ILYENEK VOLTUNK
Kopottas osztályképek sorakoznak egymás után az albumban. Ez még a fekete-fehér időszak. A mai kor gyermekei talán azt hihetnék, akkor még szó szerint fekete-fehérben, színek nélkül éltük az életünket. Pedig dehogy. Akkor is voltak szép, rikító, életvidám színek. Amik aztán a fényképeken már fekete-fehérré egyszerűsödtek. Talán mert a múlt, a történelem, az eltűnt idő bevett színe e kettő: a fekete és a fehér.
Régi osztályképeken álldogálunk vagy térdelünk, ott a pálya közepén, a zöld fűben. A pálya, ami olyan nagy volt, hogy szünetekben egy egész iskola diáksága elfért rajta. Hordozott is minket hűségesen és tűrte csintalankodásainkat hosszú éveken át. Nagy szó volt a fényképezkedés, mindenki az ünnepi arcát vette fel ilyenkor. Még az osztály rosszcsontjai is leporolták az egyenruhájukról a legutóbbi verekedésük nyomait.
Egyszer futóversenyt rendeztek az iskolában. Több kört kellett leírni a focipálya körül. Igazi lelkes küzdelem volt ez, nagy kihívás. Többen is rajthoz álltunk az osztályból, más osztályokkal közösen. Ez is egy lehetőség volt, megmutatni mire vagyunk képesek. Célhoz is értünk, valahol az élbolyban. Büszkék voltunk, hogy közvetlenül a jó futók mögött végeztünk.
Azt hittük lefújták a versenyt, pedig az igazi indulás csak ezután kezdődött. Egy végtelennek tetsző megmérettetés. Mindenki ott van valahol a pályán. Küzd azért, hogy célba érjen, hogy jól teljesítsen, hogy az elsők között legyen. Vagy hogy egyáltalán talpon maradjon. Újabb és újabb körök várnak ránk. Valakiket már nem is látunk. Hová tűntek? Mit lett velük?
A tanítónéni után már egy egész tanári kar kerül mögénk a képeken. A háttér sem ugyanaz. A pálya helyett már az új iskola főbejárata és oldalsó ablakai látszanak a hátunk mögött. Csak a rendszer változatlan, amit a kötelező viselet, a pionír nyakkendő jelez. A hatodik osztály, majd a nyolcadik. Előre tekintő diákok. Vajon mit látnak? Látják a jövőt? Milyen jövőt? Látják, mi vár rájuk tíz, húsz év múlva? Azt, hogyan alakul majd az életük?
Itt még minden olyan nyugodt és csendes. 1988 hatodik hó huszonötödike van. Zárul a tanév. Már bőven nyár van, mégis felleges az ég, a kép is sötét. Tizennyolc reménykedő arc néz az objektívbe. Senki sem látja még az útját, de a fiatalságunk mégis derűlátásra jogosít minket. Arra, hogy valahogy csak lesz, hiszen fiatalok vagyunk, évzáró nyolcadikosok. Előttünk a jövő, az élet. Azzal majd csak ősszel szembesülünk, hogy a legtöbben többségi osztályban folytatjuk tovább, sok-sok kínlódás közepette.
Fekete-fehér fényképek. Rajta az indulás, rajta a haladás, rajta az életünk fontos momentumai. Rajta az a tanító és azok a tanárok, akik részt vettek ebben az egészben. Van, akire ma is emlékszünk. Van, aki beírta a nevét az életünkbe. Mert most, visszanézve, úgy látjuk, hogy része volt abban, amik most vagyunk. Amivé lettünk.
Ilyenek voltunk. Mint bárki más. A huszadik század utolsó előtti évtizedének vidám ismerői. Akik nem tudták mit hoz a jövő és sejtelmük sem volt, milyen lesz ez a nehezen élhető, ideggyenge és zavaros, és rohanó huszonegyedik század. Akiknek a fekete-fehér Diamant tévé volt az akkori modern technika vívmánya, amit néha ütni, püfölni kellett, hogy működjön.
Akik még láttuk és megéltük a „lassú időt”, hosszú sorbaállásokkal, ami felértékelte a kenyér és a tej értékét. Akik láttuk a könyveket értékük teljében, láttuk a tévét közösen néző családot, a gyertyák lobogását, a minden esti áramszünetek során. Akik hosszú sétákat tettünk az óvodáig, iskoláig, melyben és mégis szép és izgalmas volt a világ.
Mitől volt az? Nem tudni ma már a választ. Egyszerűen csak ilyenek voltunk…
Fábián Tibor
