Kalász Orsolya: A kisember versenylova 

Kalász Orsolya (1964) költő és műfordító. Magyar és német nyelven ír. Legutóbb 2016-ban jelent meg Das Eine címmel verseskötete Berlinben.

Moabitban, az egykor Nyugat-Berlinhez tartozó kerületben békés, komótos az élet, a pandémia előtt se jöttek errefelé a turisták. Mostanában olyan a hangulat, mint egy kisvárosban. Az utcán mindenki ismerős.

Házunk udvaráról, egy nyitott részen át rálátni az evangélikus Megváltó-templomra és plébániára. A gyülekezet óvodáját és udvarunkat egy fakerítés választja el, ott, a borostyánnal benőtt lugasban állnak a biciklik. Hétközben egész délelőtt zeng az udvar a gyerekzsivajtól, és ha megyek a biciklimért, seprűnyéllel visszapöckölöm a borostyánra dobált labdákat és homokozólapátokat. De szigorúan csak késő délután, nehogy fejen találjak valakit. A covid-lockdown idején csönd volt odaát, nemrég nyitottak ki újból. A hangerőből ítélve még nincs itt minden gyerek, az örökké fejhangon szirénázó kisfiút például nem hozzák a szülei. Mint azelőtt, most is az utcai bejárat lépcsőin ülve cigiznek az óvónők.

Ezen az udvari házrésen át gyakran berepülnek a madarak. Tavaly nyáron, a kukák mellől, egy barna kánya emelkedett suhogva a levegőbe. A templomtetőn üldögélő varjak meg galambok feleslegesen jönnek, mert a patkányok miatt tilos eledelt kitenni, erre rég rájöhettek volna – legalább a varjak.

A földszinti lakásokhoz, így a miénkhez is, tartozik egy-egy kertecske. Mi ugyan hagytuk, hogy a részünket kedvükre benőjék a bokrok, de egy kisasztalt és székeket azért kitettünk a szélére, ott szoktam rágyújtani. Három hete arra mentem ki, hogy a szemben levő kertben, az egyenesre vágott tuják mögött egy állatot terelget a szomszédnő. Többnyire Kölnben laknak, a férje diplomata, de már nyugdíjas. A mi ajtónk rögtön a kapu mellett van, hozzánk csenget be az asszony, ha gond van, elromlott a kapuzár, vagy nem vitték el időben a papírhulladékot. Néha türelmetlenebb vagyok vele, mint szeretnék. De még egyszer sem förmedtem rá, hogy nem vagyok házmester. Jó egy fejjel alacsonyabb nálam, filigrán, biztos, hogy harminc éve nem változott a ruhamérete. Drága és ízléses holmikban jár.

Ezúttal önként ajánlottam fel neki a segítségemet. A fűben szaladgáló galamb többször berepült a konyhájukba, panaszolta, most meg a nyitott teraszajtón próbál bejutni a lakásba. Sehogy sem tudja elzavarni. Hamar megfogtam. Olyan apró és szelíd jószág volt, hogy egy kézzel is tudtam tartani. Mindkét lábát meggyűrűzték. Az egyiken egy telefonszám, a másikon betűk és számok voltak.

Megmozgattam a szárnyait, a lábait, megtapogattam a mellkasát, egyszer sem rándult össze, nem vérzett sehol. Viszont a begye üres volt. Tavaly találtam egy galambfiókát, még megvolt az eledel és a levegős ruháskosár, amiben felneveltem. Beletettem új vendégemet, adtam neki magot és vizet. Azonnal enni kezdett, egy épp befogott madártól szokatlan bizalommal. Persze, éhes volt, de ahogy evett, abban volt valami kötelességtudó igyekezet. Nem eszik, hanem táplálja a testet, akár az élsportolók verseny előtt – ez jutott eszembe.

A bal lábán lévő telefonszám nem működött. Visszamentem a lakásba, és leültem a gép elé. Beírtam a keresőbe: galamb két gyűrűvel. Meglepően pontos találatok jöttek. Kiderült, egy postagalambot találtunk. A postagalambok német sportegyesületének oldalán elég volt beírni az irányítószámom, hogy megkapjam a közelben lakó bizalmi személyek listáját telefonszámmal együtt. Ők segítenek hazajuttatni a sérült vagy kimerült madarakat a versenyek idején. Felhívtam az első számot és rábeszéltem a rögzítőre. Miközben vártam, hogy visszahívjanak, megnéztem, mit írnak a gyűrűn lévő számokról és betűkről. Ekkor értettem meg, miért nem működött a telefonszám. A kismadár Lengyelországból, egy Chodzież nevű városból való. Újra hívtam a számot a 48-as előhívóval. Egy férfi jelentkezett. A következő öt percben ismételgettem, hogy Brieftaube, a férfihang pedig azt, hogy Gołąb, meg azt is, hogy Nix verstehen. Feladtam. Lengyel barátnőmet, Magdát kértem meg, hogy közvetítsen. Magda szomorúan hívott vissza, mert a férfi azt üzente, nem jön el a galambért, ha akarom, tartsam meg. És köszöni, hogy értesítettem. Az egyes számú bizalmi személy továbbra sem jelentkezett. Hátha a kettes számú, aki tőlem 36 kilométerre lakik, tud valami okosat mondani. Itt is egy férfihang szólalt meg. Grettich úr türelmesen meghallgatott, majd azzal kezdte, hogy a lengyel sporttársakról köztudott, igen lazán kezelik a dolgokat. Azt javasolta, adjak neki enni, inni, ha erőre kap, hazarepül. Ő nem tehet semmit, az egyesület csak Németországon belül tud segíteni. Megkérdeztem tőle, hogy baj lehet-e abból, ha egy galamb nagyon nagy késéssel érkezik meg? Enyhe rosszallással a hangjában utasította el a felvetést, hogy a versenyben lemaradókat kiselejteznék. A távröptetésnél az a lényeg, hangsúlyozta, hogy a galamb visszatérjen a dúcba. Elbúcsúztunk.

A szomszédnő a kertjük padján ülve várt. Megköszönte, hogy gondjaimba veszem a madarat, majd bement, és bezárta maga mögött a teraszajtót. Azóta sem beszéltünk a dologról.

A galamb békésen pihent a dobozba tett faágon. Megtapogattam a begyét, mint a pingponglabda, olyan kerek és feszes volt. Gondoltam, megnézem, mit írnak az állatvédők a versenyekről. A berlini galambok mentésére alakult egyesület külön fejezetet szán a postagalamboknak. A „kisember versenylova”, így nevezték őket a 19. században. A pénzdíjak akkoriban egy ipari munkás havi bérét is meghaladták. Az egyik eljárás, amivel a madarakat hazarepülésre ösztönzik, az úgynevezett szalmaözvegy-módszer, azaz elszakítják egymástól a párokat, a gyorsabbat kalitkába zárva útnak indítják, hogy aztán egy meghatározott földrajzi ponton szélnek eresszék, több tucat társával együtt. A másik a fészek-módszer. Akkor versenyeztetik a madarat, ha költenek párjával. Nagyon sok galamb eltűnik, elpusztul a versenyek során, a késlekedők pedig gyakran fazékban végzik. Az oldal tele van halott és sebesült galambok fotóival. Egy galambász-mottót is idéznek: Győzni vagy meghalni.

Kimentem az udvarra, levettem a műanyagkosár tetejét, hátha elrepülne. Nem mozdult. Másnap sem, harmadnap sem. Mindig a napraforgómagokkal kezdte a táplálkozást. Nem zavarta, ha nézem evés közben. Gyönyörűen ívelő, kecses alakját nézve, számomra, a postagalamb a galambfaj ideáját testesítette meg.

Két nappal azután, hogy berepült az udvarunkba, ismét felhívtam Grettich urat. Megkérdeztem tőle, hogy át lehet-e programozni a postagalambokat. Ha találok neki új otthont, megmarad-e ott? Lehetetlen, jelentette ki büszkén, egy postagalamb bárhonnan és bármi áron elindul haza. Na jó, gondoltam magamban, ezek szerint bennem is lakozik egy postagalamb. Néha napokba telik, fejtette ki, amíg erőre kap, de biztos, hogy nem akar maradni.

Azt már nem kérdeztem meg, pedig bennem volt, hogy lehet-e bízni a madár életösztönében, ha ennyire hajtja a vágy? Honnan tudja, hogy már elég erőt gyűjtött hazáig?

Végül én repültem el korábban. Március óta nem voltam Budapesten, az utolsó repülőgépek egyikével jöttem vissza Berlinbe. Még visszaemlékezni is rossz a gyötrődésre, a szorongásra, hogy nem tudnék visszatérni az országba, ha a családból valakinek szüksége lenne rám.

A jegyem szombatra szólt. Mivel a galamb pénteken nem kelt útra, megkértem a harmadikon lakó barátainkat, Gabit és Michát, hogy vigyázzanak rá. Elismételtem, amit Grettich úr mondott, megígértem, nem lesz terhükre sokáig, mert hazarepül, talán már holnap. Gabi ötlete volt, hogy átviszik kosarastul a közelben lévő kiskertjükbe, talán ha nincsenek a magas házfalak, bátrabban mer felszállni.

Vasárnap délután Gabi egy fotósorozatot küldött WhatsApp-on. Csak annyit írt: elrepült.

Az utolsó fényképen a márványos mintázatú, karcsú Gołąb a faházikójuk tetejéről néz lefelé.

Aznap többször elmeséltem a galamb történetét Pesten, és úgy beszéltem róla, mintha mesebeli, nagy akaratú hős lenne, aki életét kockáztatva, tűzön-vízen át hazatér szeretteihez. Milyen hülye tud lenni az ember!

Hétfőn este kaptam egy újabb üzenetet: visszajött. Gabiék egy kis videót is küldtek az ablakpárkányukon csipegető galambról. Felhívtam Gabit, aki lelkesen újságolta, hogy a galamb magától megtalálta az ablakukat. Ha már így alakult, etetik tovább.

Ahogy visszatértem Berlinbe, felajánlottam Gabiéknak, elviszem vidéki galambász ismerőseimhez a madarat. Micha, a férje olyan szomorúan nézett rám, hogy megértettem, itt is jó helyen lesz. A szárnyas szépség reggel és este jön. Ugyanolyan céltudatosan, élsportoló módjára eszik, mint az elején. Napokig fel akartam hívni Grettich urat, hogy eldicsekedjem vele, a galambunk úgy döntött, marad, de aztán hagytam, mert tartottam attól, hogy meg kellene magyaráznom, miért is vagyok erre olyan büszke.

RESET Mi történik, ha megszokott társadalmi életünkben kell alkalmazni a jól ismert IT Help Desk-módszert? Ami egy éve még merész science fiction lett volna, mára a mindennapjaink részévé vált. Lezárunk, várunk, újraindítunk. A PesText Fesztivál is nyomott egy resetet, a COVID által átformált viszonyok között a szórt, globális fókusz helyett a koncentráltabb lokális, regionális irodalmi figyelem kapott hangsúlyt. A PesText hívószava idén a RESET volt, ezért a meghívott írók ebben a témában küldtek írásokat a fesztivál fanzinába. A Reset ‘zine erős, bátor szövegei, illusztrációi a környékről érkeztek: magyar, szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák, szerb, horvát, orosz szerzők mellett kalandvágyó norvég, portugál, török alkotók mutatják meg nekünk, milyen emberi, társadalmi, művészeti vetületei vannak az újraindításnak. Ezekből a javarészt felkérésre írt szövegekből közöl válogatást a következő hetekben a Tiszatájonline.