A zsáner zabálja föl a magasirodalmat, vagy a magasirodalom a zsánert?

– Miért épp A kígyó feje cím mellett döntöttél? Hogyan kapcsolódik a regényhez?

– A cím Garaczi Lászlónak jutott eszébe, amikor kéziratban elolvasta a regény korábbi változatát. Akkor még Fejetlen kígyó volt a munkacím, tehát a kígyó-koncepció megvolt, de ezt, hogy A kígyó feje, Laci találta ki. A fejetlenség, a kígyó tekergőzése nyilván több szinten összefüggésbe hozható a szöveggel – ehhez társítható a kaotikusság, a nem lineáris előrehaladás képzete, a főszereplő tudatán kívüli szálak bevonása. A kiindulópont az volt, hogy a főszereplő neve Sanyi, ő a korábbi változatban csak rövidítve, S.-ként szerepelt, és az S betű alakjából adódik a kígyóforma.

– A kritikák, olvasói vélemények több szerző hatását kiemelik a regény kapcsán (például Bret Easton Ellist és Rejtő Jenőt). Kik hatották rád a regény írása során?

– Hát, olvastam már Rejtőtől és Bret Easton Ellistől, de nem nevezném őket fontos hatásaimnak. Illetve Ellis valamennyire mégis foglalkoztat, mert inspirálónak tartom a világábrázolását – különösen a Királyi hálószobák paranoid világát. Ez nem A kígyó feje írása közben jelentett fogódzót, hanem általánosságban: úgy látom, összesűrűsödik benne valamiféle korszellem. A konkrét inspiráció, amit a szöveg végén jelzek, John Williams Stoner című könyve.

– A kötet elején négy mottó szerepel. Hogyan kapcsolódnak a regényhez, miért ezeket választottad?

– Melville, Nádas Péter és Egressy Zoltán. Ja, és Bukowski. Az írás különböző fázisaiban, egyes szövegrészek írása közben asszociáltam ezekre az idézetekre. Bukowski esetében már nem tudnám megmondani, melyik részt írtam éppen.

A Moby Dickből származó idézet – „Ajkán mint valami csúszós küszöbön át most besiklunk a szájába.” [Szász Imre fordítása – a szerk.] – jelentősége abban áll, hogy a mesélés testi allegóriájára hívja fel a figyelmet, amennyiben tehát a történet egy test végigmesélése lenne, és a történet egyes elemei megfeleltethetők bizonyos testrészeknek. A regény egyik jelenetében Sanyi, teljes nevén Talmai Sándor, sétál a kislányával, és a természetrajzi múzeum előtt meglátják egy őslény csontvázát. Sanyi sokat mesél erről a csontvázról Ágicának. Illetve a történet egy másik pontján a kislányt furcsa baleset éri, becsúszik ugyanennek a csontváznak a belsejébe.

A Nádastól és Egressytől származó mottók fontos mozzanata, hogy a nem szó szerepel bennük, a két mottó párbeszédbe lép egymással, a nem szó kontextusát alakítják ki. Nagyon szeretem azt a Bukowski-verset, amelyikből a negyedik mottó származik – Gyukics Gábor fordításában –, és az abban megjelenő morális nézőpont a regény több szereplőjére, több helyzetére is vonatkoztatható. De ezt az értelmezőre bízom.

– Olvasás során feltűnt, milyen sokszor előfordul ebben a könyvben a múlthoz való visszanyúlás, a visszaemlékezés. Mesélnél ennek szerepéről?

– Az életközépi krízis mindig szembenézés, egyben újraértékelés. Sanyiban, amikor előbb a felesége, aztán ő is elveszti az édesapját, nyilván felmerülnek bizonyos gondolatok. Őrlődő, meditatív alkat, számára az élet minden eseménye alkalom arra, hogy rágódni kezdjen. Ennek a rágódásnak kézenfekvő formája, hogy a múltat próbálod produktív megvilágításba helyezni. Ironikus gesztusnak szántam, hogy a könyv témája alapvetően az, hogy mi minden kerüli el Sanyi figyelmét, ebből kifolyólag ő gyakorlatilag hiába is szeretné összegezni, mi történt vele, esélye sincs. A lényeges mozzanatok egytől-egyig a vakfoltját alkotják.

– A családi viszonyok meghatározzák a regény szereplőit. Ezek a kapcsolatok, ahogy halad előre a szöveg, egyre hangsúlyosabbá válnak. Milyenek a szereplők családi, illetve baráti kapcsolatai?

– Sanyi sokat töpreng a saját családján, de Anna családjáról is elég karakteres benyomásokat alakít ki. A többi szereplő családja nem szerepel a történetben, megjelenik viszont Sanyi baráti köre, a fiútársaság dinamikája. Az összes szereplőben közös, hogy milyen keveset tudnak Sanyiról. Elnéznek, elbeszélnek egymás mellett, fogalmuk sincs, hogy a többieket mi foglalkoztatja. A beszélgetés, az egymásra irányuló gondolkodás megmarad a helyzetek felszínén.

De talán éppen ez hagy helyet a regény eseményeinek, hiszen a megoldatlanságok, a kimondatlanságok alkotják a regény tulajdonképpeni terét.

Ha az összes szereplő mindig mindent észrevenne, ha mindennel tisztában lennének, akkor túl egyértelmű lenne a történet. Az életben sem túlzottan gyakori, hogy mindenki tud mindent a másikról, nem?

– Hát igen, sokszor utólag vagyunk okosak.

– Éppenséggel utólag is eltorzulhatnak a tapasztalatok. Már azt sem tudjuk, valójában mi történt, egy-egy esemény számtalan rétegre hullik szét. Az emberek önkéntelenül manipulálják az emlékeiket.

– A regény nagyon filmszerű, amit a rövid fejezetek is erősítenek, illetve az időnként olvasható „snitt” kifejezés. Emellett – ahogyan a kritikák is felhívják rá a figyelmet – többféle zsánernarratívája nyomai vagy motívumai is megjelennek egy-egy fejezetben, de ezek nem haladnak végig a regényen. Mennyire volt tervezett a filmszerűség? A műfaji jegyek beépítése is ebből következik?

– Szerintem ez a két dolog nem függ össze. Nem volt eleve meglévő vízióm, hogy miként jelenítsem meg ezt vagy azt a helyzetet, mindig a szöveg kínált fel egy kézreeső ábrázolási módot. Ez egy különféle zsánereket működtető, ún. hibrid regény, ami több okra vezethető vissza. Eredetileg magasirodalmi regényt akartam írni az életközépi krízis témájáról. Menet közben vált egyre fontosabbá Talmai Sándor apjának, Talmai Aladárnak a karaktere, aki pulzáló, aktív, több területen is tevékeny figura. Aladár személyisége visszahatott a regényre, és más cselekményformákat is bevont. Engem is meglepett a zsánerelemek megjelenése. Ezáltal végeredményben Aladár lett a fajsúlyosabb szereplő – Miras, a rejtélyes kazak mellett ő a szöveg leglényegesebb mozgatórugója. Egyes cselekményszálak emlékezetesebb hangulatai Sanyihoz kapcsolhatók, de ő általában egyedül üldögél, tépelődik azon, amit nem ért, vagy töpreng, hogy mihez kezdjen. Aladár viszont folyton intézkedik, tárgyal, emberekkel van kapcsolatban, ő egy elementáris cselekményszervező erő. Az apa és a fiú habitusa közti különbség képeződik le A kígyó feje különböző regisztereiben. Van a könyvnek egy magasirodalmi vetülete, és erre tevődik rá egy sor zsánerelem, mely utóbbiak abból bontakoznak ki, hogy Aladár Norbival és Mirasszal is szövöget valamit.

A szöveg tétje ilyen módon talán éppen az, hogy a zsáner zabálja föl a magasirodalmat, vagy a magasirodalom a zsánert. Ki a kannibál, ki az ebéd. Tényleg a zombik vagy vámpírok emésztik fel a hús-vér szereplőket, vagy a hús-vér szereplők terjeszkednek a vámpírok és zombik rovására?

– Talmai Aladár és a maffiaszál kapcsán lényeges helyszín a regényben Kazahsztán, de szerepel a történetben Tajvan is. Miért éppen kelet felé nyitottál?

– Vámbéry Árminról olvasgattam, amikor rátaláltam az ubirokra meg a mhackayokra, és rögtön megtetszettek. A vámpírokat és zombikat mindenki ismeri, de ezek picit másmilyenek. Több keleti szláv, illetve török nép hitvilágában felbukkannak, ezért igyekeztem keleti helyszínt találni. Mint tudós szerkesztőm, Barkóczi András megjegyezte, történetileg nyilván nem stimmel ez a 17. századi altemplom Kazahsztánban, hiszen ezek akkoriban sátras népek voltak, de ezt nem bántam. Keletre tehát nem Aladár kapcsán, nem az ő bizniszei miatt volt szükség.

A másik elhelyezésre váró ötlet a resolution target – vagyis „felbontási célpont” – volt, amit évekkel ezelőtt, egy kiállításon láttam először. Ez egy olyan tereptárgy, amely messziről készített, légi vagy akár műholdas felvételeknél lehetővé teszi a pontos méretarányok megállapítását. A földre hatalmas betondarabokat tesznek le, amelyek méretét pontosan ismerik, a műholdas fotót pedig úgy lövik be, hogy egy pixel pont akkora legyen a fotón, mint amekkora ez a tereptárgy a valóságban. A leghíresebb ilyen felbontási célpont Nevadában van, és a regény fikciója szerint Kazahsztánban is építenek egyet. Ez volt a másik ötlet, amihez jól jött egy nagy sivatag. Amikor kitalálok egy történetet, egyfelől cél, hogy elrugaszkodjak a sablonoktól, másrészt viszont nagyon szeretem, hogyha szerepel a sztoriban valami ősi mozzanat – jelen esetben az ubirokkal és mhachkayokkal kapcsolatos hiedelem –, illetve valami modern technológiai elem, és ez a két dolog valahogy egymást értelmezi, kontrasztálja.

–  A 99-es szám nagyon sokszor felbukkan a regényben – felosztva is: 66 + 33, 45 + 54. Ez is a keleti hiedelemvilágból bomlott ki?

– Nem, erről egyszerűen azt gondoltam, hogy jól néz ki. Elképzeltem a koporsókat, tudtam, hogy az egyik szörnytípushoz dupla méretű koporsó kell, és akkor adta magát ez a szám. Annak, hogy a századik, mindig van tétje, hiszen az ember tízes számrendszerben számol.

A kripta egyik kamrájában 33 koporsó található, a másikban 66. Aladár pedig egy forgatható szekrényben tárolja a golflabdákat, ezért kívülről csak 54 darab golyó látszik. Ez talán éppen onnan jön, hogy gyerekkoromban nagyon izgalmasnak tartottam, amikor – például a Minden lében két kanálban – felbukkant egy rejtekajtó vagy egy titkos kallantyúval, esetleg pedállal átfordítható könyvszekrény.

Az ember – talán infantilis módon – ilyen mozzanatokat társít a kalandtörténetekhez, úgyhogy vicces ilyesmiket bedobni ironikus idézet gyanánt.

– Zárásul az örökzöld kérdés: min dolgozol most?

– Jelenleg szerencsére jut idő írásra, ugyanis három hónapon át a VLRP irodalmi rezidensprogram ösztöndíjasa vagyok Pozsonyban. Elég jól állok a kéziratommal, talán november végére be is tudom fejezni. A cím még nincs meg, de az egyik cselekményszálat az alkotja, hogy – ugyan kicsit másképp, mint Sanyi, de – ez a Talp nevű, harmincas évei közepén járó szereplő is igyekszik rendet rakni a múltjában. Gondolkodik a családról, a szüleiről, a gyerekkoráról, papírokat keres elő, lerajzolja az általános iskolája alaprajzát, szembenéz a múltjával, amelyet hosszú időn át teljesen elfojtott. Közben rákattan a kertészkedésre, és egyre több szobanövényt vesz. Burjánzik körülötte a lakásban a növényzet, aminek nem lesz jó vége, de hogy pontosan mi történik, azt nem akarom lelőni.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

  
  
  
Fotók: Fakan Csaba