Jenei Gyula: Járványnapló
hol van már a tavaszi hóesés?
most fáradt, rézsút fények rajzolják körül árnyékom
a hídon, ahol megannyi locspocs, tócsa, vízfolt
fölszáradt a márciusi tél óta.
hol vannak a békeidők,
amikor még azt reméltük,
hogy pár hét, és túl leszünk rajta,
túl leszünk a járvány okozta ijedelmen,
ami aztán mégis fölfakadt bennünk,
és szorongásként szivárog szét testnedveinkben?
túl hosszú ez a várakozás.
elgémberedett végtag a lélek.
[…]
(JEGYZETVERSEK)
Kétszázharminchetedik nap (11. 02.)
hol van már a tavaszi hóesés?
most fáradt, rézsút fények rajzolják körül árnyékom
a hídon, ahol megannyi locspocs, tócsa, vízfolt
fölszáradt a márciusi tél óta.
hol vannak a békeidők,
amikor még azt reméltük,
hogy pár hét, és túl leszünk rajta,
túl leszünk a járvány okozta ijedelmen,
ami aztán mégis fölfakadt bennünk,
és szorongásként szivárog szét testnedveinkben?
túl hosszú ez a várakozás.
elgémberedett végtag a lélek.
májusban, amikor szétküldtem a járványverseimet,
az egyik szerkesztő azon morfondírozott,
betegye-e a következő számba.
végül arra jutott, ősszel közli őket,
mert akkora ígérték a második hullámot.
igaza lett.
illetve talán mégsem.
kit érdekelnek most a versek?
már ismerősök, félismerősök között is vannak
halottjai a járványnak.
márciusban az volt a kérdés, milyen a jó maszk,
lesz-e elég, és hogyan kell viselni.
márciusban az volt a mondás, hogy
az egyszerhasználatos az egyszer használatos.
meg ne piszkáljuk folyton.
és hogy hány másodpercig kell kezet mosnunk.
most meg le-föl huzigáljuk a maszkjainkat,
ha valahová bemegyünk,
ha kijövünk valahonnan, zsebre gyűrjük,
hordjuk napokon át,
ami tegnap, tegnapelőtt is átnedvesedett már
a kilehelt párától.
s ez olyan mosdatlan érzés,
mintha nem cserélnénk naponta zoknit vagy gatyát.
az elején sokan mondogatták, divat volt mondogatni:
a járvány után nemcsak más,
de jobb lesz a világ.
emberibb.
mintha lehetne mérni a jóságot mérlegen vagy centivel.
pedig a görögöktől is tudhatjuk, az ember nem jó,
csak csodálatos.
más fordításban: a sok szörnyű csodafajzat között
a legszörnyebb.
háború ez, amikor kitört, összeszorult a gyomor,
de még énekeltek a katonavonatok,
még azt hitték az integetők,
mire lehullanak a levelek, vége lesz.
még nem tudták az előttük álló megpróbáltatásokat.
a kötöttséget, a fegyelmet, a tehetetlenséget,
az örökös alkalmazkodást,
az időtényezőt,
a kiszámíthatatlanságot.
nem látták a lövészárkok mindennapjait,
nem tudták pontosan elképzelni, milyen az,
ha valaki kidugja a fejét, és eltalálja egy golyó.
egy repesz.
és vérzik és meghal, vagy nyomorék marad.
és hogy a lövészárokban is megtalál
az ellenség, a gránát, az éhség, a tetű, a tífusz.
a halál.
már csak az ugató indulat.
már csak a megtépázott kapcsolatok
buszon, boltban, munkahelyen,
közösségi médiában.
már csak a zsigeri szorongás:
már csak magadért,
a családodért.
mostanában gyorsabban öregszem.
a feleségem szerint ruhákat kellene vennem,
mert már teljesen lekopik rólam, ami van.
de hát pont ilyenkor?
ki tudja, mit hoz a tél,
ki tudja, mit hoz a tavasz?
újabban a leveleim végére ezt írom:
ha az isten, az ördög és a vírus is úgy akarja.