konklúziót vonni Michael Corleone sorsa felett, de az eredeti befejezést pártolók sem tévednek: a tripla hölgykoszorús danse macabre kinyesése csaknem 20 évet és egy teljes, tönkrement életet ugrik át, ezzel szemben az érintetlenül hagyott, 1990-es szcéna valóban áttekint 60-70 évet annak összes fájdalmával. A The Death of Michael Corlone így inkább hat felesleges, oktalanul rövidített záró-toldaléknak: csupán egy újabb Redux vagy Final Cut, melynek remélt marketingszempontjait felülírják a kompromisszumok dacára is bivalyerős zárórész erényei.

Szabó G. Ádám

Rendező: Francis Ford Coppola

Szereplők: Al Pacino, Diane Keaton, Talia Shire, Andy Garcia, Eli Wallach