Tőzsér Árpád születésnapi üzenete

Arra kértük Tandori barátait és tisztelőit, pályafutása fontos tanúit, hogy személyes hangú üzeneteikkel, spontán gesztusaikkal és bármilyen műfajban létrehozott műveikkel szóljanak a jelenlévő és hiányzó ünnepelthez. A következő napokban bemutatjuk a felkérésünkre visszaérkezett, legtöbbször egy A/4-es lapnyi terjedelemben (Tandori kedvenc irodalmi „mértékegysége” szerint) fogalmazott válaszokat […]

Az elmúlt évtizedekben Tandori Dezső születésnapjai a költészet spontán megünneplésének alkalmaivá váltak. Ezeken a rend szerint az ünnepelt fizikai távollétében megtartott összművészeti szeánszokon a kortárs kultúra minden rendű és rangú képviselője, együttesen ismerte fel és el Tandori életében és művében a hozzánk szóló, „tásunkul szegődő” szó és a máris hagyománnyá váló, „messze szálló” ige hangoztatóját: a költőt, „közelnöki” és „távolnoki” minőségében. A nem is ritka – nem csak „kerek” évfordulókon megtartott – köszöntéseken szerencsés módon találkozott egymással az olvasók oda-pillantó barátságérzése és az idő kis és nagyobb köreiben egyaránt otthonosan mozgó, geometrikus élet-mintáit követő író-költő ugrató-kedves ide-figyelmessége. Feltételes megállóink legalább ilyenkor, „mindecember 8-án” emlékeztettek minket Tandorinak a magyar irodalomban, itt és most, a mi időnkben, mellettünk és velünk, és nyilván értünk is véghez vitt nagy tetteire.

A nevezetes dátumhoz közeledve arra hívtuk, arra kértük Tandori barátait és tisztelőit, pályafutása fontos tanúit, hogy személyes hangú üzeneteikkel, spontán gesztusaikkal és bármilyen műfajban létrehozott műveikkel szóljanak a jelenlévő és hiányzó ünnepelthez. A következő napokban bemutatjuk a felkérésünkre visszaérkezett, legtöbbször egy A/4-es lapnyi terjedelemben (Tandori kedvenc irodalmi „mértékegysége” szerint) fogalmazott válaszokat. Ugyancsak itt adjuk majd közre azokat az észben tartandó és felejthetetlen Tandori-sorokat, melyeket szerzőink ezalkalomra választottak ki a folyóirat gazdag archívumából.

TŐZSÉR ÁRPÁD

„XXI.” (Az egzisztencialista-regény)

(Naplórészlet 2008-ból)

Pozsony, 2008. december 14.: 70 éves lett hát Tandori is. A PIM felolvasó esttel ünnepelte a költőt: hívei és barátai olvastak fel a verseiből: Babarczy Eszter, Margócsy István, Marno János, Tarján Tamás, Várady Szabolcs és mások. Én is szívesen felolvastam volna néhány kedves Tandori-versemet. Például a „XXI.” Az egzisztencialista-regény[1] címűt. Egy-két éve vágtam ki valamelyik folyóiratból, nagyon tetszett, klasszikus szövegnek éreztem/érzem. Oscar Wilde-dal indul a kétrészes, terjedelmes mű cselekmény- és gondolatsora („Hogyan képzelem szabadságom, / mint Oscar mondta, hogy »belülről alakuljak / hitelesen«”?), de indulhatna akár egy James Joyce-idézettel is. Ugyanis hozzávetőlegesen Tandori is egy napja történetét írja le úgy, hogy verse naplószerű leírása a tulajdonképpen banális napi teendőknek, de ugyanakkor elejétől végig szabadságkeresés: a társadalmi kötöttségektől való szabadulás lírai-részletező leírása, mondhatnám: mítosszá emelése. Csak míg Joyce úgy mitizálja az egy napját és szabadságkeresését, hogy mindezt az Odüsszeia struktúrájába fogja, Tandori szinte eszköztelenül teszi egzisztencialista mítosszá egy napjának néhány óráját, amelyben leugrik a Csarnokba, s Prufrock úr módjára habozik: merjen vagy ne merjen Brufenre bort inni, aztán intézi napi egzisztenciális teendőit, gyógyszertárba megy, taxizik, az „üvegleszabatást halasztja”, s mindeközben az egzisztencialisták módjára „belsőmonologizál” a Csarnok és egy „társadalomelméletes, arcnélküli tribún összefüggéseiről” stb., stb., stb. (A néptribun a költő mögött állva a sorban a vers elején azt a korszakos kijelentést teszi: „Ha ez így megy, őskommunistaként / fogom végezni az életemet…”.) Szóval Tandori Dezső a kétrészes mű négyszáz fenomenális verssorában egyszerre Oscar Wilde, Leopold Bloom, Prufrock úr és pluszban még modern Diogenész is, aki ül a hordójában, s odamond a hatalomnak, a társadalomnak, amely elfogja előle a napot:

Ha nem lettem sikerek rabja, mint némelyek,
nem lettem sikerek kiválasztottja,
legalább megőrizhessem lényegemet,
mely önmagát belülről alkotja. 

Mondom, szívesen felolvastam volna ezt a verset a PIM-ben, s még akkor is, ha a hosszú-hosszú mű utolsó sorait valószínűleg már csak az üres széksorok hallgatták volna.

[1] A hosszúvers első megjelenése: Tandori Dezső: „XXI” (Az egzisztencialista-regény), In 2000, Irodalmi és Társadalmi havi lap, 2001. november, 30-37. A vers később kötetben is megjelent: Tandori Dezső: Az Oceánban, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2002, 108-117. (A szerk.)