Tiszatájonline | 2020. október 3.

Eltűnt barátok

FIRST COW
Hosszú, végeláthatatlan bolyongást örökített meg Kelly Reichardt sokat méltatott 2010-es antiwesternje, a Meek’s Cutoff. Kontemplatív, akciónarratívát háttérbe szorító tónusa a dekonstruktív revizionista vadnyugati történetek reprezentánsaként semmissé avatta a pionírok nemzetalapító erőfeszítéseit, a direktornál csupán megfáradt névtelenek maroknyi csoportja lépdelt elkeseredetten az ürességbe… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

FIRST COW

Hosszú, végeláthatatlan bolyongást örökített meg Kelly Reichardt sokat méltatott 2010-es antiwesternje, a Meek’s Cutoff. Kontemplatív, akciónarratívát háttérbe szorító tónusa a dekonstruktív revizionista vadnyugati történetek reprezentánsaként semmissé avatta a pionírok nemzetalapító erőfeszítéseit, a direktornál csupán megfáradt névtelenek maroknyi csoportja lépdelt elkeseredetten az ürességbe.

Ugyanez a tehetetlenség dominálja Reichardt tavaly bemutatkozott, zsánerkeretét hasonlóan szétfeszítő munkáját – 4:3-ban rögzített, destruált útifilmként a First Cow egyszerre a westerneket gyakran átható vándorlásmotívum cáfolata és érzékeny karaktertanulmány. Rögtön a választott képarány utal a végkicsengésre: az 1820 Oregonjában játszódó, zömmel dedramatizált, csúcspontoktól fosztott cselekmény főalakjai ide-oda mennek, ám kevéssé jellemző rájuk az aktivitás. Rendkívül aktuális témákkal zsonglőrködik e mozi: a First Cow XIX. századi fabulája nagyon is a ma emberéhez szól. Toleranciát hangsúlyoz, a hierarchia alsóbb fokain állók megértésére ösztönöz – a direktor csaknem lírai realista húrokat pengetve hozza közel a publikumhoz a szakács Cookie és a kínai bevándorló, King-Lu összetartozását. Finomhangoltan regél a barátság örök eszményéről: Reichardt egy pillanatra sem mozdul a queer filmek gyorsan kínálkozó csapdái felé, hanem engedi, hogy figurái parányi gesztusrendszere beszéljen. Tekinteteken, mozgáson, bizonyos szituációk sorsfordító erején pihen Christopher Blauvelt operatőr és vele együtt a rendező – szó esik elhunyt apákról, hiábavaló próbálkozásokról, a mozi introspektív beütéséhez pedig nagyban hozzájárul a színészek pőre, végtelenül hiteles játéka.

A Cookie-t alakító John Magaro, illetve az oroszok elől menekülő emigráns bőrébe bújó Orion Lee pusztán karaktereik révén is cáfolják napjaink globálisan teret nyerő politikai demagógiáját, plusz egyikük nehéz helyzete révén Reichardt a menekültválság égető problémájára is rábök. Csupán két, ág által is húzott jedermann igyekszik megvetni a lábát az Ígéret Földjén: a First Cow zsidó és ázsiai cimborái azonban ellenséges közegük perifériáján kénytelenek mozogni, vagyis a cselekmény a munkásosztály vagy az alulprivilegizáltak perspektíváját, az irántuk tanúsított empátiát védelmezi. Prémvadászok hangos, agresszív szavai ütköznek Cookie befelé forduló, panteista világnézetével (gombát szed törékeny kezekkel), miközben a társadalom ugyancsak rossz szemmel néz a kétségbeesett King-Lura – az üldözői elől futó bajtárs akár napjaink Putyin-politikájára adott ellenreakcióként is leltározható, míg kettejük partra vetettsége a Trump-adminisztrációval rokonítható. Víztükröt, avart pásztáz a kamera: a főkarakterek nagyrészt otthonos, de üres, csaknem holt vidékeken járnak, küzdelmes napjaikban értelmetlennek látszik a sok erőfeszítés. Reichardt mégis óriási szívvel fordul feléjük: a nehéz körülmények áldozatainak tartja őket, akik ugyanúgy igénylik az elfogadást, mint bárki más.

Társadalomkritikát fogalmaz meg, osztályellentéten morfondírozik a First Cow: a Jonathan Raymond – a rendező gyakori alkotótársa – The Half-Life című regénye nyomán készült karakterdrámában nemcsak gazdag és szegény oppozíciójára bukkanunk. Igaz, Cookie és King-Lu egy brit arisztokrata alárendeltjeiként utasítják vissza a sorsukat, de közben be is piszkolják a kezüket – a nagybirtokos fejőstehenét lovasítják meg és ideig-óráig abból is jutnak betevőhöz, vagyis a First Cow kapitalizmusbírálatként nemcsak a felsőbb osztály visszáságait, hanem a kérdőjeles tettekre vetemedő lecsúszottak etikáját is megkérdőjelezi. Egyik tábor sem jobb vagy rosszabb a másiknál: Factor, a nagyúr (Toby Jones rutinos alakításában) és Cookie-ék csupán az Amerikai Álmot („Légy, aki lenni szeretnél!”) próbálják a valóságba ültetni a saját eszközeikkel. Sütemény, pite készül az emlős tejéből, ezeket piacra dobják, bevétel keletkezik, miközben a már vagyonos uraság a hatalmával kérkedik, így a First Cow összetetten vázolja fel a dilemmát, a piacgazdaság különböző regisztereit ábrázolja. Romba dől a westernek individualizmusa (még ha a történet jóval e zsáner időintervalluma előtt is játszódik), a direktor szerzői filmjében az amerikai boldogságeszmény áll mérlegen.

Ilyen rangban tökéletesen érhető, hogy a First Cow a nagy, célorientáción nyugvó narratívákat is érvényteleníti. Epizódok sorjáznak lassú tempóval és mélázó szemlélettel, nem egyszer ablakból vagy sátornyílásból pillantanak ki a pozícióveszett szereplők – Cookie és King-Lu újabb passzivizálódásról szóló betétként fáról leskelődve próbálnak eltűnni a földbirtokos és pribékjei szeme elől, majd a tehénhez férkőzni. Reichardt a Hollywoodi Reneszánsz konvenciótagadásai, Monte Hellman eseménytelen, holt időkkel zsúfolt (Kétsávos országút) vagy épp Robert Altman revizionista (McCabe & Mrs. Miller) szüzséi előtt hajt fejet. Néha azonban épp a film ritmusa bicsaklik meg, így a plen-air beállítások, valamint Magaro és Lee poétikus szerepformálása nem mindig hálálják meg az üzembiztosan felvillanó életképeket. Sorban állnak a nincstelenek az ételosztáshoz, párszor egy-egy állatot is észrevesz a kamera, visszatérő alakként egy ide-oda lépdelő kislányt látunk, de Reichardt monoton, romantikától fosztott Amerikát vizslató triviális pillanatképei olykor kevéssé tesznek hozzá a drámához, csupán a tájban való gyönyörködést szolgálják. Meditatív hangütése viszont legtöbbször kifizetődik: Cookie (beszélő név, az angol „süti” kifejezés után nem véletlenül árul ilyen terméket) és King-Lu ugyanis egyre gyakrabban vetődnek lelki tájakra, hovatovább, az utolsó harmadra a puszta csatangolás válik a film vezérmotívumává. Antihőseinknek menekülniük kell, de rohanásuk nem jár sikerrel: távol kerülnek egymástól, miközben az intoleráns, őket csak betolakodónak minősítő nép puskával vadászik rájuk, így a különböző fajhoz és rasszhoz tartozó szereplők másságuk révén megvetett senkiként vesznek el a természet otthontalanságában.

Orientációs pontok híján kizárólag elesettségük felismerése marad, de ez nem segít rajtuk: a kortárs miliőben zajló prológus rögtön a csontvázukat hantolja ki a földből, Cookie és King-Lu egyedül bujkálnak a megértést nem szorgalmazó civilizációban. Reichardt példásan köti össze a múltat a jelennel, a két főalak sorsa arra utal, az érző szívűeket kirekesztő, felsőbbrendűség-tudatba fulladó politika vagy az ignoráns társadalom máig jelen vannak („Közelít felénk a történelem.” – vallja King-Lu, de akármennyire is szeretné, képtelen a javára fordítani) és innen nézve, egyre jobboldalibbá fajuló korunkban a First Cow relevánsabb, gyengédségre intőbb már nem is lehetne – halk, változást óhajtó, melankolikus állásfoglalásként bilincsel le 2 órán át.

Szabó G. Ádám

 

First Cow (2019)

Rendező: Kelly Reichardt

Szereplők: John Magaro, Orion Lee, Toby Jones, Ewen Bremner, Scott Shepherd