Tiszatájonline | 2020. december 15.

Műhelymunka

„Az írott szó kultúrája csaknem mindennek az alapja”

MŰHELYINTERJÚ SZENTMÁRTONI JÁNOSSAL
Ezúttal Szentmártoni János József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, a Magyar Írószövetség volt elnöke beszél irodalmi tehetséggondozásról, képzésről, a 2008 és 2017 között működő Íróiskoláról, annak tevékenységéről, céljairól… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

 

A Műhelyinterjú sorozatban magyar irodalmi tehetséggondozó műhelyek vezetőivel beszélget Pánczél András az általuk végzett munkáról, céljaikról, eredményeiről. A sorozat rálátást biztosít a tehetségazonosítás és a tehetséggondozás folyamatában részt vevő személyek és szervezetek munkájára. Bemutatja azt az egymástól leginkább függetlenül, jórészt civilek által működtetett tehetséggondozó rendszert, mely hozzájárul az irodalmárok pályakezdéséhez.

 

MŰHELYINTERJÚ SZENTMÁRTONI JÁNOSSAL

Ezúttal Szentmártoni János József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, a Magyar Írószövetség volt elnöke beszél irodalmi tehetséggondozásról, képzésről, a 2008 és 2017 között működő Íróiskoláról, annak tevékenységéről, céljairól.  

– Milyen elgondolások és célok hívták életre a Magyar Írószövetség íróiskoláját? Milyen szakmai, közéleti előzmények álltak az alapítás hátterében?

A Magyar Írószövetség 2008-ban abból a célból indította el íróiskoláját, hogy az irodalom, az írás művészete iránt fogékony tollforgatók jobban elmélyülhessenek e művészeti ág illetve hivatás szakmai fortélyaiban.

Azzal mindnyájan tisztában vagyunk, hogy a kultúra befogadása, gyakorlása, építése tesz emberré minket. A kultúra ismerete nélkül nem csupán hazánkat nem ismerhetjük meg, de önmagunkat sem vagyunk képesek meghatározni. Ezen belül az írott szó kultúrája csaknem mindennek az alapja. Sokszor bele sem gondolunk abba, mi mindent meghatároz. Ha nem volnának írók, ha nem volna irodalom, be lehetne zárni a színházakat, le kellene állítani a filmgyártást stb. Az írott szó kultúrája a forrása továbbá a művészettörténésznek is, aki a képzőművészetet, a zenekritikusnak is, aki a zeneműveket értelmezi és népszerűsíti. A költőtől a médiában dolgozókon át a politikai beszédeket fogalmazóig meglehetősen széles tehát a paletta. Mégis ez az egyetlen, ráadásul az anyanyelvbe legmélyebben beágyazott és abból táplálkozó, művészeti ág, amelynek nincs felsőoktatási intézménye. A bölcsészkarok csupán egy humán műveltség átadására vannak berendezkedve, az íráskészség fejlesztésére nincsen kapacitásuk, amire azonban más területeken is nagy szükség volna. Orvosok, jogászok, tudósok kerülnek pályára úgy, hogy képtelenek, egyébként szakmailag sokszor kiváló, szakkönyveik nyelvtani, stilisztikai és esztétikai szinten is elfogadható megfogalmazására. Mindennek részbeni kompenzálására jött létre az Íróiskola. Hogy a Magyar Írószövetség tagjainak, továbbá jeles vendégelőadók tudására építve egy olyan alapműveltség meghódításához és elsajátításához nyújtson segítséget, amely voltaképpen az élet majdnem minden területén hasznosítható.

Lackfi János és Vörös István íráskurzusai a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen ekkor már ismertek voltak, s azóta több felsőoktatási intézmény is indított hasonló szemináriumokat, de mondhatni, hogy az írószövetség az úttörők egyike volt ezen a téren.

Milyen előnyöket biztosított a Magyar Írószövetség mint háttérintézmény? Gondolok itt az objektív és szubjektív feltételekre egyaránt.

Számos kortárs magyar íróval, s nemegyszer az ő szemüvegükön keresztül klasszikusokkal ismerkedhettek meg a hallgatók, akiknek javarésze a gimnázium óta nem tanult magyar irodalmat. Ezen kívül félévente, az adott szemeszter végén, a Magyar Írószövetség lehetőséget biztosított ahhoz, hogy diákjaink egy felolvasóest keretében bemutatkozhassanak közönségük előtt is a szervezet székházának klubtermében. Tanáraink nem csupán oktattak, de segítettek is a tájékozódásban, a szakmai kapcsolatépítésben, a legjobb írások publikálásában. Egykori hallgatóink közül többen már többkötetes szerzők, közlik írásaikat rangos folyóiratok és antológiák.

Oktatóként hány ember vett részt a teljes oktatási folyamatban? Milyen szerepet töltöttek be? Kiválasztásuk milyen szempontrendszer alapján történt?

Szemináriumot általában maximum 4-5 ember tartott, pl. Mezey Katalin stílus- és írásgyakorlatokat, Baán Tibor irodalomelméletet, jómagam kezdetben folyóirat- és könyvszerkesztést, majd az 1945 utáni magyar irodalom főbb vonulatait oktattam. De vendégelőadóként több mint 50 művész megfordult nálunk, mint többek közt Ambrus Lajos, Bereményi Géza, Csukás István, Dobai Péter, Dobozi Eszter, Fehér Béla, Ferdinandy György, Iancu Laura, Jókai Anna, Kányádi Sándor, Kiss Judit Ágnes, Kovács István, L. Simon László, Lackfi János, Prágai Tamás, Szakolczay Lajos, Szakonyi Károly, Szálinger Balázs, Temesi Ferenc, Tornai József, Vasy Géza… A társművészetek területéről elődadást tartott mások mellett Fekete Péter (színházművészet), Illyés Mária (művészettörténet), Jónás István (média), Mezei Balázs (filozófia), Szenyán Erzsébet (műfordítás)…

Az előadók kiválasztása mindig aszerint történt, hogy az adott szemeszterben milyen tematikát akartunk kidomborítani. De mindeközben és mindvégig közkedvelt sorozat volt az Írók írókról, amelyben egy-egy kortárs alkotót egy-egy klasszikussal párosítottunk.

Milyen formában valósult meg a képzés folyamata? Adott-e valamilyen akkreditációt a kurzust elvégzett hallgatók számára?

Jó ideje sajnos szünetel az iskola. Legutóbb a képzés 12 héten keresztül zajlott, heti két alkalommal, 2 x 45 perces foglalkozásokkal a Magyar Írószövetség székházában. Ezen felül voltak még a vendégelőadások, havi egy vagy két alkalom szombatonként. Sajnos akkreditálni nem sikerült a képzést.

A hallgatók kiválasztásánál milyen szempontok érvényesültek? Mely korosztály volt a legjellemzőbb, milyen iskolai előtanulmányokkal, milyen irodalmi előélettel, tapasztalattal rendelkeztek a résztvevők?

A legtöbbjük asztalfióknak írt fiatal korában, jobb esetben nem hagyta abba, és bátorításért, szakmai véleményért jelentkezett az iskolába. A legkülönfélébb célból jöttek hozzánk az emberek, a húszéves egyetemistától a középkorú, már egzisztenciával rendelkező hivatalnokon vagy vállalkozón át a nyugdíjas pedagógusig. Sokan például azért, mert pénzkereső munkájuk, amit vagy szerettek, vagy nem, nem elégítette ki szellemi igényeiket, esetleg belefásultak kissé, és itt, az Íróiskolában mindezt ellensúlyozni kívánták. Valaki magánéleti válságból (amely származhat halálesetből, tönkrement házasságból, vagy csak egyszerűen abból, hogy kirepültek a gyerekek, s mögöttük űr támadt) szeretett volna kikecmeregni, ezért iratkozott be. De természetesen nem kevesen komolyan érdeklődtek az írásművészet iránt, és közülük nemegyszer valóban figyelemfelkeltő tehetségek is felbukkantak, akiket a pályán való elhelyezkedésben az önbizalom hiánya akadályozott, és arra számítottak, hogy az Íróiskola majd segíti őket lélekben megerősödni. Ezeket a tehetségeket az iskola tanárai különböző szakmai műhelyek figyelmébe ajánlották, műveikből kisebb összeállításokat irodalmi lapokban publikáltattak, bevonták őket az irodalmi rendezvények körforgásába, hogy szokják a közeget és ismerkedjenek, kössenek szakmai kapcsolatokat.

Mennyire volt jellemző az eddigi tanulócsoportokban a fluktuáció; mi lehetett ennek az oka?

Sokan lemorzsolódtak, elfoglaltsági, anyagi okokból kifolyólag, és sajnos mi sem tudtunk olyan ütemben fejlődni, amilyen tempóban kellett volna.

Hogy látja, lehetséges-e, illetve szükséges-e hatékonyabb tehetségazonosítás – gondozási rendszer kiépítése? Mit gondol, ez kinek (kiknek) lenne a feladata, s milyen konkrét dolgoknak kellene ehhez megvalósulni?

Szerintem mindenképp. Más művészeti ágakban, ahogy azt már az elején említettem, van felsőoktatás, amely egyfajta tehetséggondozási rendszerként is működik (például a színésztanoncok kiajánlása színházakhoz, zenészhallgatók beajánlása neves zenekarokba, stb.) Az irodalom területén ugyan elszaporodtak az írásművészeti kurzusok az egyetemeken, és 2017-től működik a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft is, amely sokszor olyan vidéki és határon túli fiatal tehetségeknek is lehetőséget és esélyt nyújt, akik máskülönben jóval nehezebben zárkózhatnának fel a még mindig Budapest-vízfejű irodalmi körforgáshoz – de nem ártana ezeket az erőket valahogy összekapcsolni, szinergiát építeni közöttük, hogy minél kevesebb tehetséget hagyjunk elveszni abban a kiélezett és egyre brutálisabb világméretű átalakulásban, amely ezernyi veszélyt rejteget a számunkra mind kulturálisan, mint identitásban.

Pánczél András

Fotós: Vermes Tibor