Tiszatájonline | 2020. november 9.

Magyar Miklós: Guillaume Apollinaire háborús versei

1914-ben Apollinaire-re nehéz idők köszöntenek. Augusztus 10-én, egy képeslapon írja olasz barátjához, Ardengo Soffici-hoz: „Aláírtam kérvényemet, és remélem, augusztus végéig besoroznak.” A hadseregbe való felvételi kérelmének indoklásaként Apollinaire kijelenti, hogy beszél németül, jól ismeri Köln környékét és jól bírja a gyaloglást. Kérvényét elutasítják. Terve később mégis sikerül. 1914. december 4-én megjelenik a nizzai sorozóbizottság előtt, amely alkalmasnak tartja a katonai szolgálatra, és december 6-án a költő megkapja katonakönyvét, amely szerint Nîmes-ben a harmincnyolcadik ezred tüzére lesz.

Táncolnak a röppentyűk robbannak a bombák felvillannak a fények
S közben felhangzik a háború egyszerű és durva szimfóniája

(Guillaume Apollinaire)

1914-ben Apollinaire-re nehéz idők köszöntenek. Augusztus 10-én, egy képeslapon írja olasz barátjához, Ardengo Soffici-hoz: „Aláírtam kérvényemet, és remélem, augusztus végéig besoroznak.” A hadseregbe való felvételi kérelmének indoklásaként Apollinaire kijelenti, hogy beszél németül, jól ismeri Köln környékét és jól bírja a gyaloglást. Kérvényét elutasítják. Terve később mégis sikerül. 1914. december 4-én megjelenik a nizzai sorozóbizottság előtt, amely alkalmasnak tartja a katonai szolgálatra, és december 6-án a költő megkapja katonakönyvét, amely szerint Nîmes-ben a harmincnyolcadik ezred tüzére lesz. „A legnagyobb boldogság töltött el, amikor a nizzai sorozóbizottság alkalmasnak talált” – írja festő barátjának, Francis Picabiának. Apollinaire két ok miatt akart katona lenni. Egyrészt az önkéntesek soron kívül kaptak francia állampolgárságot, másrészt kötelességének érezte, hogy választott hazájáért harcoljon a háborúban.

Amint megérkezik a harctérre, Beaumont-sur-Vesle-be, levelet ír szerelmének, a Lou-nak nevezett Louise de Coligny-Châtillonnak, amelyben örömmel számol be első benyomásairól: „Drága Lou, a lövedékek hangja egy valóságos macskanyávogás, úgy nyávognak, mint a szerelmes macskák. Fantasztikus.”

De másutt is lelkesen szól a háborúról. Például a Lou-hoz 1915. szeptember 20-án írt leveléhez csatolt versben, amit majd a Kalligrammák-ba is felvesz:

A lovas búcsúja

Egek! A háború milyen szép
Sok szabad idő és dalok
E gyűrűt fényesítgetem még
A szélbe vegyül sóhajod

Megyek! Már zendül a „Nyeregbe!”
A férfi eltűnt hirtelen
És meghal ott míg hölgye messze
Nevet a furcsa végzeten

(Eörsi István fordítása)

Ezekre a sorokra és más megnyilatkozásaira hivatkozva „esztétikai tévelygéssel” vádolják Apollinaire-t és azzal, hogy nem mérte fel a háború kegyetlen jellegét. Húsz évvel később Louis Aragon Apollinaire szemére veti a háború misztifikálását, „ami ennek a nagy költőnek a szégyene volt.”

Apollinaire háborús versei megosztják a kritikusokat. Ezek a költemények a Kaligrammák 1918-as kiadásától egészen a nyolcvanas évekig kevéssé ismertek, mondhatni elhanyagoltak voltak a kritikusok által. Akik foglalkoztak velük, azzal vádolták a költőt, hogy „esztétizálja” a háborút, és „egy fantasztikus látványosságot” csinál belőle. Csak a nyolcvanas évektől fordul a kritika komolyabban Apollinaire háborús versei felé. Ennek hátterében a század eleji avantgárd költészet megítélésében bekövetkezett kedvező fordulat áll.

A háború csodája Apollinaire egyik legvitatottabb verse. Egyesek egyenesen a háború paródiájának tartják. A vers keletkezése 1915 decemberére tehető. Apollinaire egysége ekkor Hurlus közelében állomásozott. A háború csodája címet a kritikusok és az olvasók is megdöbbenéssel olvasták. Miért nevezi a költő csodának a háborút? Nos, a vers megjelenése óta a filológusok kiderítették, hogy a szót Apollinaire a tizenegyedik századtól ismert középkori jelentés, mirabilia, „meglepő dolgok” értelemben használta.

Mint a fronton írt legtöbb verse, A háború csodája is egyfajta beszámoló, amelyben a szubjektív elemek dominálnak, csakúgy, mint levél-verseiben vagy a számtalan levélben, üzenetben, képeslapon, amiket a költő barátainak, szeretteinek küldött a frontról. A vers első sora:

Milyen szépek ezek a rakéták ahogy kivilágítják az éjszakát

Ez a verssor irritálta a leginkább kritikusait, akik a háború idealizálását látták benne. Ezzel szemben mások, mint Claude Debon, természetesnek találják a rakéták által megvilágított égbolt megörökítését: „a rakéták − „amik megvilágítják az éjszakát” – szépsége, amit Apollinaire megénekelt, és ami oly sok szemrehányást okozott neki, a háborús elbeszélésekben rendkívül banális. Megtalálhatjuk Barbusse-nél, Proustnál, csakúgy, mint Dorgelès-nél és másoknál. Nem a valóság idealizált víziója, hanem maga a valóság. Még a legsúlyosabb ütközetekben sem tudott senki érzéketlen maradni ezek előtt az éjszakai fények előtt.” – írja Debon.

Jegyezzük meg, hogy ez nem változtat azon, hogy Apollinaire „lelkesedése” az adott helyzetben legalábbis meglepő. A rakétákat „tekintetükkel tácoló hölgyekhez” hasonlítja, majd egy nem azonosított szerelmére ismer, akiről eszébe jut valamennyi nő, akiket szeretett:

Hölgyek ezek és a tekintetükkel táncolnak a szemük hajuk szívük helyett
Ráismertem a mosolyodra az eleven tüzedre
És mindennapos megistenülése is ez az én valamennyi Berenikémnek akiknek hajából üstökösök lettek

Ez egy utalás a „Bereniké haja” néven ismert csillagképre. Bereniké az egyiptomi király, III. Ptolemaiosz felesége volt. Amikor férje háborúba ment, azért, hogy az szerencsésen hazatérjen, felajánlotta az isteneknek csodálatos hajkoronáját, amely eltűnt a szentélyből, majd Konón, az udvari csillagász jelentette, hogy felfedezte az égbolton, tehát az istenek kedvezően fogadták a fogadalmi ajándékot. A király valóban győztesen tért meg a háborúból.

A „minden korból és fajtából való” Berenikék hajából üstökösök lesznek, gyerekeik pedig csak meghalni jönnek a világra. Ezek a sorok utalások a rakétákra, a háborúban elesett katonákra:

Ezek a megaranyozott táncosnők minden korból és minden fajtából valók
Hirtelen gyerekeket szülnek akiknek nincs több idejük csak meghalni

Itt jut vissza a költő a rakétákhoz. A következő versszakban még több, millió és millió rakétafényt szeretne látni és ismét felidézi a halott katonákat:

Milyen szépek mindezek a rakéták
De még szebb lenne ha még több volna belőlük
Ha millió és millió volna és teljes és összefüggő jelentésük volna mint egy könyv betűinek
Mindazonáltal épp olyan szép ez mintha maga az élet lépne ki a haldoklókból

Ezután egy nagy „vendégségben” képzeli el magát, egy „banketten, amelyen a föld ünnepli magát”. Ám a lakoma tragédiába torkollik:

Minthacsak vendég volnék egy nagy lakomán amely ki van világítva a giorno
Bankett ez amellyel a föld ünnepli magát
Éhes és felnyitja hosszú sápadt ajkát
A föld éhes és íme kannibáli lakomája Hencidától Boncidáig

A Hencidától Boncidáig az eredeti versben szereplő „festin de Balthasar cannibale” utalásnak csupán azt a jelentését tükrözi, ami a franciában „nagy lakomát” jelent. Apollinaire azonban nem erre utal, hanem a Bibliára, arra, hogy akik a „lakomát” rendezték, a végén meghalnak. A magyar fordítás nem érzékelteti mindazt a tragédiát, amit az eredeti sor takar. Baltazár király lakomája Dániel könyvében olvasható. Baltazár nagy lakomát rendezett főembereinek. A bortól ittasan megparancsolta, hogy hozzák elő azokat az arany- és ezüstedényeket, amelyeket apja, Nabukodonozor elhozott a jeruzsálemi templomból. Ugyanabban az órában emberi kéz ujjai jelentek meg, és írni kezdtek a lámpással szemben a királyi palota falának mészfelületére. A király észrevette az író kéz ujjait. Követelte, hogy vezessék eléje a varázslókat és a jósokat. A király bölcsei sem az írást nem tudták elolvasni, sem az értelmét nem tudták a királynak megmondani. Dániel, akit bevezettek a király elé, megfejtette az írást: mené, tekél és parszin. A szavaknak ez a jelentésük: Mené: Isten számba vette a királyságodat, és véget vetett neki. Tekél: megmért a mérlegen és könnyűnek talált. Parszin: feldarabolta országodat, aztán a médeknek és a perzsáknak adta. Még ugyanazon az éjszakán megölték Baltazárt, a káldeusok királyát.

Visszatérve a versre, ha figyelmesen olvassuk a következő sorokat, rájövünk, hogy szó sincs itt a háború misztifikálásáról:

Ezért van hogy a levegőnek egy kicsit kozmás az íze de ez szavamra nem is kellemetlen
És ez a lakoma még szebb volna ha az ég is együtt enne a földdel
De nem falja föl csak a lelkeket
Ez voltaképpen annyi mintha nem is táplálkozna
És beéri azzal hogy bűvészkedik a tüzek spektrumával

Nyilvánvaló, hogy a „nem kellemetlen, kozmás ízű levegő” kitétel ironikus. És innen kezdve mindegyik költői kép az emberi élet megmentésének szolgálatában áll: ha az ég „nem falja föl csak a lelkeket”; „beéri azzal, hogy bűvészkedik a tüzek spektrumával”. Nem a rakéták, csak a „bűvészkedő játék” kápráztatja el a költőt! Ne keressük hát minden sorában a háború bűvöletében élő Apollinaire-t. Igaz, hogy mint láttuk, bevonulásakor lelkendezik, de ez inkább arról szól, hogy elfogadták besorolási kérelmét. Ne tévesszen meg bennünket a következő versszak első sora sem: „De én eláradok e háború édességében egész századommal hosszú futóárkok hosszában”
A „háború édessége” kitétel nem kevésbé ironikus, mint az előző versszak. Ne feledjük, hogy a verset Apollinaire 1915 végén írta, amikor már szembesült a háború borzalmaival, és ennek számos jelét is adta levelezésében és verseiben. 1915. július 1-én írja Madeleine-nek: „Drága tündérem, millió nagy kék légy borzalmai közepette írok. Egy siralmas helyre értünk, ahol a fák, a levegő, a valódi föld hiánya járul háború összes borzalmához, a hely borzalmához, a temetők elképesztő sokaságához.” Ugyancsak Madeleine-hez írja ezeket a sorokat 1915 december 2-án: „Embereimet kimerítette a 11 napos lövészárkozás. Mindenki fáradt.” Másutt: „Lövészárkom mellvédje részben hullákból áll.”

A jövőt illetően Apollinaire szkeptikus. Ikarosz merész álmának megvalósításánál is nehezebbnek tartja „az eljövendő századok dolgát:

Az első vonal lövészárkában vagyok és mégis ott vagyok mindenütt vagyis inkább kezdek ott lenni mindenütt
Én vagyok az aki megkezdem az eljövendő századok e dolgát
Ezt megvalósítani tovább tart majd mint akár a repülő Ikaros meséjét

Akárcsak öt évszázaddal korábban Villon, Apollinaire mintegy testamentumként hagyja az utókorra saját történetét:

Ráhagyom a jövendőre Guillaume Apollinaire történetét
Aki ott volt a háborúban és ott tudott lenni mindenütt

És hogy nem esetleges a Villonnal való párhuzam, elegendő emlékeztetni Apollinaire-nek a középkori költő iránti csodálatára. A vers befejezése a lövészárok magányát idézi fel:

Mert ha én ott is vagyok mindenütt ezen az órán nincs
ezenközben semmi csak én aki itt vagyok önmagamban
(Vas István fordítása)

Talán meglepő, hogy a vers stílusa teljesen eltér Apollinaire más költeményeinek költőiségétől. Ennek okát a kritikusok abban látják, hogy a vers csaknem szimultán módon született a rakéták látványának élményével, és hogy Apollinaire tolla spontán módon futott a papíron. Ennek megfelelően a vers formája is szokatlan. A sorok különböző hosszúságúak, maguk a strófák pedig teljesen változatos számú sorokból állnak. Minden a beszélt nyelvre utal, így a szókincs is: „ki hitte volna”, „kicsit kozmás”, „szavamra”, „vagyis”, „szó sincs ilyesmiről” stb. Jegyezzük meg, hogy a fordító helyenként irodalmi stílusban tolmácsolta az eredeti szöveg banális kifejezéseit. Így a francia „pourtant” (mégis) és „cependant” (ugyanakkor) szavakat egyaránt „mindazonáltal”-al fordította. A köznapi „car” (mert) kötőszót a választékos „ezenközben” szóval adta vissza.

A kötet utolsó ciklusának címe, a La tête étoilée (A csillagos fej) utalás az 1916. március 17-én kapott fejsebére, ami után egy koponyalékelés csillag alakú sebet hagyott koponyáján. Erről írja Apollinaire: „A háború csak fokozta azt a hatást, amit a költészet gyakorol rám, és mindkettőnek köszönhető, hogy az égbolt immár egybeolvad csillagos fejemmel.”