Az anya folytatása

FUSS

Nehéz spoiler nélkül beszélni Aneesh Chaganty előző filmje, a Keresés legnagyobb csavarjáról, ugyanis e fordulat rögtön új munkájának origóját képezi. Második thrillerének premisszája az ottani tettes archetípusával, illetve, ha még konkrétabbak szeretnénk lenni, a látszólagos gyermeki támogatás, sőt, túlzott szeretet, majd az ebből fakadó burokban élés dilemmakörével indít.

Más hagyományokhoz is kötődik a Fuss, jelesül a ’60-as években szárnyra kapott psycho-biddy zsáneréhez: Robert Aldrich két műve (Mi történet Baby Jane-nel?, Csend, csend, édes Charlotte), netán a Nő csapdában gazdagították vitathatatlan érdemekkel az alműfajt, melynek tézise szerint egy középkorú hölgy mentális, de nem ritkán fizikai terrornak veti alá áldozatait. E tendencia napjainkig folytatódik, elég csak az Ördögi csapdára vagy a Mamira gondolni – Chaganty és társírója, Sev Ohanian ilyen rangban a Keresés ellenpontját hozták létre. Míg a 2 évvel ezelőtti dolgozat internet-képekbe, okostelefon-felvételekbe merülve, plusz híranyagokat, biztonsági kamerákat mutatva regélt el egy tradicionális suspense thrillert, ráadásul a benne lévő apa-lány kapcsolatot is pozitívan ábrázolta, addig a Fuss-ban változik a felállás. Destruktív viszonyrendszer épül, a hitchcocki indíttatású, lányát kutató apa immár rigorózus anyává módosul, aki pusztán önös céljaiért tartja markában elesettnek tűnő gyermekét.

A Keresés fokozatosan aktivizálódó férfihőse után egy passzív, mozgássérült lány helyeződik centrumba, így a Fuss nemcsak tematikájában, de stiláris húzásaiban is a 2018-as ikerfilm felülírása, miközben az eltérő nézőpont dacára képes továbbörökíteni annak hagyományait. Nincsenek videoképek, a cselekmény sem vágtázó tempóban halad előre. Jóval gazdaságosabb formai megoldások bontakoznak ki, így Chaganty még nagyobb hangsúlyt fektet a feszültségteremtésre. Lassú építkezése, puritánabb snittkezelése nemcsak a minimalizmus mellett törnek lándzsát, de azt is lehetővé teszik, hogy még jobban együtt lélegezzünk a másik életére törő vagy a rabságából menekülni próbáló főkarakterekkel: Diane Sherman, az anya és lánya, Chloe viszonyában ugyanis kezdettől fogva érezni, valami nem stimmel, a békésnek, rendezettnek ható családi otthon bármelyik sarkából ránk ronthat a kiszámíthatatlan gonoszság. Közelikbe, premier plánokba foglalt beállításain Chaganty egyaránt ügyel az anya visszafojtott őrületet leplező jéghideg mosolyára, ahogy a Chloén úrrá lévő ijedtség is mind nagyobb elszántsággá formálódik.

Diane úgy gondolja, szereti a lányát, ám realitásérzéke végletesen torzult, nem döbben rá, hogy csak ragaszkodó alkat, de őszinte szeretetre, empátiára képtelen. Klasszikus emberrablóként viselkedik, így a Fuss mintha némileg a Natascha Kampusch-ügy átirata volna, akárcsak a Markus Schleinzer jegyezte, osztrák feel bad movie-ként szőtt Michael, ám Chaganty egy másik, jobban meghatározott esetre is reflektál, nevezetesen az amerikai Gypsy Rose Blanchard hányattatásaira. Persze, a Fuss nem dokumentarista pszichodráma, veretes műfajfilmként, azaz thrillerként idővel a lány szabadulási törekvéseit várja a néző, a suspense rendre ebből sarjad. Takarékos formamegoldásai, a lépcsőt, falat, sötét háttérben ólálkodó alakot szemlélő lecsupaszítottság idővel a nevezett műfaj hatásmechnanizmusait kezdi szolgálni és hosszú ideig nem is tűnik kimódoltnak Chloe jelképes talpra állása. A rendező ügyesen oldja meg a kiútkeresés során felmerülő akadályokat. Technikai problémák kerülnek elő, így a film egyértelműen a Keresés okostelefon-narratívájára hajaz, a folyamatos bujkálás a lány részéről, illetve az örök szemmel tartás Diane oldaláról közel hibátlanul ágyaznak meg a szeretetteljes viszonyt leépítő bizalmatlanságnak. Chaganty zömmel realisztikusan, a cselekmény visszafogottságához hűen átlagos szituációkból, nem hiteltelen akciókból származtatja a thriller-motívumokat – a Fuss hiányosságai pontosan akkor ütköznek ki, mikor Chloe végleg átveszi a kezdeményezést és az orra alá borsot törő Diane fölé látszik emelkedni.

Néha szándéktalan humorba fordul egy párbeszéd (lásd a kincskereső-jelenetet), máskor a tolószékhez kötött lány csaknem MacGyvert szégyenítően használja a keze ügyében lévő tárgyakat vagy birkózik meg lehetetlen, testi adottságai révén teljesíthetetlennek látszó fizikai akadályokkal, így a Fuss a játékidő második felétől a komolyan vehetőség pengeélén táncol. Igaz, cápaugrásai végül nem öltenek bosszantó méreteket, de a felütés rideg, apróságokból szervezett pillanatképeihez mérten feltűnően túlzók, ugyanakkor a direktor becsületére szóljon, Chaganty rendre időben kapcsol, a hihetőségből fakadó logikát a leghajmeresztőbb pillanatokban sem vágja ki az ablakon. Óriási segítséget nyújtanak ebben a színészei: az Üveg manipulatív doktornőjét vagy a Ratched-sorozat címszereplőjét játszó Sarah Paulson árnyalt karakterformálóként bök rá a Diane-t bekebelező veszélyes anyai önzésre és partnere, a való életben is rokkant, első nagyjátékfilmjében bizonyító Kiera Allen ugyancsak hibátlanul teljesít ártatlan, körülményeit elfogadó lányként, majd briliáns thriller-protagonistaként.

Szó se róla, a Fuss rengeteg utalást tesz a Stephen King, Rob Reiner-féle Tortúrára és Paulson túlzás nélkül képes Kathy Bates mentálisan kizökkent matrónájának nyomába érni, a film mégsem viszi a remekműstátuszig. Idővel túl sok csavar, még több és lehetetlenebb akadály vetődik Chloe útjába, így bár az anya-lány relációt tönkretevő drámai gócpont abszolút hiteles, a mind jobban thrillerbe torkolló sztori nem az összetett karakterológiát, hanem az újabb, hökkentésre, karfaszorításra gyúró „Aha!”-élményeket részesíti előnyben. Bökkenője leginkább a természetesen újabb fordulattal bravúroskodó epilógban csúcsosodik ki. Ugyan Chaganty továbbra is a pusztító Diane-Chloe-kapcsolatot részletezi, helyesebben zárja le, mégis kifejtetlenül hagyja a lány és az anya utolsó szembenállásáig vezető szakaszt – a Fuss e slendrián megoldása az idei A láthatatlan ember-adaptáció hasonlóan erkölcsi leszállóágra kihegyezett, szintén kidolgozatlan befejezését juttatja eszünkbe. Nincs különösebb probléma Aneesh Chaganty második rendezésével, a direktor továbbra is érti, hogyan lendítsen mozgásba egy thrillert, ám a jövőre nézve feltétlenül üdvös volna, ha a feszültségábrázolás zálogát nemcsak a fokozáselvben, hanem elsősorban a finomhangolt szereplőrajzokban látná.

Szabó G. Ádám

Run, 2020

Rendező: Aneesh Chaganty

Szereplők: Sarah Paulson, Kiera Allen, Sara Sohn, Pat Healy, Erik Athavale