04.22
| Vadlovak – Hortobágyi mese >>>
01.27.
| A Homo Ludens Project a Szövegdiszkó maratonnal zárja a telet >>>
01.12.
| Vers l’infini. Konok Tamás életmű-kiállítása (1930–2020) >>>
12.08.
| Figyelem és irgalmasság – Iványi Gábor és Liszkai Tamás >>>
12.07.
| Edda Művek, Prognózis, Ámen és Sziámi albumokkal zárul a Lemezjátszó Classic >>>
12.07
| Egy nő – Művész Távmozi (online premier) >>>
12.03.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
12.01.
| ArteKino 2020 – Nézz egy hónapig ingyen európai fesztiválfilmeket! >>>
11.27.
| A Szépírók Társasága XVI. fesztiválja >>>
11.26.
| Indul az e-Trafó online programsorozat >>>
NAPI TANDORI

12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>
10.17.
| Swimathon Pécs 2020 >>>

Csontos Márta, Hartay Csaba, Marno János, Mizsur Dániel versei

„Alternatív földrajz” (kortárs egyiptomi költőnők versei Tüske László válogatásában és műfordításában)

Csippán Péter, Domokos Márton, Repkő Ágnes, Sántha József prózája

Bálint Péter, Gömöri György, Miskolczy Ambrus tanulmánya

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Álmodnak-e cseh költők hadifogolytáborokról?
2020.10.28 - tiszatáj

IVAN WERNISCH:
ÚT ASGÁBÁDBA

A költészet az elmúlt száz évben olyan útra lépett, ahova látszólag nagyon nehéz a földi halandónak követni. Olyan lett, mint egy rendkívül érzékeny proporcionális számláló, ami ha éppen finoman kattog, akkor csak úgy önmagában nem is emlékeztet semmire. Talán egy megkergült metronómra, amit valaki prestissimóban hagyott mielőtt az elromlott. De ha rendelkezünk némi felkészültséggel, akkor, legalábbis a proporcionális számláló esetében, tudjuk, hogy veszélyben vagyunk, tudjuk, hogy a kattogás jelent valamit, ami nem jó.

De mi van akkor, ha egy olyan Geiger–Müller-számlálóval találjuk szembe magunkat, amelyről némi felkészültséggel sem lesz egyből egyértelmű, hogy metronóm vagy mérőeszköz? Nehéz megmondani a számlapról, amely ilyen vagy olyan formában mindkettőn van, hogy ütéseket ad, vagy sugárzást mér, nehéz megmondani a mértékegységeket, vagy hogy a kis kar mozgása rendeltetésszerű-e. Ivan Wernisch költészete nagyjából ilyesmi akar lenni. Abban az értelemben ilyesmi, hogy nehéz eldönteni róla, hogy saját magukról akarnak-e szólni ezek a versek, vagy rólunk? Itt van mindjárt ez a kötet, az Út Asgábádba, melynek a verseinél azt is nehéz eldönteni, hogy egymáshoz képest miről akarnak szólni, akarnak-e szólni valamiről, vagy csak formákat akarnak felvonultatni a szemünk előtt, hogy egy darabig ott káprázzanak, és aztán eltűnjenek? Talán azt akarja tőlem ez a kötet, hogy csak kérdéseket írjak róla?

Nem, egész biztosan nem, vagy mégis? Félre a viccel, mivel nem, ha csak kérdéseket, vagy csak kijelentéseket, vagy csak felszólításokat írnék, akkor nem lennék közel sem ahhoz, amivel Wernisch ebben a kötetben játszik. Talán a dadaizmus segítene?

Wernisch majdnem elhitette velem, hogy igen. Más okot nem tudok mondani arra, hogy egy rövid bevezető után egy Hugo Ball-idézettel kezdődik ez a kötet. Egyébként kellene beszélni az egyes versekről is vagy csak a kötet egészéről? Vagy a kötet egészéről írjak a verseken keresztül? Tanácstalanságomban, bevallom, lestem, és megnéztem néhány korábbi Wernisch-kötet cseh recenzióját. Egy dolog világossá vált: Wernisch nem is annyira verset ír, mint amennyire egy nagy üstöt keverget. Néha hozzádob egy kevés valóságot, néha hozzádob egy keveset az álmok világából, és aztán úgy keveri a dolgot, hogy ne lehessen megmondani, még egy rövidebb versen belül sem, hogy mi hova tartozik, és ha az álom szembetalálkozik a valósággal, akkor mindig az előbbi igaza jut nagyobb érvényre. Fogalmazzunk csúnyán: az álom nyer. Ez majdhogynem fizikai törvény. Egy axióma. Vagy mégsem? Ez eleve nehezen kezelhető terep, de ebben jó Wernisch, aki egyébként 1942-ben született, és szakközépiskolában tanult (kerámiával foglalkozott), aztán mindenféle kétkezi munkákat végzett, és a hatvanas évek elején költőként is debütált. Elég sikeres volt, a hetvenes-nyolcvanas években a saját generációja nagy kedvence lett, annyira, hogy hivatalosan nem is publikálhatott. Ez szerencsére a rendszerváltás után megváltozott, aztán az ezredfordulón kiadta ez a kötetet csehül, amit most magyarul is olvashatunk.

Olvassuk, bár Wernisch mintha azt mondaná, hogy a sakálpofájára meredünk, miközben művészetét igazságnak, hitnek és szeretetnek nevezi. Nehéz ez valakinél, aki közben álomszerű képeket kever az igazság, hit és szeretet hármasába. Tényleg csak a dadaizmus segíthetne? Lehet-e követni itt a Richard Huelsenbeck által a Dadaista kiáltványban lefektetett logikát: „E kiáltvány ellen lenni ugyanazt jelenti, mint dadaistának lenni!”

Legyünk most ennél nyárspolgáribbak. Ha túlságosan követhetetlen lenne a kötet, akkor még azt a gyanút keltené, hogy követhetetlen akar lenni. Wernisch azért kiemel egy-két motívumot, amit végig lehet követni a verseken. Első olvasatra vannak versek, amelyek olyanok, mint fronton vagy hadifogolytáborban levő katonák naplófeljegyzései. Ilyen minőségükben néhol kísértetiesen hasonlítanak Wernisch kortársának, Patrik Ouředníknek az Asgábáddal szinte egy időben kiadott Europeana néhány részletére. Mondjuk a Télikabát című vers végén a „vér érdemrendet és tífuszt kaptam” sora emlékeztet az Ouředník által dokumentált vagy elképzelt morbid fronthumorra. Kínos ez az egész, mert mi mást jegyezhetnének le Wernisch elképzelt katonái, mint apokaliptikus képeket. Viszont legalább távol van tőlünk az egész, hiszen tegyük a szívünkre a kezünket, ki volt közülünk Türkmenisztánban hadifogoly? De ha mégsem, akkor Wernisch egy szemtelen huszárvágással éppen a mi valóságunkba „álmodja vissza” ezeket a távoli jeleneteket.

Aztán itt vannak ezek a furcsa, atipikus haikuk, mert ahogy az embernek lehet atipikus tüdőgyulladása, úgy Wernischnek atipikus haikujai vannak. Például a Kihunyt a fény című: „Kihunyt a fény a kocsma ablakában / Sötétben keresem az utat hazafelé / A temetőben békabrekegés”. Van ilyenből több is, de ez az egy sokkal egyértelműbben akar még valami más is lenni, amolyan atipikusan, ahogy haiku már volt. Itt van mindjárt a Mikor Temesvárra mentem című vers, ami a frontnapló és a haiku mellett egy harmadik kategóriát képvisel, az atipikus népdalt.

Wernisch érdeklődése nem áll meg a folklorisztika közeli kútfőinél, hiszen van ebben a kötetben atipikus – maradjunk ennél a jelzőnél – eszkimó vagy indián gyűjtés is. Mivel ebben a közegben már ember legyen a talpán, aki jártas, Wernisch kedvesen segít eligazodni, a paratextusaival. Például az Egy holló teteménél című verse alatt ez áll: „(Észak-amerikai eszkimók, Hudson-öböl)”, aztán a vers finoman folyik át, legalábbis tematikusan, az atipikus haikuk közé: „…Van fogalmad azok szikkadt maradványairól, akiket a fölöttünk / terpeszkedő üresség / rettenetes súlya nyomott agyon? Hí-hí-hí!”

Eddig megpróbáltam minden verset ilyen-olyan csoportokba sorolni, rendszerezni. De itt van a kötet vége felé a Micsoda című vers, ami négy szó és egy írásjel különböző variációinak felsorolása. Például: „…micsoda meg ez mi? / mi micsoda meg ez! / ez mi micsoda meg? / meg ez mi micsoda!…” stb., hogy a szovjet költő szavaival éljek.

Van értelme ezeknek a verseknek? Van értelme ezeknek a szavaknak? Erre nagyon nehéz válaszolni, Ivan Wernisch mindenesetre igyekszik álmodni valamiféle értelmet nekik. De hát kell, hogy legyen nekik értelme? Ha onnan indulok ki, hogy a bevezető versben Wernisch valamiféle igazságot, hitet, szeretetet ígér – tegyük föl, hogy az utóbbi kettőt megoldom magam, engem a kötetből csak az első érdekel – akkor kellene hogy legyen, mert értelem nélkül nincs igazság. Vagy mégis van?

Kell hogy legyen, még akkor is, ha ezt valahogy úgy érzékeljük, mint az egyik első atipikus haikuban, a Pára a folyón-ban: „Pára a folyón. / A túlpartról, a ködből / kutya ugat meg”. Maradjunk a folyóknál. Mégsem, inkább térjünk vissza Huelsenbeckhez, rögtön az elejére: „A legjobb, a legeredetibb művészek azok lesznek, akik az élet vízesésének bömbölése közben minden órában visszanyerik saját testük egy-egy részét, és miközben belevetik magukat a korszellembe, kezük és szívük egyaránt vérzik.” Most innen akkor vissza Wernischhez, újból: „Folyik a vér, / belecsöpög a tűzbe / A gyerekek ordítanak…” Az tény, hogy nála már nem bömböl az élet vízesése, lehet hogy Adorno éppen arra gondolt, hogy Auschwitz után nem is fog soha. De folydogálni folydogál, éppen csak mint egy patak. A tartalom átfolyik egyik versből a másikba, onnan a forma a harmadikba, ahonnan megint egy kép a negyedikbe. Ezzel lehetne leírni az Út Asgábádba című kötetet. Valahogy, az álmok és a valóság keveredése folytán az életről szól. Mint minden jó dadaista, Wernisch egyáltalán nem dadaista, szóval felesleges lenne Huelsenbeck vízesésének bömbölését számon kérni rajta. De az igazságot ő maga ígéri.

Ugyan sokféleképpen lehetne még osztályozni a kötet verseit, egy nagyon fontos visszatérő motívum még van, a Lin-csi apát reggeli beszélgetéseire emlékeztető bölcs tanítómesék, amelyek sokszor nem szólnak semmiről, mert nem is kell nekik. Amikor azonban szólnak, akkor rögtön megmutatják, hogy hol az igazság ebben a költészetben. Az Aztán Yün-men így folytatta című versben véltem ezt a mozzanatot tetten érni, mikor a mester a budi kapaszkodójáról beszél: „…Tegyük föl, hogy az egyik vége, mondjuk ez, az igazi igazság, ebben az esetben persze az ellentétes vége az igazi hazugság. És most nézzétek, a kettő között mi van! Látjátok már? A két véglet között van az, amibe bele kell kapaszkodnunk, ha nem akarunk beesni a szarba.” Verseskötet még talán soha nem kért elnézést ilyen szépen magáért.

Hanzelik Gábor

(Megjelent a Tiszatáj 2019. szeptemberi számában)

 

Kalligram Kiadó

Budapest, 2019

96 oldal, 2500 Ft

 

 

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2021.01.25 - tiszatáj

MARK WAID, ALEX ROSS:
A TE ORSZÁGOD
Waid és Ross 1996-os szuperhősképregénye briliáns munka. Részben Alan Moore hagyományait szövi tovább, ugyanakkor önértékén is lenyűgöző: hagyománytörő darabként ugyanolyan emlékezetes, mint egyenes vonalvezetésű meseként… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.24 - tiszatáj

A Balassi Kiadónál megjelent kötet címében, tartalmának egyes részeiben, illetve nyomdai megjelenési formáját tekintve kapcsolódik az ugyancsak itt először 1997-ben napvilágot látott Szimbólumtárhoz. A közös vonatkozások felsorolása folytatható a genius locival, hiszen a főszerkesztők révén mindkettő a Szegedi (97-ben még József Attila) Tudományegyetem Olasz Tanszéke szellemi közegéből származik… – PÁL JÓZSEF KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.23 - tiszatáj

MOESKO PÉTER: MEGYÜNK HAZA
Moesko Péter első novelláskötete kiérlelt, meggyőző bemutatkozás. Az eddigi fogadtatás egyértelműen pozitív, ugyanakkor, hozzá kell tenni, nem túl bőséges: Károlyi Csaba lelkes ÉS-beli rövidkritikáját vagy a moly.hu felületén közzétett olvasói benyomásokat leszámítva nem igazán találkozunk értelmezői megnyilvánulásokkal… – SZÁNTAI MÁRK KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.22 - tiszatáj

ORBÁN JÁNOS DÉNES AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Orbán János Dénes, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó műhely Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának vezetője – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.20 - tiszatáj

MÁNYOKI ÁDÁM MŰVEI NYOMÁN, EGY MŰTEREMLÁTOGATÁS MARGÓJÁRA
Mányoki Ádám (1991) festőművész, grafikus. 2019-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán. Mesterei: Madácsy István és Szurcsik József voltak. Sokoldalú művész, aki már az egri főiskolán is többféle technikával kísérletezett. A kezdetekben illusztrációkat készített, a litográfiát vegyes technikával kombinálva alkotott, főleg Pilinszky verseinek hatására…

Tovább olvasom >>>
2021.01.19 - tiszatáj

A fotózásra Miklós kért meg, a Volt egyszer egy Közép-Európa (1989) válogatott anyaghoz, majd az egyik legszebb könyve, Az én Pannóniám (1991) kapcsán. Ekkor tudtam meg, hogy ez a mosolygós, kedves ember – aki barátai közé fogadott a második találkozás után, mert hogy én is Szekszárdon születtem ‒ milyen szigorú, már-már kegyetlen. Többször át kellett dolgoznom az egészet. Miután megjelent, én közömbösen lapozgattam. Hogy miért használtak a kritikusok a képek kapcsán szuperlatívuszokat, máig nem értem […]

Tovább olvasom >>>
2021.01.19 - tiszatáj

NAGY GÁBOR FESTŐMŰVÉSZ ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA
Nagy Gábor festőművész olyan nagyszabású kiállítással jelentkezett október elején Szeged művészetértő közönsége előtt, amely a közel öt évtizedet átfogó képzőművészeti pályafutásának – és az egyes műcsoportokban részletesen dokumentálható – változatos alkotói tevékenységének hiteles bemutatója. Azért is lehet – sőt kell – most az életmű korrekt mérlegét megvonni, mert a REÖK két szintjének összes termeit megtöltik a művész alkotásai, azaz több mint háromszáz művet vonultat föl a kiállítás […]

Tovább olvasom >>>
2021.01.18 - tiszatáj

Csontos Márta, Hartay Csaba, Marno János, Mizsur Dániel versei

„Alternatív földrajz” (kortárs egyiptomi költőnők versei Tüske László válogatásában és műfordításában)

Csippán Péter, Domokos Márton, Repkő Ágnes, Sántha József prózája

Bálint Péter, Gömöri György, Miskolczy Ambrus tanulmánya

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő