Oláh Péter: négylevelű

Oláh Péter (1999), a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója, novellákat ír és első regényén dolgozik.

Egy halottal élek egy szobában. A lámpaburában egy bögöly. Nem merem kivenni onnan, mert félek attól, hogy feltámad. Szeretném, hogy a ráragadt portól életre keljen, és bosszút álljon rajtam. Mozdulatlan, hiába kérlelem. Marad így, csak azt nem tudom, hogy kinek nagyobb szégyen. Neki, vagy nekem?

Délután. Fűnyíró zümmög az ablak előtt, a szomszéd az. Érzem az ollókat, a hajamból vágnak. Kitekintek. A fa egyik ágát fűrészelik a gyerekek. Belenyilall a vállamba. Nem mehetek ki, nem mondhatok semmit, pedig legszívesebben üvöltenék. Gyilkosok.

Anyám múltkor megjegyezte, hogy zöld a bőröm. Hiába néztem hónapokig magam a tükörben vagy készítettem magamról képet. Nem használt. A szavai ott barkácsoltak a fejemben. Felhívtak, lesz egy buli. Örültem, mert több hónap után most egy rövid időre nem kell azon gondolkodnom, hogyan fogom a kertben elültetni magam, hogy ne unatkozzak, és csináljak valami hasznosat.

Nem tudtam, hogy mit vegyek fel. A szekrényből kivett ruhákról lefújtam a port. Máskor lényegtelen probléma volt ez, de most fontos a megjelenés. Ha nem tükrözöm azt, hogy velem minden rendben, akkor felém sem fognak nézni. Nem akarom, hogy egyedül álljak ott Tanultam ebből, tisztában vagyok vele, hogy ezen sok múlik. Ha sikerül azt a látszatot fenntartanom, hogy megbízható, és szakmailag is ugyanolyan vagyok, mint régen, nyert ügyem van. Eldöntöttem, hogy a szürke ruhát veszem fel, az magabiztosságot kölcsönöz. Leültem még vacsorázni a konyhában, még egy pohár bort is megittam az alapozás kedvéért. Tudtam, hogy most nem cseszhetem el. Átfutott az agyamon, hogy milyen lehet nem munkanélkülinek lenni, és jó munkát szerezni. Bizsergető érzés volt, mint a bor zamata a számban, ott érlelődött, forrt bennem. Vissza kell szállnom a kertészmérnöki szakmába.

Izgatott, jeges szél fújt. Az elsuhanó autók után, a járdaszegélyek mentén összegyűlt szemét hömpölygött. Megérkeztem. Ez az a város, amit nem tudtam elfelejteni. A helyszínt kicsinek éreztem. A meghívó bemutatása után láttam, ahogy ott nyüzsögnek, csúsznak-másznak a nagy emberek, a vasalt ingjükben, fekete zakójukban. Bármennyire is utáltam ebben a közegben lenni, amelynek fullasztó és áporodott levegője olyan volt, mintha rossz permetszert kapott volna a növény, kénytelen voltam itt lenni, mert tudom, hogy az életem csak ettől tud jobb mederben folyni tovább. Így hát én is smúzoltam, ragadtam, másztam a többiekkel együtt.

Megtudtam, hogy van egy megüresedett szék a cégben. Én voltam az első számú jelölt. Biztos voltam benne, hogy megkapom az állást. Láttam rajtuk, hogy jó munkát végeztem, és rászolgáltam a bizalmukra. Hagytam, hogy sodorjon magával a tömeg. Egy villanás volt, a kezemben zöld tabletta. Hullámzott körülöttem mindenki, és azt éreztem, hogy megkaptam, amiért idejöttem. A sikert és a látszatot, hogy minden rendben velem, hogy én is ugyanúgy tagja vagyok ennek a szakmának, hiába hagytam ki fél évet. Ugyanaz vagyok.

Négy szemem volt, egyszerre láttam velük. Könnyű voltam, és kecses. Feküdtem a padlón, a fekete lakkcipők és magassarkúk talpait láttam. Rám léptek. Nem éreztem fájdalmat, csak sötétség uralkodott bennem. Amikor nem álltak rajtam élveztem, hogy ilyen sokszínűen, és több ablakból látom a világot. Nem tudtam felállni, de ez egészen addig nem zavart, amíg egy tűsarokra nem tapadt a testem. Nem tudtam lejönni róla. Elfogott a pánik, hogy csinálnom kellene valamit, de nem tudok. A nő bokája bicsaklott meg. Mikor levette a cipőt, hogy mezítláb sétáljon tovább, végre sikerült lemásznom Az úton feküdtem, és azt akartam, hogy a beton meleg kavicsággyá változzon. Vártam, hogy hazafújjon a szél.