Temetetlen múlt

KINEK A HÁZA?
Háttérben suhanó rémalak, későn megforduló, gyanútlan karakterek, fény-árnyék játék, ritkásan világított terek. Jó ideig csupán primitív hatáskeltő mechanizmusokkal operál Remi Weekes Kinek a háza? című horrorja. Szerencsére nem is tévedhetnénk nagyobbat: a rendező Netflixen startolt kísértettörténete, pontosabban szellemházas horrorja ugyanis végül előnyt kovácsol a hiányosságaiból, jócskán túllendülve a sablonok eszköztárán… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

KINEK A HÁZA?

Háttérben suhanó rémalak, későn megforduló, gyanútlan karakterek, fény-árnyék játék, ritkásan világított terek. Jó ideig csupán primitív hatáskeltő mechanizmusokkal operál Remi Weekes Kinek a háza? című horrorja. Szerencsére nem is tévedhetnénk nagyobbat: a rendező Netflixen startolt kísértettörténete, pontosabban szellemházas horrorja ugyanis végül előnyt kovácsol a hiányosságaiból, jócskán túllendülve a sablonok eszköztárán.

Külön alműfajt képeznek a horroron belül a kísértfilmek, soruk A rettegés házától a Poltergeisten át a Peter Medak-féle Az elcserélt gyermekig vagy a 2008-as Lake Mungóig terjed. Weekes mozija leginkább az otthontalanság, valamint a gyászfeldolgozás (lásd: Ne nézz vissza!, A barlang) tematikáival variál a kövült hagyományokon. Bevándorlóként érkezik egy rozoga londoni társasházba a Dél-Szudánból menekülő Bol és Rial Majur, vagyis a rendező kortárs traumafilmként is vitathatatlan érdemekkel ruházza fel a sztorit. Aktuálpolitikai felhangjai egy pillanatra sem fulladnak unalomba. Ridegen szerkesztett, hűvös snitteken, csaknem a dokumentarizmus farvizén evezve látjuk a főalakok sodródását, illetve az érzéketlen, pusztán szabályokat biflázó bürokráciának való kiszolgáltatottságukat. Príma kisrealista drámaként rögvest karon ragad a Kinek a háza? Üveg, szemét, kőkerítések, műanyag halmában gázolunk együtt Majurékkal, az olajbarnában, feketében úszó, bizonytalanságot, magányt sugalló éjszakai szcénák ugyanolyan erővel vizualizálják gyötrő egyedüllétüket, mint egy közszolga merev ábrázata vagy sanda pillantása, netán az áramvonalasra csiszolt irodák. Sőt, Weekes szocreál kitérője a nemzeten belüli megosztottságra is utal egy Rialt, a feleséget inzultáló színesbőrű iskolástrió formájában.

Rasszizmussal, félreállítottsággal kokettáló rémtörténete viszont – látszólag – gyorsan vakvágányra fut. Igaz, a házaspárt játszó Sope Dirisu és a Citadellában, a Lovecraft Country-ban felbukkant, horrorban gyakorlott Wunmi Mosaku zseniális játéka révén a bőrünkön érezzük Rial és Bol nélkülözését, plusz finomhangolt, lírai arcjátékuk vagy Jo Willems (Cukorfalat, Az éhezők viadala: A kiválasztott) operatőri munkája nagyszerűen humanizálják a pár szenvedéseit, Weekes idővel mintha kidobná az ablakon az emberközpontúságban gyökerező sztoritartalékait. Nagyjából 30-45 percig irritálóan ostoba beállítások sorjáznak expliciten ábrázolt szellemektől zavaros, egymásba folyó szürreális rémálmokig, nem ritkák a figurákat magukra hagyó, árnyalatok nélkül lefestő pillanatok sem. Lassan vakvágányra futó történetében Weekes beéri a zsigeri hatáskeltéssel, az otromba (például a nemrég készült Az-adaptációknak is ártó) jump scare-ekkel, sőt, a Kinek a háza? akarva-akaratlanul az önparódia mezsgyéjén reked – a rendező ilyenkor végképp elveszíti szép-és arányérzékét, lemond az atmoszférateremtésben lappangó sejtetésről, hogy úton-útfélen bazári színvonalú ijesztgetésekkel ábrándítson ki a látottakból.

Talán csak szándékos félrevezetésnek (red herring) szánja Weekes az ijesztően hosszúra nyúló horroretűdöket, esetleg valóban megtorpan az úton, de csodák csodájára filmje hirtelen új erőre kap. Rial és Bol kálváriája szintet lép, velük együtt pedig a narratíva is táltosodik, a hangulatábrázolásra ugyancsak elégedetten csettinthetünk. Dúskálni kezd a témákban a Kinek a háza? Nemcsak az olykor dinka nyelven beszélő, a harmadik világ háborús poklát hátrahagyók motívuma kap nyomatékot, újabb rétegekkel bővül a mese. Rial sorsa feminista interpretációknak nyit teret, Bol önzése az ingatag férfikép mellett teszi le a voksát, vagyis a film túlhaladja önmagát. Összefonódik a lemálló tapéta mögötti lyukban székelő szellem, tehát a természetfeletti szál a drámai hangvétellel, így árnyalt karaktertanulmánnyá fejlődik a mozi. Óriási súllyal bír Rial traumafeldolgozása, az eleve ígéretes téma a horrorokban amúgy is centrális szerepet betöltő anyaság-kérdéskörrel vérteződik, helyesebben Weekes fejtetőre állítja a nőiség princípiumát, hogy a Kinek a háza? utolsó összecsapása, a rémségekkel való szembesülés ügyes karakterkonfliktusokból fejlődjön. Ilyen rangban már nem tűnik balgaságnak, hogy Rial és Bol számára nem holmi szupernaturális lények, hanem önmaguk, belsőjükben rejtegetett traumáik jelentik a legnagyobb fenyegetést. Ettől működik a vérbeli pszichológiai horror: végképp nem a szellemektől, hanem attól, hogy a transzcendens-misztikus világ milyen hatást gyakorol a karakterekre.

Weekes múlt és jelen konfliktusára, illetve önzés és altruizmus szöges ellentéteire húzza fel a bő másfél órás cselekményt. Férj és feleség között sokáig azért tátong habitusbeli vagy kommunikációs szakadék, mert saját maguknak sem képesek bevallani a titkaikat és hab a tortán, hogy príma horrorként a karakterek lélektani vesszőfutása, sőt, Rial és Bol kegyetlen – egy halott lánnyal szimbolizált – bűntudata újfent ügyesen egészül ki olyan, újabb misztériumot sejtető jelképekkel, mint egy rituális nyaklánc, szudáni népviselet, nem beszélve az egyre koncepciózusabb, sötét tudattartalmak mélyére ásó visszapillantásokról. Poszt-kolonializmus, Ken Loach-drámákból (Én, Daniel Blake; Sajnáljuk, nem találtuk otthon) rémlő epizódok nyújtanak kezet az idegőrlő borzalmaknak – a Kinek a háza? szintén a régmúltban gyökerező, hiedelmeken nyugvó okkult horror-szála így nemcsak dramaturgiai szükségszerűség, hanem a film központi motívumainak legbriliánsabb allegóriája. Más kérdés, hogy a fináléban Weekes a kísértettörténetek untig ismert megbékélés-megváltás fináléjával él, de a hibátlan színészi játék, a színkezelés, a határozott vágástechnika, sőt, a jó érzékkel felépített, kísérteties neszekből és fájdalomüvöltésekből egyszerre konstruált hangkulissza révén a karakterek passiója hiteles és rendkívül személyes, így az utolsó, nagy feloldozás sem fordul negédességbe vagy válik oda nem illő kényelmetlenséggé.

Sőt, kimondottan gyönyörű zárszóval cseng le a Kinek a háza?: miután Rial és Bol csitítják a bennük dúló viharokat, végre otthonra lelnek, megszűnik az elidegenedés kínzó érzete és tovaszáll az otthontalanság baljós réme. Thrillerként is leltározhatók az utolsó percek – a szociális munkásokra végül nem ellenségesen, hanem empatikusan tekintő narratíva, illetve a múlt újabb szellemeit befogadó zárókép nemcsak maga a testet öltött melankólia, e minőség minden fájdalmával és szépségével, de a horrorok negatív befejezéseivel ellentétben maga a remény szárba szökkenése, valami új és szebb kezdete.

Szabó G. Ádám