Oliver Friggieri versei

Elhunyt Oliver Friggieri (1947. március 27 – 2020. november 21.) máltai író, műfordító, újságíró, a Máltai Egyetem máltai tanszékének vezető professzora.  Boda Magdolna tolmácsolásában lapunknak rendszeres szerzője volt. 2000-ben Friggieri a szegedi JATE-ra kapott meghívást, e látogatás eredménye az itt közölt Sándor kocsma című verse.

minden nagy álom

minden nagy álmot összetörsz,

és összegyűjtöd a cserepet.

pontosan  megtanultad a szavakat,

de látod, végül elfeledted.

most tenyereddel véded, ami megmarad,

mint egy pislákoló gyertyát,

nehogy a szél ezt is kioltsa.

minden kudarc felhúz egy új álmot,

ismétli magát, így szokta,

újra kezdi a vak rutint.

üldözöl egy felhőt, el akarod érni

mielőtt rád sötétedik.

kitárt karral ígérgetsz,

a járókelők szótlanul mennek el

előtted, rád se néznek.

próbálsz alkudozni az álmok piacán

előhúzod a szíved, mint pénztárcád,

kiveszed belőle az utolsó érmét.

minden álom összetörve,

új nap jön,

észre sem veszed.

hacsak pillanatokat lophatnék

ha csak pillanatokat lophatnék a napból,

heteket az évből,

és elrejthetném a lopott kincset,

idővel nagy rakásra nőne gyűjteményem.

méregetném a rengeteg időt büszkeséggel

és bánnám az útközben elhullottakat.

mélyre túrnék bennük, mint zsák kölesbe,

kiszedegetném belőle az emlékeket,

semmi mást.

az idő kútja a peremig megtelt

de az én vödröm mégis majdnem üres.

alig van valami az alján.

a meg nem élt maradék élet

hegymagas kazalban a kút mellett

Az utolsó szó

ha írtam, sorom nem lett egyenes,

ha összeadtam, az eredmény hibás lett,

ha rajzoltam, a köröm ovális lett

mire a két vonal összeért.

minden mesém életre kelt.

vicceimen sírtak,

rímeim véremtől maszatosak,

derékig állok a kínban:

megadom magam

Sándor kocsma[1]

A Sándor kocsmában

olcsón lehet vacsorázni,

igaz, az öreg asztalokon

szétmosott abroszok

az abroszokon horpadt kanalak,

az asztaloknál bortól kába arcok,

üres tekintetek,

Annára várnak,

és az ételükre.

Anna arcán mosoly maszkja, már megszokta;

a sarokban két cigány énekel

elhagyott szeretőkről, kik tán sose voltak,

vágyakról, mik odavesztek,

elkoptak, mint a tányérok a sültek alatt,

és az alumínium kanalak.

az asztaloktól súlyos hang száll,

mint kő loccsan a kút mélyén.

A Sándor kocsma furcsa színház:

itt mindenki nótás, de egy kórusban.

csak Anna nem énekel, neki nincs zenéje,

minden dal kiszáradt belőle.

Az idő kereke forog, újra új évszakok

voltak háborúk, voltak forradalmak,

de itt megállt pörögni a homok,

Bármi történhetett volna,

de itt az étlap sem változott,

a nóta is a régi, csukott ablakok,

füstös unalom, és annaféle mosolyok

a csendedbe érkeztem

a csended ajtaja félig nyitva,

mezítláb jövök, hogy felfedezzelek,

rácsodálkozva, mint buta gyermek.

szó hullik számból, mint a kövek,

ha le nem hajolsz értük, odavesznek

bámulok hideg csendedbe,

nyugtalan éjszakai kolostor,

udvarán álmatlan lélek szédeleg,

kétség zizeg, mint mikor

léptek neszeznek a fűben,

amíg a kérdés megfogan

a fájdalmas elme méhében.

a természet akarja a születés kínját,

a Golgota is szerelemből van,

a csended minden zegzugában kereslek,

mint remete, aki csak a csillagoknak köszön,

és a szíve börtönét csak a holdnak nyitja meg

Fordította: Boda Magdolna