Tiszatájonline | 2020. december 8.

Stúdiópolgár

MANK
Bármelyik filmtörténészt, netán magára valamit is adó cinefilt felesleges traktálni az Aranypolgár hatásával. Gregg Toland úttörő, mélységélességet kidolgozó operatőri stílusa, a kisszerűségét vagyonnal palástoló ember tematikája, illetve a noirhoz vagy az amerikai, sőt, az egyetemes filmművészethez tett hozzájárulásai prototipikusak és példátlanok. Innen nézve cseppet sem meglepő, hogy az 1994 óta érlelődő Manknek eszében sincs a klasszikus születésével bíbelődnie… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

MANK

Bármelyik filmtörténészt, netán magára valamit is adó cinefilt felesleges traktálni az Aranypolgár hatásával. Gregg Toland úttörő, mélységélességet kidolgozó operatőri stílusa, a kisszerűségét vagyonnal palástoló ember tematikája, illetve a noirhoz vagy az amerikai, sőt, az egyetemes filmművészethez tett hozzájárulásai prototipikusak és példátlanok. Innen nézve cseppet sem meglepő, hogy az 1994 óta érlelődő Manknek eszében sincs a klasszikus születésével bíbelődnie.

Jack Fincher újságíró (1930-2003) forgatókönyve – melyet a Játsz/ma óta celluloidra vinni igyekvő fia kerekített le helyette – újszerű perspektívát választ, nekiveselkedése pedig rögtön érdekessé teszi. Szociopolitikai körkép és stúdiótörténeti áttekintés a Netflix legújabb zászlóshajója, David Finchert jóval inkább az 1930-as, ’40-es évek Hollywoodjának visszásságai izgatják. Igaz, legtöbben klasszicizáltnak vélhetik stílusfogásait, de gyorsan kiviláglik, a Mank első blikkre akadémikusnak tetsző alakzatait felülírják a mögötte rejlő erkölcsi, karakterológiai aranytartalékok. Beszéljünk a Hetedikről, a Harcosok Klubjáról, pláne A közösségi hálóról vagy éppen a Holtodiglan médiaszatíra-vetületéről, a direktort rendre ugyanaz hozza lázba, jelesül miképp dönt úgy egy közeg vagy egy belőle származó individuum, hogy ország-világ elé tárja a gondolatait. Ugyanezt tette John Doe, amikor erkölcsi ítélőbíróként lesújtott a hét főbűn elkövetőire és a saját képére formálta a területét, hasonlóan járt el Tyler Durden káoszbrigádja, de legutóbbi, 2014-es stúdiómozijának Csodálatos Amy-je is férje béklyózásával, talk show-műmosolyával manipulálta a globális médiafogyasztókat.

Dekadenciában gázolunk a Mank 130 perce során, a Hearst-kastély (a majdani Aranypolgár Xanaduja) urai és hölgyei estélyiben, frakkban, pompás tárgyi miliőben viselkednek képmutatóan, azaz enyelgéseik magára a korabeli, hihetetlenül korrupt stúdiórendszer ürességére böknek rá. E ponton kel életre a Mank: az MGM reprezentánsai rendkívüli befolyással erőltetik rá a világra önnön ideológiájukat és mivel ők az Álomgyárból hirdetik mézes-mázos nézeteiket, ismét az egész bolygó térdre borul előttük. Hangulatfestészetből pusztán ennyivel jelesre vizsgázik a Mank – Fincher olvasatában a bontakozó Harmadik Birodalom sörpuccs-fenyegetéseire legyintő, cserébe hasonlóan demagóg, kirekesztő és felsőbbséges stúdiós nagykutyák rezzenéstelen arccal hirdetik szexizmusukat, paternalizmusukat. Arisztokratikus fellépésük legfeljebb ideig-óráig leplezi a bennük uralkodó morális fertőt, így a Mank a rendező cinikus, pesszimista felfogásában közli, Hollywood nem álomba ringat, hanem tömegmanipulációval rémálomba csábít, hovatovább, kétes szemléletét a politikára is kiterjeszti. Jobboldali demagógia és szocializmus ütközéséről regélő drámaként is leltározható a film. Frank Merriam republikánus kormányzó és liberális ellenfele, az író Upton Sinclair (Olaj! című regénye a Charles Foster Kane-hez hasonló antihőst mozgató Vérző olaj forrásanyaga) árgus szemekkel lesett, a korabeli média összes svindlijét bevető kormányzóválasztását a Metro-Goldwyn-Mayer vezérkara szervezi, így a Mank üres zsebbel ácsorgók, stúdiók által nemkívánatosnak bélyegzettek és például manipulatív híradófelvételekkel az uralkodó osztály karámjába terelhetőek grandiózus, jelentősen mediatizált-politizált tablóját is festi.

Hibáznánk viszont, ha csak azt állítjuk, Fincher mozija egyedül kortürkörként izgalmas. Centurmában ugyanis maga a címszereplő áll. Tragikus hősként Mank azonban pontosan a vázolt szisztémával akasztja össze a bajszát, ráadásul igencsak ellentmondásos személyiség. Önpusztító, alkoholista, lóversenyfogadásokat nem megvető, szeleburdi bajkeverő – Gary Oldman hibátlan játékával arra világít rá az eredetileg (jóval a #MeToo-botrány előtt) Kevin Spacey-nek szánt szerepben, hogy Herman J. Mankiewicz, a később Oscarral honorált forgatókönyvíró minden jellemproblémája dacára progresszív gondolkodású, demokratákkal szolidáris, csaknem forradalmi lelkületű alkotóegyéniség. Morálisan ambivalens jelenségként viszont két végén égeti a gyertyát, így piálása, nőügyei miatt kockáztatja, sőt, majdnem teljesen semmissé is avatja a reputációját, kis híján hollywoodi páriává züllik, így a nagytermészetű, párszor homofób, cicababákkal szemeket kiszúró, vagyonokkal sáfárkodó stúdióelit parkolópályára helyezi. Így azonban parlagon hever Mank valódi, cicomázatlan jelleme és ekkor döbbenünk rá, Jack és David Fincher épp az erkölcstelen főalak karakterológiájában érdekeltek: azt kívánják hangsúlyozni, amit előttük soha senki nem mondott el Mankiewiczről. Német házvezetőnőjének regéjével a forgatókönyvíró nem várt humanizmusa tárul fel a linkség és az iszákos dülöngélések után, a Hearst-rendezvényekre beszabaduló talmi-iparos pedig már egyértelműen szatirikus fityiszt mutat az establishmentnek – a Mank szerint nem érdemtelenül, ugyanis tudjuk, ötletei valóban modernek, struktúrákat elvetők, felforgatók, csak éppen a jobboldali szórakoztatóipar számára elfogadhatatlanok voltak.

A Mank nemcsak Fincher Volt egyszer egy… Hollywoodja. Iszonyatosan tömény galoppjában Louis B. Mayer, Irving Thalberg, Greta Garbo, John Houseman vagy a mini machóként („Szűz vagy még, fiam?”) ábrázolt Ben Hecht olyan lendülettel vetődnek a szüzsébe, mintha Oliver Stone korábbi biopicjeit, politikai thrillerjeit (JFK, Nixon) bámulnánk (a fekete-fehér beállítások szintén ismerősek a Tim Burton-féle Ed Woodból), a lényeg azonban csorbítatlan. Non-linerális szerkezete párhuzamosan mutatja a ’30-as években nagyzoló és 1940-re autóbaleset miatt rokkant, gipszben fekvő, vedelő Mankiewiczet: csinos, erőteljes párhuzam, hogy az egyre demagógabb stúdiófejesek – önhibán kívül is – beteggé, passzívvá teszik a velük egyet nem értőket. És pontosan ez, vagyis a töredezett cselekményszövés volt az, amit anno az MGM közérthetetlenségre hivatkozva vétózni próbált, de ugyanez a toxikus mikrovilág kényszerítette arra a korszak egyik sztárját, Marion Daviest, hogy hallgassa el balos politikai meggyőződését és a Papi, vagyis William Randolph Hearst kitartottja legyen. Szintén ugyanez a stúdiókollektíva fröcsög mocskos bolsevikokra, teszi szimbolikusan magáévá Hitler stigmatizáló magatartását és hagy elszegényedni, meghalni, öngyilkosságba menekülni másokat. (Jack Fincher pont a kollektivizmus kapcsán veti oda: a szocializmus idején javakban, a kommunizmusban nyomorban osztozunk.) Az olykor nőgyűlölettel vádolt David Finchertől ilyen rangban pláne meglepő, hogy hölgyalakjait kellően árnyaltan, a jobboldaliságot karóba húzó feminizmussal dolgozza ki: Daviesen kívül hasonlóan lényeges szereplő az 1940-ben Mank felett gyámkodó titkárnő, Rita Alexander (Kane második felesége, Susan múzsája), aki egyszerre a II. világháborúban szolgáló férjéért aggódó naiva és pártfogoltjára karakánul rápirító brit matróna.

Míg A közösségi háló Facebook-alapítója egy relatíve problémamentes környezetet hangolt maga ellen és idegenítette el a barátait, addig a Mank címalakja ellentétes utat jár be: akárcsak a korábbi Fincher-antikarakterek, ő is a saját hangját próbálja hallatni, de ritkán jár sikerrel. Don Quijote-i csetlő-botlóként lesz Mark Zuckerberg inverze (az egyik burleszkbe hajló szcénában kandallótűzzel próbál cigarettára gyújtani), emellett a Mank az író Orson Wellesszel zajló csatározásait is empatikusabban szemléli. A 24 éves, Cervantest, H.G. Wellst és Joseph Conradet újrafazonírozó csodagyerek és a negyvenes írnok ugyanis nagyrészt egymást támogatva, határidőre dolgozva, dicsérve kreálják a nagy művet és bár végső összezördülésük a forgatókönyvírói kreditért elkerülhetetlen (hiszen Welles egyedül, wunderkindként szeretne bebocsátást nyerni a szerzők és a showbusiness birodalmába), komplexebb a viszonyuk holmi olcsó ellenségeskedésnél. Vagyis Fincher, illetve producere/ a Forrest Gump és a Benjamin Button… írója, Eric Roth finomítottak az elhunyt Jack irományán, kiaknázták Mank és Welles emberi oldalát, tehát szó sincs arról, hogy a készítők Pauline Kael egyértelműen Mankiewicz-párti, Wellest kritizáló, diszkreditált New Yorker-cikkét karolnák fel vagy az önéletrajzíró Robert L. Carringer és Peter Bogdanovich forgatókönyv-vázlatokat emlegető fejtegetései oldalára állnak. (Nagy szükség volt erre, ugyanis David Fincher az Alien 3. forgatásán szerzett borzalmas tapasztalatai után nem szerette volna nyíltan szörnyetegként skiccelni az azonos foglalkozást űző, később ugyancsak Canossáját járó Wellest.) A Mankben az ellentmondásos személyiségek freskója és gyötrődése a legvonzóbb.

Technikai bravúrként ugyancsak kifogástalan a mű. Erik Messerschmidt operatőr a Netflixnek készített Mindhunter képalkotójaként ugrott be, de maszkolással, leblendékkel dúsított, fekete-fehér vizualitása, német expresszionizmust, film noirokat vagy a tolandi mélységélességet szinte patologikus kényszerességgel (pénzérmével, alkoholosüveggel) idéző képi hommage-ai valósággal belehelyezik a publikumot a ’30-as, ’40-es dekádba, plusz Trent Reznor és Atticus Ross korabeli hangszerekkel komponált zenéje vagy az érára hajazó mono hangsáv átvétele is gondoskodnak a tökéletes korszakreprezentációról. Ironikusan pont attól a direktortól származik ez a múltba révedés, aki immár hagyománytisztelően veszi át a Harcosok Klubja tabusértő, tekercsváltást furcsán értelmező „ciginyomát” és aki a Netflix algoritmusai nyomán készített Kártyavár bérrendezőjeként az elsők között nyitotta meg a streaming nagy lehetőségekkel kecsegtető kapuját. Akárcsak a régebbi Fincher-alakok, az önmagát feltárni kívánó Mankiewicz, a stúdiósok, maga a rendező is transzparensen, a digitális technológia híveként, vizualitásra nagyban támaszkodó Szerzőként, a kortárs streaming-nép előtt éleszt újjá egy korszakot, ami épp az Aranypolgárt, egy valóban újító filmet hagyott vászonra költözni.

Hab a tortán, hogy bár a Mank végső változata nemcsak az idős Jack Fincher kézjegyét viseli magán, maga a film újabb időutazásra invitál. Remek verbális sziporkák („Csak az hiszi ezt el, aki szerint King Kong hatemeletes és a 40 éves Mary Pickford szűz.” ; „Úgy terjengenek a jelenetek az időben, mint a mexikói ugróbab.”), metaforák („Csavaros szerkezetű, mint a fahéjas csiga.”) és fanyar humorú riposztok („A Marx testvérek hotdogot sütöttek az irodámban!” ; „Hallal okádtam ki a fehérbort.”) harsannak a levegőbe, mintha az idézni vágyott korszak egyik ismeretlen forgatókönyvírója költötte volna a sorokat. Talán a Szigorúan bizalmas Ellroy-adaptációja óta nem hallottunk ilyen, telitalálattal felérő, abszolút korhű mondatokat. A néhai, idősebb Fincher 11 éves volt az Aranypolgár premierjekor, mi sem volt hát természetesebb számára, mint hogy idoljait, a saját, személyes moziját exhumálva vessen papírra olyan szentenciákat, amelyek a nevezett Ben Hechttől (A sebhelyesarcú), Leigh Brackettől (A nagy álom, William Faulkner adaptációs segítségével támogatva), esetleg A pénteki barátnő pergőtűz-ritmusú screwball-párbeszédeit megálmodó Charles Lederertől és a Párducbébi fordulatait kitaláló Dudley Nicholstól is eredhetnének. (A rendező elhunyt apja egy Howard Hughesról szóló életrajzi szkriptet ugyancsak elfekvőben hagyott.) Politikailag öntudatos szerzői filmként viszont a Mank arról tanúskodik, hogy Charles Foster Kane csak Hearst és Mayer egyéniségeket fojtó, tradicionális pózokba merevedett, gyengeséget megtorlással kompenzáló világában kelhetett életre. „Jól ráérzett arra, hogy Willie magányos gyerek volt.” – árulja el a címszereplőnek Marion Davies, jószerivel nyomatékosítva a film vezérmotívumát. Herman J. Mankiewicz briliáns stúdiókritikaként nem máshol, mint a ’30-as, ’40-es évek hazug, represszív, fősodorbeli stúdiókorszakában adta egy lelki nyomorék médiabáró kezébe saját rózsabimbóját.

Szabó G. Ádám

 

Mank (2020)

Rendező: David Fincher

Szereplők: Gary Oldman, Amanda Seyfried, Lily Collins, Arliss Howard, Charles Dance