04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
 TiszaLINE Szalon

04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>

Demus Gábor, Deres Kornélia, Fecske Csaba, Harcos Bálint, Jenei Gyula, Lackfi János, Szijj Ferenc, Tönköl József versei
Berta Ádám, Faludi Julianna, Szakács Réka, Szil Ágnes prózája
Beszélgetés Tüskés Gábor irodalomtörténésszel
György Péter, Kőbányai János, Lengyel András tanulmánya
Wehner Tibor és Sopotnik Zoltán Kammerlohr-Kováts László alkotásairól
Diákmelléklet – Boldog Zoltán: Az olvasás nélküli irodalom

>>>

MEGJELENT AZ ISKOLAKULTÚRA 2021/2. SZÁMA
A koronavírus-járvány következtében Magyarországon – ahogyan a világ jelentős részén – számos tanulónak kellett és kell otthonról tanulnia IKT-eszközök és az internet segítségével 2020 tavaszától hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Az ezzel kapcsolatos kihívások és lehetőségek áttekintése – akár még a hátralévő tanév szempontjából is –  hasznos lehet […]

>>>

Nemes Z. Márió: „Csupa fej és csupa farok”
2020.12.04 - tiszatáj

JUHÁSZ FERENC VERSTESTE(I) EGYETEMESSÉG ÉS FORMÁTLANSÁG HATÁRÁN

Juhász Ferencről akarok beszélni, de ez a beszéd akadályoztatva van, kisiklatott és veszélyeztetett. Akadálya maga a verstest, melyet Jean-Luc Nancy nyomán corpusnak nevezek. A Juhász-féle corpus egyik jellegzetessége, hogy mindent el akar maga körül némítani, hiszen maga akar az a Minden lenni, ami egyáltalán mondható. Vagyis az egyetemes corpusról, vagy a corpus egyetemességéről kellene beszélni, mely a beszéd „helyét” egyedül magának tartja fenn. A Juhász-életműnek ez az univerzalitás-vágya jellegzetes – a XVIII. századi humanista titanizmusban gyökerező – modernista esztétikai ideológia, mely az emberi tudás egészét összegyűjthetőnek, rendezhetőnek és megformálhatónak tartja, és ennek fényében tett állításait a kulturális differenciákat, lokalitásokat és partikularitásokat meghaladva az Emberiség egészéhez címzi. „A modernség csak az első pillanatában volt romboló, hajmeresztő, sokkoltató. A második pillanatától kezdve már a szervesség gondolata foglalkoztatta. Megismerni mindent, ami az emberrel történt” – írja Csoóri Sándor a Juhász Ferenc és Nagy László költői forradalmát ezen egyetemesség-eszmény mentén elemző esszéjében.[1] A megismerés, megőrzés és megformálás szupermédiuma a költői Mű, mely ezáltal világforma és egyben világmű. Juhász esetében „éposz”.

A műfaji neologizmus nem valamiféle epikai igény miatt utal az eposzra, hanem a modernitás által az antik kultúrára (vissza) projektált Egyetemesség iránti melankolikus sóvárgást jelöli. Ha van világműved, akkor nemcsak a többi mű, hanem a világ is felesleges, pontosabban: „meg van mentve”. A kulturális anyag egyetemes époszba halmozása egyfajta archivációs feladatként is jelentkezik Juhász számára, mert „a Nyelv: Noé Bárka. Amelyben az eljövendő Végzet vízözöne elől a Teremtő Költészet szavai merengve tolonganak.[2] Ez a tragikus-heroikus szituálás csak akkor működik, ha előzetesen esszenciálisan elkülönítve és aztán binárisan szembeállítva tudjuk felfogni Világot és Művet, hogy a köztük tételezett degradációs szakadékot a „költői teremtés” mentén „gyógyítsuk” meg. Ezáltal a költészetet is rögtön megmentettük, és megalapoztuk a világ és a mű, ember és világ, ember és mű mentén sokfelé hasadó Juhász-féle irodalmi tér metafizikai archéjaként. A Nyelv mint Noé Bárkája az egyetemesség térmetaforájaként is működik, hiszen olyan „végtelen” térként adódik, „amiben” az egyetemesség archiválható, pontosabban amiben az egyetemesség egyetemességként előállítódik. Ugyanakkor Noé Bárkája éppenhogy nem végtelen, teherbírása meghatározott, hiszen formált struktúra: „A költészet támadás! A valóság elfogása, hálóba-fogása, belegyömöszölése a forma zsákjába!”[3] Vagyis már ezen a ponton létesül egy ellentmondás a Juhász-féle elgondolásban, miszerint a létezés megmenteni és/vagy „elfogni” vágyott nyelvi gazdagsága állandóan túlcsordul az egyetemesség Formáján. Amennyiben itt és most az egyetemességet „üres” Formaként értelmezzük, akkor a költői mű Bárkáján kívüli világ Formátlanságként adódik számunkra, melyet a világmű állandóan megpróbál totalizálni, hogy ezáltal a hiperkáoszt – és benne az Embert – „önmagától” mentse meg. Talán épp az a leginkább izgalmas ebben a költészetben, ahogy a szövegek feltárják ennek az esztétikai ideológiának a kudarcát, illetve ahogy a Forma és Formátlanság közötti feszültség folyamatos átváltozásra, burjánzásra és redőződésre, egyfajta textuális mutációba hajszolja a verstestet.

Juhász apokaliptikus hangoltsága megint csak összefügg a szocialista humanizmus politikai narratíváival, melynek középpontjában a nukleáris fenyegetés állt. A corpus egy „eljövendő Végzet” ellenében igyekszik megformálni saját totalitását. Ez az eljövetel „bizonyos”, hiszen időbelisége a futurum perfectum módján zárja be a materialista alapokon elgondolt világ egyetemességét. „A Létezést, tehát a világot, tehát a Földgolyót, amit belak az emberiség, tehát az embert folyamatos, állandó veszély fenyegeti. Ez a veszély, ez a veszélyeztetettség, az emberiség történetének kezdetei óta mindig más és mégis mindig ugyanaz! (…) Korunk: legnagyobb, legegyetemesebb ősbaja az éhség mellett annak a fegyvernek létezése, amely hitem szerint elpusztíthatja az egész emberiséget. Ez a fegyver: (egyszerűen mondom) az atombomba.[4] A modernista katasztrófaparadigmák és különösen a nukleáris diskurzus, jellemzően eszkatologikus jellegűek, ami azt jelenti, hogy egy tételezett végső idő(pont) mentén strukturált teleologikus történelemfelfogást érvényesítenek.[5] A nukleáris diskurzus abból a szempontból is hasonlít a keresztény apokaliptikus gondolkodásra, hogy az állandó megérkezésben lévő végső idő tekintetében elbizonytalanítja az antropocentrikus szuverenitást. Ahogy az isteni „ítéletet” sem befolyásolhatja döntően a bűn világában foglyul ejtett kreatúra, úgy a nukleáris technológia is felfüggeszti az emberi ágenst, mert akcelerációja miatt hozzáférhetetlenné válik. Ennek természetesen van egy általános értelemben vett technofilozófiai vetülete, ugyanis Jacques Derrida szerint minden technológiai innováció egy újabb felgyorsulási processzusnak, illetve a gyorsaság újabb tapasztalatának a feltalálásához vezet, de a nukleáris diskurzus gyorsasági versenyében az abszolút elsodródás fenoménjével találkozunk, mely végzetesen szétzilálja az ember és technológia közti hierarchikus, instrumentális és transzparens viszonyokat.[6]

Ha a korábbi idézetet közelebbről is megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy a pontosító „tehát” ismétlődése egy identitásláncot állít elő a „Létezés”, „világ”,” Földgolyó”, „emberiség”, „ember” fogalmaiból, vagyis egy antropocentrikus redukció megy végbe, hiszen fel sem merül, hogy a Földgolyó Létezése alatt többet vagy mást érthetnénk, mint az emberiséget vagy az emberi civilizációt. A Juhász-féle mondatépítést meghatározó felsorolási, listázási és sorjáztatási gyakorlatoknak itt olyan formája jelentkezik, amikor a „tehát” ismétlődésével performált azonosságretorika válik az egyetemesség médiumává, miközben a vessző kettőspont funkcióba kerül. Az egyetemesség előállítása az identitásláncon keresztül tehát önértelmező feladatot is ellát, mert kijelöli az egyetemesség középpontját: az Embert. Vagyis a „Létezésnek” az „eljövendő Végzet” fenyegetése miatt kell egyetemességgé rendeződnie az „emberiség” körül, mégpedig a nyelv Noé Bárkája által, mely az abszolút elsodródásnak a költészet (re)humanizálásán keresztül próbál ellenállni. „A konkrét tartalmát vesztett, bármiféle társadalmi valóság lehetőségétől megfosztott politikai univerzalizmus esztétikai normájának megfelelően az »emberiség« volt a rendszer visszatérő bűvszava, amelyhez tartozni, amelyet képviselni, védeni, érteni a szocialista művészet alapvető, de a gyakorlatban megoldhatatlannak bizonyult feladata lett.[7] A planetáris létezés antropocentrikus redukciója és ennek az egyetemes emberiség-horizontnak a depolitizált kiüresítése a szocialista humanizmus egyik központi kulturális stratégiájának tűnik, mely a Juhász-költészet ideológiai hátterét is meghatározza, ugyanakkor az époszok távolról sem kezelik evidensnek ezt a horizontot. Erről árulkodnak a nukleáris diskurzus Emberével kapcsolatos újra és újra megfogalmazódó aggályok. A Gyermekdalok posztapokaliptikus kontextusában például az Ember öröksége már csak maradványállapotban, egyfajta szerves-szervetlen üledékként, illetve technofosszíliaként válik visszakereshetővé. A nyelv mint Bárka hordozza ugyan még az Ember távollétszerű jelenlétét, de a humán struktúra már nem tűnik identikusnak a Létezéssel, hiszen az azonosságretorika számos ponton megszakad. Vagyis a Juhász-szövegek pozíciója a szocialista univerzalizmus és humanizmus szempontjából ambivalensnek mutatkozik, de annak megértéshez, hogy ez az ambivalencia hogyan állítódik elő, érdemes megvizsgálni az esztétikai ideológia nyelvi-poétikai következményeit.

A szó az anyag (a valóság) szellemi jelentkezési formája. A lét dolgait hordozó tudat-anyag, a legszebb emberi teljesítmény, amit a természet valaha teremtett. A szó az emberé! Kizárólagosan az emberé! Miért akarná hát kiiktatni az ember a szavakat, a költő a szavakat a költészetből?[8] Juhász-féle poétikai reflexió mintha tudni sem akarna a modernitás nyelvi válságáról, illetve az ebből származó következményeket nem tekinti egy általános korszituáció hagyománytapasztalatának, ehelyett a „szavak kiiktatásának” programját egy homályosan körvonalazott „irányzat” partikuláris elhajlásaként könyveli el. A Szóba mint a „költészet alap-egységébe” és az Ember mint a szó „kizárólagos” gazdájába vetett hit ideológiai szinten egy esszencialista és metafizikus költészetantropológiává áll össze. A metafizikai állandóként tételezett (költői) Szó választotta el a Természettől az Embert, hogy „külön sorsa és különös sorsa, jövője, jövőtlensége legyen.[9] A Szó „alap-egység”-jellege valamilyen fix pontot, alapzatot és/vagy középpontot örökít át a jelölőláncban hozzá kapcsolódó Emberbe, hogy ezáltal termelődjön ki a humánideológia és a líraesztétikai közti szövetség zálogaként értelmezett organikus kód. A Juhász-féle esztétikai ideológiának ezen a szintjén a szervességet – a korábbi Csoóri-idézetre is visszautalva – az organikus egység hegeli értelmében értjük, vagyis a részek szintetizált és középpontosított Egészeként formálódik ki költői Szó és Ember egysége, mely a vallomástevő Alany antropomorf kódokon keresztül „olvastatott” hangját termeli. Az Alany képviseli az Emberiséget sokaság és az individualitás közti közvetítésben, miközben a közvetítés médiuma („Szó”) és referenciája („Ember”) közti szövetség megőrzése miatt „emberarcúnak” és individuálisnak, vagyis antropomorf alapegységnek kell maradnia. A nyelvi és ideológiai középpontként „képviselő” antropomorf Alany (látszólagos) szuverenitása az egyik oka annak, hogy Juhászt irodalomtörténeti szempontból az ún. későmodern korszakküszöbön inneniként lehet elmarasztalni, ugyanakkor a humánideológia „nyelviesülése” távolról sem meríti ki a szövegműködés játékterét, hiszen költészetantropológiailag a Juhász-szöve­gek kifejezetten „hasadtnak” mondhatóak. Ezalatt azt értem, hogy míg a szövegek ideologikus Alanya megpróbálja retorikailag megszervezni és egybefogni, vagyis antropomorfizálni a totalitást, addig a szervezés poétikai eszközei, például az ún. „sorjáztatás” (Tandori Dezső), dezantropomorfizáló szövegáramlásokat indítanak be.

Horváth Márk és Lovász Ádám Juhász Ferenc leendései című kiváló tanulmányában Gilles Deleuze és Félix Guattari filozófiájának poszthumán értelmezése alapján amellett érvelnek, hogy a Juhász-költészet episztemológiai és poétikai alapkérdése: „hogyan ábrázolható a leendés önmagában, annak minden ábrázolhatatlan sokértelműségével együtt? Milyen nyelv az, amely képes megnyitni önmagát a leendések burjánzása előtt?”[10] Horváth–Lovász feltételezése szerint a Juhász-líra nyelvi-szemléleti bázisa egy nem-antropocentrikus és folyamatorientált életfilozófia, mely a saját reprezentálhatatlanságának reprezentálásából adódó fogalmi ellentmondást heterogén leendések metaforikus termelésével írja felül. „Juhász lírájának bámulatos élet- és szaporodóképességét mi sem mutatja jobban, mint a folyamatos ellentmondások kitermelése és azok visszacsatornázása a termelési folyamat önhiszterizálásába. Sajátos keveredés jön létre a leendések különböző szintjei között. Tandorival egybehangzóan Juhásznál felfigyelhetünk egyfajta »hirtelen egymásmellettiségre«, amely egymástól első pillantásra teljesen különböző regisztereket és létszinteket kapcsol egybe. Zavar vagy megakadás helyett az ellentmondások további energiát szolgáltatnak, a makro- és mikrorészek egymást kölcsönösen megtermékenyítve további részleteződéseknek adnak lehetőséget.[11]

Horváth–Lovász a Juhász-líra egy olyan vetületét fedezik fel (újra), mely a költészetantropológiai hasadtság következményeként, az ideológiai Alany ellenében képződik meg. Pontosabban a „termelési folyamat önhiszterizációja” szükséges következménye az egyetemességvágy Juhászi termelődésének, amit felfoghatunk úgy is, hogy a vágy „bámulatos szaporodóképessége” mintegy túltermeli, üres Formáján túlcsordítja az egyetemességet. „A Valóság tüze éget engem, s a valóság anyaggyönyörét csókolgatom én szerelmes szigorommal.” – írja Juhász a Halott feketerigóban.[12] A „valóság anyaggyönyöre” túlmutat az antropocentrikus redukción, hiszen a nem-humán ágensek és heterogén leendések burjánzása az organikus kód szétírásával fenyeget, melyet az az antropomorf Alany hisztérikus retorikával, egyre újabb heroikus-tragikus Emberiség-himnuszokkal próbál ellensúlyozni. Az époszok poétikai feszültsége tehát az egyetemes anyaggyönyör szubjektumot újra és újra szétfeszítő hatalmával való birkózásból (is) ered, mert az anyaggyönyör úgy válik szövegörömmé, hogy „középponttalanítja” az egyetemességet Emberként képviselő Alanyt.[13]

Juhász ideológiai szótárában a Világ, Szó és Ember mellett megjelenik az anyaggyönyör által dinamizált Élet is, mely az Egyetemesség „üres” Formája előtti, illetve ezt a Formát állandóan decentráló Formátlanság, vagyis a hiperkáosz médiuma. Az ideológiai Alany otthonra akar lelni a hiperkáoszban. „A nembeliség síkján való élet és otthonteremtés a világmindenségben, akik azzal a meggyőződéssel éltek és élnek, hogy nem ellenséges, de testvéri világ veszi itt körül a magányos egyént, mégpedig nemcsak a társadalomban s a történelemben, de a természetben is: hozzá hasonló, egy anyagból való; éppen ezért érte valóvá tudja formálni lassan a környező, óriás, materiális világ kiküzdött tudata: a homo sapiens, a gondolkodó ember, az addig magánvalót, az anyagi végtelent; ismerőssé tudja változtatni a még ismeretlent, s képes berendezni a maga otthonát egy új, nagy, világnyi honfoglalás során a kozmosz egészében.[14] A világgal való testvériség eszményéhez látszólag remekül illeszkedik a juhászi corpus mikro- és makroszinteket egybeíró végtelen részleteződése, ugyanakkor az otthonos anyagközösség statikus elvét az anyaggyönyör életfilozófiai performativitása kísérteties leendésekkel írja szét. Ha elfogadjuk Horváth–Lovász poszthumanista értelmezését, és kiegészítjük egy ideológiakritikai perspektívával, akkor leleplezhetővé válik a szocialista világotthon koncepciójában rejtőző humánimperialista attitűd („világnyi honfoglalás (…) a kozmosz egészében”), mely a „planetáris integrációt” az Ember fennhatósága alatt képzeli el. Juhász esetében a Szó és Ember szerves egységét a „leendés-tömbök rizomatikussága” formátlanítja, ami a szervesség egy újfajta értelmezését igényli, a szintetikus egységek iránt elkötelezett hegeli modell helyett. Pontosabb talán egyfajta inorganikus vitalizmusról beszélni ebben az esetben, mely a poszthumanizmus szótárában a nem-antropocentrikus Élet dimenziójára utal, arra a relacionális, fajközi és a szervetlen létezést is magába foglaló dinamizmusra, mely aláássa az univerzális „otthon” lehetőségét, hiszen az csupán egyfajta reterritorializációs törekvésként értelmezhető deterritorializációs hullámok közepette.[15]

Az époszok re- és deterritorializálódó – az ideológiai Alany által humanizált és az inorganikus vitalitás által dehumanizált – verstestének az értelmezéséhez érdemes egy rövid formatörténeti kitérőt tenni. Ha visszamegyünk a modernista „kályhához”, a prózavers poétikailag reflektált születéséhez, akkor Baudelaire A fájó Párizs (1869) című kötetéhez, pontosabban annak teoretikus előszavához érkezünk el: „Kedves barátom, küldök önnek egy kis művet: igazságosan nem lehetne rámondani, hogy se farka nincs, se feje, mert, ellenkezőleg, egyszerre csupa fej és csupa farok, váltakozva és kölcsönösen. Gondolja meg, kérem, ez a szerkezet micsoda kényelmet nyújt valamennyiünknek, önnek, nekem és az olvasónak. Kettévághatjuk, ahol akarjuk, én az álmodozásomat, ön a kéziratot, az olvasó az olvasmányt; mert ennek az utóbbinak berzenkedő akaratát nem kötöm hozzá egy fölösleges bonyodalom végeérhetetlen fonalához. Emeljen ki egy csigolyát, és a tekervényes képzelet két darabja minden nehézség nélkül újra egybeforr. Szabdalja diribre-darabra, és meglátja: valamennyi külön-külön megél. Abban a reményben, hogy e csonkok egyikében-másikában lesz elég életerő, hogy tetszeni tudjon és elszórakoztassa, vagyok bátor az egész kígyót önnek ajánlani.[16] Baudelaire a szöveg (pontosabban a szónoki beszéd) és az (állati) test közti strukturális hasonlóságnak arra a platóni motívumára utal, melyet Jean-Luc Nancy a következőképp foglal össze: „Aminek füle és farka van, az nem egy helyről bukkan fel, hanem egy helyszínről: a fül és a farok egy értelem mentén vannak elhelyezve, és maga az egész az értelem helyszínéül szolgál, az összes helyszín pedig az Egyetemes Állat nagy fejtől-farokig rendjén belül van értelmezve.[17] Ebben a modellben (melynek a hegeli organikus egység az örököse) az elevenség és a nyelviség közti kapocs a Logosz, hiszen csak az értelem helyszínében rendezett, részek jelentéses egységeként központosított organikus-szöveg bír az Egyetemesség (Egyetemes állat) idealitásával és legitimitásával. Baudelaire programja ezt a logoszelvű organikus kódot kezdi ki, ugyanakkor nem egyszerűen azt állítja, hogy a prózaversnek se füle, se farka, vagyis egyszerűen a logosz-struktúra „tagadásáról”, puszta „értelmetlenségről” lenne szó, hanem hogy a szöveg „csupa fej és csupa farok”. A prózavers „teste” az organikus kód túlkódolásából, az értelem hiszterizálásából képződik meg. Olyan „mutáns” értelmet állít elő ezzel, amelynek „ott van értelme, ahol az értelem határa van. Néma, zárt, autista értelme: viszont itt éppen autós, éppen »önmaga« nincs. A test autós nélküli autizmusa az, ami azt kevesebbé teszi egy »szubjektumnál«, de ugyanakkor mássá is, kivetetté, nem »alávetetté«, viszont éppannyira keménnyé, erőssé, megkerülhetetlenné, egyedivé is, mint a szubjektum.[18] A szövegtest „autós nélküli autizmusa” elmásítja a nyelvileg inkarnálódó szubjektum lehetőségét, de nem személytelen antivitalitást hoz létre, hanem egy szétszabdaltságában is termékeny „tekervényes” életerőt. Az organikus túlkódolásából megszülető nyelvi elevenséget a Juhász kapcsán már említett inorganikus vitalizmussal hozhatjuk kapcsolatba, mely már Baudelaire-nél is összefügg a technológiai akceleráció elsodródás tapasztalatával: „Főképp a részvétel a nagyvárosok iszonyú forgatagában és keresztük-kasul szövődő, megszámlálhatatlan vonatkozásuk szüli ezt a zaklató ábrándot.[19]

Nancy a Corpus Jurist nevezi meg az inorganikus szöveg-test koncepció, vagyis a corpus alapmodelljeként. A corpusnak ez a formája egy dehierarchizált és tagolatlan katalógus, a „transzcendentális ok nélküli logosz enumerációja”, sorrendjét tekintve véletlenszerű lista, ahol az adott részek kompozicionális értelem nélkül kerülnek egymás mellé, hiányzik belőle bármiféle teológia („se befelé, se kifelé nem halad”), és nyitott a bővítésre, alakulásra és/vagy újrarendezésre. Fontos megállapítás, hogy itt nem káoszról van szó, de nem is szerves egészről, ugyanakkor nem is valami (két abszolútnak tekintett pólustól való mérhető különbség mentén kijelölhető) „közöttről”, hanem a szisztematika kereteiből való kiíródásáról. Nancy ennek kapcsán horizontális és modális ontológiáról beszél, mely mindig esetileg modifikálódik és ágazik szét performatív módon, anélkül hogy valami lényegben nyugodna el vagy alapozódna meg.[20] A Juhász-époszok világművekké akartak válni, ez a vágy az egyetemességhez értelmet is próbál társítani, de ugyanez a vágy önmagát szabotálja ebben a projektben, hiszen a sorjáztatott logoszt úgy inkarnálja és úgy írja ki önmagából, hogy megszabadítja transzcendentális okától, illetve teleológiájától.

Látsz a kertben egy halott feketerigót, s a csönd burka megreped, széthasadozik a csönd homálymagánya, ragacsosan és enyvesen széttolódnak a burkolathomály pikkelyei, lemezei, pórusos és receszitás fedőbőrei, s lángolva nőni kezd a virág, a világ, izzó végtelen kehelygyomrába szív mindent ami volt, ami van, ami volt, ami lesz, ami lehet még, minden életet és minden halált, minden múltat és minden jövő-lehetségest, szerelmeidet és halálaidat, osztály-sorsodat és szegénység-hitedet, csillagméz-szemű gyermekhitedet, világegyetemsors-töprengésed robbanás-szívárványait, emberiséghalál-háborúfélelmeidet, az öntudatlanságba csomagolt, virágzásában is létkopár embernélküli jövő lényekkel hemzsegő Gyönyörkertjét, amelynél bódítóbbat Hieronymus Bosch se tudott kitalálni.[21]

A Halott feketerigó bevezetőjének („Valóság szerelmese”) olyan részlete ez, mely az éposz esztétikai ideológiáját a címadó motívum metaforabokrokkal való körülírásával próbálja kibontani. Az ideológiai Alany önmegszólító szerkezettel és egy konkrét szemléleti szituációval teremti meg a mondat antropocentrikus alapzatát, ugyanakkor az individuális humánstruktúra az igék sorjáztatása mentén (megreped, széthasadozik, széttolódik) egyre inkább dezantropomorfizálódik, melyet a szavak biológiai „léptékváltásra” utaló szemantikája is felerősít. Az emberi szemlélő által detektált halott feketerigó nyers materialitása átíródik a csönd burkából lángolva kinövő virág immaterialitásába, miközben a konkrét látványsíkot az absztrakt fogalmak (világ, élet, halál, múlt, jelen, jövő) egymást kioltó ismétlődései és modifikációi teszik „megfoghatatlanná”. A „jövő-lehetséges” és az „osztály-sorstól” kezdve elszaporodnak a Juhászra jellemző kötőjeles „szóhernyók” (Németh Zoltán). „Juhász Ferenc költészetének szóösszetételeiben, szóhernyóiban olyan hibriditásra lehetünk figyelmesek, amely egyrészt a játékban, összetételben, aktusban résztvevő szavak teljes nyitottságának állításában, másrészt a jelentéshatárok totális eltörlésében érdekelt. Nyitottságról van szó, hiszen minden szó bármely más szóval képes kapcsolatba, aktusba lépni, lehetőséget kap sokféle formációt, pozitúrát kialakítani. A Juhász Ferenc-költészet »szó-szörnyetegei« éppen ezért a legkevésbé sem szörnyetegek, hanem a határok nélküli hibriditás aktusában szerepet kapó szabad résztvevők, amelyek az aktus során egyúttal lemondanak saját jelentéseik egy részéről, és valami teljesen új, addig sosemvolt, nem létező jelentésnek adnak testet, lehetőséget.[22] Vagyis a corpus modális ontológiája (a poszthumán olvasat számára oly fontos hibriditás) a szóhernyók szintjén is megfigyelhető, ahol a kötőjel a „szavak promiszkuitásának” központi tipográfiai ágense. Ha az interpunkció filozófiáját vizsgáljuk, akkor Giorgio Agamben szerint a kötőjel a legdialektikusabb központozási eszköz, hiszen csak annyiban köt össze, amennyiben el is választ, vagyis állandóan identitás és nem-identitás közti oszcillációban tartja a jelentéseket.[23] Ennek az oszcillációnak a hiszterikus túltermelődése, elburjánzása és túlcsordulása hozza létre a szavak határán – a kötőjel kölcsönös interpenetrációja által – „megfolyó” és „megcsúszó” mutáns értelmet. A fenti Juhász-idézetben ez a folyamat a „csillagméz-szemű gyermekhited, világegyetemsors-töprenrengésed robbanás-szívárványait” szóhernyójánál tetőződik. Az ideológiai Alanynak itt már közbe is kell lépnie, hogy birtokos jelekkel (gyermekhited, töprengésed) humanizálja és terelje vissza a hernyót a mondatkezdés antropocentrikus alapzata felé, illetve hogy az „emberiséghalál-háborúfélelmeid” üres fogalmi egyetemességében domesztikálja a vízió nyelvi excesszusát és „formátlanságát”. A leendés-tömbök reterrito­riali­zálása Hieronymus Bosch nevének szövegbe léptetésével záródik. Az intermediális utalással az értelmezési horizont látszólag kitágul, ugyanakkor (a művésznév antropomorf kódján keresztül) humánideológiailag kanalizálódik is, hiszen a nyelv nem-emberi vitalizmusa az emberi kultúratörténetbe integrálódik. Bosch művészete, illetve a képzőművészeti analógiák Juhász époszainak (a Halott feketerigónak különösen) poétikailag releváns – és egyelőre sajnos kevéssé kutatott – kontextusát alkotják, de ebben a konkrét esetben az intertextuális funkció mégiscsak az organikus kód humanista-modernista helyreállításának szolgálatában áll.

Befejezésképpen szeretnék még egy rövid megjegyzést tenni Juhász utóéletével, illetve a Juhász-olvasás lehetséges útjaival kapcsolatban. Ahogy korábban megjegyeztem, a szerzőről való beszéd egyik akadálya épp a világművek egyetemességvágya, (szakmai) olvasók generációi számára is befogadhatatlannak tűnő léptékei. Az életmű elefantiázisát, túlnövését és önmagát is relativizáló szétírtságát a korábbi recepció a „minél jobb, annál rosszabb” Radnóti Sándortól származó szentenciájával emelte vitát berekesztő verdiktté. Ugyanakkor mintha ennek az ítéletnek a hátterében is a Juhásznál folyamatosan problematizálódó organikus (élet)mű ideálalakja jelenne meg. Ennek fényében válik a kritika számára a leendés-tömbök hibrid burjánzása perverz monstrózitásként és értékelegyességként elmarasztalhatóvá. Ugyanakkor, ahogy arra a poszthumán értelmezési és kortárs költői kísérletek rámutatnak, a juhászi verstest távolról sem monolitikus, hiszen a corpus re- és deterritorializáció, re- és dehumanizáció kölcsönmozgásában inkarnálódik. Vagyis a „csupa fej és csupa farok” struktúrája lehetővé teszi a „diribre-darabra” szabdalást, olyan parciális újraolvasó és újraíró gyakorlatok megképződését,[24] melyek Juhászt az ideológiai Alany ellenében is képesek olvasni, miközben megpróbálják továbbhasítani azt a hasadt antropológiát, mely eredeti formájában mégiscsak az Ember megőrzésére esküdött fel.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. januári számában)

 

JEGYZETEK

[1] Csoóri Sándor, Tenger és diólevél, in Csoóri Sándor, Nomád napló, Magvető, Budapest, 1978, 405.

[2] Juhász Ferenc, Mondatok a nyelvről, szavakról, költészetről, in Juhász Ferenc, Írás egy jövendő Őskoponyán, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974, 190.

[3] Juhász Ferenc, A megépülő fájdalom, in Juhász Ferenc: Írás egy jövendő őskoponyán, i. m., 173.

[4] Juhász Ferenc, A változtatni-akarás varázsa, in Juhász Ferenc, Írás egy jövendő őskoponyán, i. m., 176.

[5] Vö. Eva Horn, Zukunft als Katastrophe, S. Fischer, Frankfurt am Main, 2014, 77–109.

[6] Jacques Derrida, No apocalypse, not now! In Jacques Derrida – Immanuel Kant, Minden dolgok vége, ford. Angyalosi Gergely, Mesterházi Miklós, Nyizsnyánszky Ferenc, Századvég–Gond, Budapest, 1993, 112–147, 114.

[7] György Péter, Apám helyett, Magvető, Budapest, 2011, 231.

[8] Juhász Ferenc, A költészet cselekvő akarata, in Juhász Ferenc: Írás egy jövendő őskoponyán, i. m., 165.

[9] Juhász Ferenc, Mondatok a nyelvről, szavakról, költészetről, 185.

[10] Horváth Márk – Lovász Ádám, Juhász Ferenc leendései, in Irodalmi Szemle 2019/8, 62–84, i. h. 64.

[11] Uo. 69–70.

[12] Juhász Ferenc, Halott feketerigó, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985, 6.

[13] Az anyaggyönyörhöz és a Juhász-költészet mediális-anyagelméleti-gasztroesztétikai viszonyaihoz vö. Nemes Z. Márió, Szellemcsont – Megjegyzések a Juhász-komposzt (2014) történetéről és kontextusáról, in Café Bábel 2019/Gyomor, 162–171.

[14] Király István, A mindennapok forradalmisága, in Király István: Irodalom és társadalom, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 622.

[15] Az inorganikus vitalizmushoz vö. Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió, A poszthumanizmus változatai – Ember, embertelen és ember utáni, Prae Kiadó, 2019, 83–94.

[16] Charles Baudelaire, Fájó Párizs, ford. Szabó Lőrinc, in Baudelaire versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992, 215.

[17] Jean-Luc Nancy, Corpus, ford. Seregi Tamás, Kijárat, Budapest, 2013, 16.

[18] Uo. 13.

[19] Baudelaire i. m., 216.

[20] Vö. Nancy i. m., 39.

[21] Juhász Ferenc, Halott feketerigó, 5.

[22] Németh Zoltán, Erotikus szöveggép. De Sade márki és Juhász Ferenc, Lásd a számunk 76–80. oldalán.

[23] Giorgio Agamben, Die absolute Immanenz, in Giorgio Agamben, Die Macht des Denkens – Gesammelte Essays, S. Fischer, Frankfurt am Main, 2013, 428–461, 432.

[24] A kortárs fiatal költészetben (mindenekelőtt Borsik Miklós, Sirokai Mátyás és Kele Fodor Ákos műveiben) megjelenő parciális olvasási és kisajátítási gyakorlatokról részletesen lásd Nemes Z. Márió: Szellemcsont – Megjegyzések a Juhász-komposzt (2014) történetéről és kontextusáról, in Café Bábel 2019/Gyomor, 162–171, illetve Mint egy utazás: A „Juhász Ferenc 90” című konferencián elhangzott beszélgetés szerkesztett változata (résztvevők: Bajtai András, Magolcsay Nagy Gábor, Nagy Márta Júlia, Sirokai Mátyás; moderátor: Nemes Z. Márió), in Irodalmi Szemle 2019/8, 94–105.


Címke: , , ,
2021.05.09 - tiszatáj

Demus Gábor, Deres Kornélia, Fecske Csaba, Harcos Bálint, Jenei Gyula, Lackfi János, Szijj Ferenc, Tönköl József versei
Berta Ádám, Faludi Julianna, Szakács Réka, Szil Ágnes prózája
Beszélgetés Tüskés Gábor irodalomtörténésszel
György Péter, Kőbányai János, Lengyel András tanulmánya
Wehner Tibor és Sopotnik Zoltán Kammerlohr-Kováts László alkotásairól
Diákmelléklet – Boldog Zoltán: Az olvasás nélküli irodalom

Tovább olvasom >>>
2021.05.08 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS A VACSORA ZSUZSIVAL ZENEKARRAL
Május 13-án jelenik meg a Vacsora Zsuzsival zenekar új EP-je Talán nincs baj címmel. A tagokkal 2020 szeptemberében a Gribedli stúdió udvarán, egy felvételszünetben beszélgettünk tagcserékről, koncertélményekről, és a már rögzített, de kiadatlan számok sorsáról… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.07 - tiszatáj

LÁNG ZSOLT:
BOLYAI – REGÉNY CSILLAGPORBÓL, FORRADALOMNYOMOKBÓL
Láng Zsolt új regénye a világhírű erdélyi matematikust, a nemeuklideszi geometria feltalálóját megidéző Esterházy Péter-idézettel nyit. A Bevezetés a szépirodalomba mottóként citált szöveghelye azért is fontos a 2019-es mű értelmezésében, mert több szempontból kijelöli azt a kontextust, azt a szöveghagyományt és prózapoétikát, azt az eredetet, amiből a Láng Zsolt-i textus megszülethetett, és azt a szerkezetet, amelyben az ő nemeuklideszi (?) tere működik… – BENCSIK ORSOLYA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.04 - tiszatáj

Jóllehet 1901-ben Párizsban modern esztétikai kurzusokon vett részt, a festészet és a művészettörténet területén Apollinaire autodidakta volt. Ám kitűnő ízléssel, ösztönösen ráérzett minden újra, azonnal meg tudta ítélni valamiről, hogy az valódi érték vagy sem. Úgy érezte, hogy küldetése van, támogatnia kell azokat a művészeket, akik egyfajta új esztétikát képviselnek a szokványos, idejét múlt festmények alkotóival szemben […]

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

A címmel kapcsolatban sok mindenre asszociálhat az ember. Többek között Szabó Magda Az ajtó c. regénye, illetve színpadi változata is eszünkbe juthat. A címbe emelt tárgy ráadásul ősi szimbólum is, és a mögötte meghúzódó valóság titkai mindig izgalmasak. Az ajtó mögött ott lehetnek a múlt emlékei, vagy éppen olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a külvilágra. Gömöri György kötetcímadó verse is számos értéket rejt… – BAKONYI ISTVÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

GÖMÖRI GYÖRGY: ERDÉLYI ARCOK
Gömöri György hatvan év költői terméséből válogatta össze azt a három tucat verset, amelyek elszakíthatatlanok Erdélytől, pontosabban szólva Erdély atmoszférájától, történelmétől, a magyar szellemi életben betöltött szerepétől, illetve az ott élő magyar kisebbség helyzetétől. A jól átgondolt kötetkompozíció kétséget sem hagy a költő személyes kötődése felől, ám nem csupán Gömöri Erdély-képét ismerhetjük meg a verseken keresztül… – BARÁTH TIBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.29 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PÉTERFY GERGELLYEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Az Akadémiánk online folyóirata, a Felhő Café biztosít bemutatkozási, publikálási lehetőséget a hallgatóknak és a lap Facebook-oldala élő adásokhoz, beszélgetésekhez, felolvasásokhoz nyújt több tízezer olvasót elérő felületet. Rendszeres kapcsolatban vagyunk kiadókkal, a végzett hallgatóink köteteit kiajánljuk, több végzett hallgatónk kötete jelent már meg a Librinél, az Álomgyárnál és a Kalligramnál… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

AZ IFJÚ NYOMOZÓ
Amennyire könnyednek tűnik a plakát, netán a cím alapján, olyan megkapó és rejtett tartalékokkal bír Evan Morgan bűnügyi mozija, 2020 egyik legnagyobb meglepetéssikerét eredményezve… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő