Tiszatájonline | 2020. november 13.

Jenei Gyula: Járványnapló

hol van már a tavaszi hóesés?
most fáradt, rézsút fények rajzolják körül árnyékom
a hídon, ahol megannyi locspocs, tócsa, vízfolt
fölszáradt a márciusi tél óta.
hol vannak a békeidők,
amikor még azt reméltük,
hogy pár hét, és túl leszünk rajta,
túl leszünk a járvány okozta ijedelmen,
ami aztán mégis fölfakadt bennünk,
és szorongásként szivárog szét testnedveinkben?

túl hosszú ez a várakozás.
elgémberedett végtag a lélek.
[…]

(JEGYZETVERSEK)

Kétszázharminchetedik nap (11. 02.)

hol van már a tavaszi hóesés?

most fáradt, rézsút fények rajzolják körül árnyékom

a hídon, ahol megannyi locspocs, tócsa, vízfolt

fölszáradt a márciusi tél óta.

hol vannak a békeidők,

amikor még azt reméltük,

hogy pár hét, és túl leszünk rajta,

túl leszünk a járvány okozta ijedelmen,

ami aztán mégis fölfakadt bennünk,

és szorongásként szivárog szét testnedveinkben?

túl hosszú ez a várakozás.

elgémberedett végtag a lélek.

májusban, amikor szétküldtem a járványverseimet,

az egyik szerkesztő azon morfondírozott,

betegye-e a következő számba.

végül arra jutott, ősszel közli őket,

mert akkora ígérték a második hullámot.

igaza lett.

illetve talán mégsem.

kit érdekelnek most a versek?

már ismerősök, félismerősök között is vannak

halottjai a járványnak.

márciusban az volt a kérdés, milyen a jó maszk,

lesz-e elég, és hogyan kell viselni.

márciusban az volt a mondás, hogy

az egyszerhasználatos az egyszer használatos.

meg ne piszkáljuk folyton.

és hogy hány másodpercig kell kezet mosnunk.

most meg le-föl huzigáljuk a maszkjainkat,

ha valahová bemegyünk,

ha kijövünk valahonnan, zsebre gyűrjük,

hordjuk napokon át,

ami tegnap, tegnapelőtt is átnedvesedett már

a kilehelt párától.

s ez olyan mosdatlan érzés,

mintha nem cserélnénk naponta zoknit vagy gatyát.

az elején sokan mondogatták, divat volt mondogatni:

a járvány után nemcsak más,

de jobb lesz a világ.

emberibb.

mintha lehetne mérni a jóságot mérlegen vagy centivel.

pedig a görögöktől is tudhatjuk, az ember nem jó,

csak csodálatos.

más fordításban: a sok szörnyű csodafajzat között

a legszörnyebb.

háború ez, amikor kitört, összeszorult a gyomor,

de még énekeltek a katonavonatok,

még azt hitték az integetők,

mire lehullanak a levelek, vége lesz.

még nem tudták az előttük álló megpróbáltatásokat.

a kötöttséget, a fegyelmet, a tehetetlenséget,

az örökös alkalmazkodást,

az időtényezőt,

a kiszámíthatatlanságot.

nem látták a lövészárkok mindennapjait,

nem tudták pontosan elképzelni, milyen az,

ha valaki kidugja a fejét, és eltalálja egy golyó.

egy repesz.

és vérzik és meghal, vagy nyomorék marad.

és hogy a lövészárokban is megtalál

az ellenség, a gránát, az éhség, a tetű, a tífusz.

a halál.

már csak az ugató indulat.

már csak a megtépázott kapcsolatok

buszon, boltban, munkahelyen,

közösségi médiában.

már csak a zsigeri szorongás:

már csak magadért,

a családodért.

mostanában gyorsabban öregszem.

a feleségem szerint ruhákat kellene vennem,

mert már teljesen lekopik rólam, ami van.

de hát pont ilyenkor?

ki tudja, mit hoz a tél,

ki tudja, mit hoz a tavasz?

újabban a leveleim végére ezt írom:

ha az isten, az ördög és a vírus is úgy akarja.

Címkék: , ,