Aki csupán géniusza megerősítését várja, villámgyorsan kilép, aki bírja, marad…

 
INTERJÚ KUKORELLY ENDRÉVEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL 

Kukorelly Endre József Attila-díjas, Babérkoszorú-díjas költő, író, szerkesztő beszél irodalmi tehetséggondozásról, az egyetemi szemináriumok, az íróiskolák és a pénteki magánszemináriumok oktatói tapasztalatairól. 

– Mióta foglalkozik irodalmi tehetséggondozással? Melyek voltak a főbb állomások?

– 1992. február 17-én volt az első órám a Képzőművészeti Főiskola akkor alakult Intermédia Szakán, Peternák Miklós és Sugár János hívtak óraadónak. Tartottam később kreatív írás és kortárs magyar irodalomkurzusokat a JATE-n, a Miskolci Egyetem BK Szociológiai Intézetében, évekig a szekszárdi Illyés Gyula Főiskolán, két alkalommal a Színház és Filmművészeti Egyetemen, többször az Íróakadémián és a Werk Akadémián, egy-egy alkalommal a Magyar Írószövetség és a József Attila Kör keretében, a JAK és a FISZ nyári táboraiban, rendszeresen a szekszárdi Magasiskolában is. Minden pénteken magánszemináriumot a kilencvenes évek végétől, változó helyeken (pl. Erlin Galéria), évek óta a FUGA-ban, az utolsó néhány hónapban online.

– A kreatív írás kurzusok esetében milyen előnyöket tudott biztosított az egyetemi, intézményi háttér?

– Hívtak, kaptam óraadó tanári fizetést. Enélkül is belekezdtem volna, de az intézmények megfelelő keretet biztosítottak.

– Hány ember vett részt a teljes oktatási folyamatban? Milyen szerepet töltöttek be? Kiválasztásuk milyen szempontrendszer alapján történt?

– Összességében több százan jártak hozzám 28 év alatt. Nem valamennyien írói ambíciókkal. Azokkal foglalkozom, akik jelentkeznek. Ráveszem őket arra, hogy olvassanak, de, bármily paradox, inkább arra kell rávenni mindenkit – beleértve engem –, hogy írjon. „Gyakran voltak jó könyveid, és oly ritkán értél rá olvasni valamit…”, áll a Wertherben: ám ez csak-csak megy azért, viszont még ritkábban érsz rá az írásra – vagyis magadra.

– Milyen formában valósult meg a képzés folyamata?

– Minden kurzus más formában, időtartamban, eltérő rendszerben-rendszerességgel valósul meg. Kezdetben inkább az elméleti jelleg dominált, ez változott: a gyakorlatból indulok ki – konkrétan a résztvevők szövegeiből –, és az elemzés, a szoros olvasás közben fölmerülő elméleti kérdéseket megbeszéljük.

– Milyen akkreditációt adott a kurzus a végzett hallgatóknak?

– A Magyar Íróakadémia és a Werk Akadémia ad ki akkreditációt – ez a hallgatóknak nyilván jelent valamit. Hogy ki miként hasznosítja, amit tanult, mit kezd az egésszel, annak az akkreditációhoz nincs köze.

– A hallgatók kiválasztásánál milyen szempontok érvényesültek? Mely korosztály volt a legjellemzőbb, milyen iskolai előtanulmányokkal, s milyen irodalmi előélettel, tapasztalattal rendelkeztek a résztvevők?

– Mint mondtam, nem válogatok. Gimnazistától nyugdíjas orvosasszonyig minden korosztály előfordul, mindenféle előtanulmányok, a legkülönfélébb irodalmi előélet.

– Mennyire volt jellemző az eddigi tanulócsoportokban a fluktuáció; mi lehetett ennek az oka?

– „Végig” senki sem marad. Végig csak én maradok, így, holtig tanulván másoktól, én járok a legjobban. Senki nem számíthat a munkájával kapcsolatos olyan erős, intenzív, javító szándékú figyelemre, mint amit ilyen alkalmakkor kap, és ez a figyelem mindenkire, a legnagyobbakra is bőven ráfér. Túlzottan közel vagy ahhoz, amit csinálsz, nehéz az erdőtől látnod a fát, átlátnod a fáktól az erdőt. Sokan évekig kitartanak, van, akit az első alkalom után eltűnik. Aki csupán géniusza megerősítését várja, villámgyorsan kilép, amúgy egyúttal az irodalomból is, aki bírja, marad – a pályán. Akadnak a pályán maradók közül is, akik néhány óra után sértődötten elmaradnak, és olyanok is, akik talán nem sértődnek meg, de már, úgymond, „mindent tudnak”. Van, aki egyetlen, szerencsésen irányzott zen-botütéstől „összetörve” az alapoktól rakja össze magát, de olyan is, aki sír és ellenáll; sír, ellenáll, de kitart, és bár szépen fejlődik, „csak” fejlődik, nem lép új paradigmába. Mindezek, minden változatban. Hosszútáv, radikális önkritikát, a saját, a már megvan iránti termékeny gyanakvást, brutál munkabírást, figyelmet, elszántságot, kíváncsiságot, tudásvágyat kíván. Vastag bőr, rezge lélek. „A kritika könnyen elkerülhető: nem mondani semmit, nem csinálni semmit és nem létezni”, így Arisztotelész: mindenképp kemény, fájdalmas kritikai processzus, de hát akkor vagy rendben, ha bátorkodsz olykor mások szemével nézni magad. Aki elszáll magától, az elszáll. Nem frontális oktatás, én vezetem, de „körben ülünk”, mindenki mondja. Persze senki sincs a tudás birtokában, azzal szoktam kezdeni, hogy ha bárkitől azt hallják, hogy ő tudja, hogyan kell írni, onnan meneküljenek, de azért az stimmel a Doktor Faustusban, amikor Adrian Leverkühn kérdésére, „woher solltet ihr den da alles wissen?”, az ördög így felel: „De hiszen látod, hogy tudom.”

– Hogy értékeli a sikerét a végzett hallgatók részéről? Van-e valamiféle nyomon követés a pályájuk alakulása folyamán, esetleg tartósabb együttműködések valósultak-e meg?

– Részt vesznek olyanok is, akik maguk nem írnak, és sokan publikálnak, könyveik jelennek meg. Meglepően sokan publikálnak közülük – soroljam? A szemináriumon erős a csoportkohézió, akik egy időben jártak, később is összetartanak, irodalmi köröket alapítanak, figyelik, segítik egymást, elsősorban a magán-szemináriumaimon meghatóan baráti a légkör. Nyilván különösen érdekel, miként alakul a pályájuk.

– Lehetséges-e, illetve szükséges-e hatékonyabb tehetségazonosítási, tehetséggondozási rendszer kiépítése? Mit gondol, ez kinek (kiknek) lenne a feladata, s milyen konkrét dolgoknak kellene ehhez megvalósulni?

– Minden művészeti képzés korábban főiskolai, ma egyetemi szinten folyik, a (szép)írásoktatás nem, ezt sokáig érdekes hibának-hiányosságnak tartottam. Most úgy vélem, épphogy előny: a reguláris képzés sokakat inkább elijeszt, vagy eleve kizár. Nincs „feladat” ezzel, mindez szervesen, alulról, magától megoldódik: az író egyedül van, a szövege viszont más szövegek közt: akkor lesz a szöveg „maga”, ha mások ráismernek.

Pánczél András