A betegség mint metafora

RELIC (2020)
Bűntudat és személyes élmények szülték Natalie Erika James nagyjátékfilmes debütjét: japán származású, tradicionális ázsiai házban élő nagymamájának demenciája sarkallta alkotásra, miután hosszú ideig kapcsolatba sem lépett a rokonával és 2013-as találkozásuk idején az idős hölgy már fel sem ismerte őt. A Sundance-en, később VOD-on bemutatott Relic-ben a fájdalom és a tehetetlenség összes árnyalata kíméletlenül ott bujkál, ránk törve akkor is, amikor legkevésbé szeretnénk… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

RELIC

Bűntudat és személyes élmények szülték Natalie Erika James nagyjátékfilmes debütjét: japán származású, tradicionális ázsiai házban élő nagymamájának demenciája sarkallta alkotásra, miután hosszú ideig kapcsolatba sem lépett a rokonával és 2013-as találkozásuk idején az idős hölgy már fel sem ismerte őt. A Sundance-en, később VOD-on bemutatott Relic-ben a fájdalom és a tehetetlenség összes árnyalata kíméletlenül ott bujkál, ránk törve akkor is, amikor legkevésbé szeretnénk.

2017-es rövidfilmje, a Creswick 10 percről másfél órásra bővített átiratában, illetve annak spirituális folytatásában tort ül a tragédiafeldolgozás lehetetlensége és a generációkon átívelő ragály terjedése. Szürkében, feketében úszó beállításai ugyanezt a gyötrő változatlanságot nyomatékosítják: a nagymama Edna, lánya, Kay és az unoka, Sam (kinek vélhetően maga a direktor feleltethető meg) végig sötétben tapogatóznak, valódi látószög híján zuhannak egyik kétségbeesésből a másik rémálomba. Percepcióról, helyesebben annak felszívódásáról regél e horror: a szörnyűségek leküzdhetetlenek, ugyanis a porszemmé zsugorodott főalakok nemcsak képtelenek tenni ellenük, de azért is ítéltetnek vereségre, mert bár mélyen emberi traumával, az emlékezet fokozatos eltűnésével ütköznek, a memória felszívódása jóval nagyobb rém, mint bármilyen találomra felvillanó szörnyalak. Bennük élő, őket több évre elválasztó kommunikációképtelenségük az igazi fenyegetés. Nehezen kovácsolódnak össze, így kiszolgáltatottan nézik, amint egy hozzájuk közel álló illető saját testének börtönében elveszíti a kapcsolatot a valósággal és idegenné válik számukra. Hipnotikus, lassú tűzön égő, minimalista formanyelvével James mentális kisiklást, célorientált viselkedést leváltó zihálásokat, páni félelmet hoz testközelbe. Cselekvés helyett pusztán bizonytalanul reagál a demens Edna összes rezdülésére az anya és a lánya, így a Relic nemcsak családi struktúrákat lebontó (vö.: az öregasszony szomszédságában élő apa és fia) szerzői horrorként, de elidegenedést tanulmányozó összetett karaktertanulmányként is érvényesül. Gyakran egy zavart pillantás, valaki más kínzott ábrázata, illetve a jéghideg atmoszféra hozzák ránk a frászt – Natalie Erika James olvasatában a hétköznapok banális, észre sem vehető rezdüléseiből fakad a legrosszabb, cseppet sem véletlen, hogy a rendező leginkább, részben származása folytán is, japán (A kör, Meghallgatás, Pulse) és dél-koreai (Két nővér) zsánerfilmek által inspirálva csavar a kísértetházas horrorok tradíciótárán.

Pszichológiai drámaként ugyancsak figyelemreméltó tétel a Relic: a felsőbb hatalmak befolyása alá kerülő, ausztrál erdőben húzódó (a Ragyogást és a Tony Williams-féle Next of Kint idéző) régi otthon Edna fokozódó betegségének hibátlan metaforája, így a ház nemcsak önmagába záródva tesz pontot három nemzedék életére, sőt, múltra, jelenre, jövőre, de az idegőrlő klausztrofóbia a főszereplőkre is kihat. Fekete massza lepi el a fehér ajtón lévő színes, díszes üvegablakot, egyre jobban terjeszkedő penész borítja el a plafont és a falakat, vagyis a mozi jelképrendszere a karakterek pszichéjét is górcső alá veszi. Szimbolikus rémsztorijában James térbeli metaforákba, ajtók alól beszüremlő árnyakba, kistotálokba, feszélyező közelikbe ágyazza a karakterek tehetetlenségét – ahogy Kay-ék egymásra vannak utalva, tehát a nyílt, problémamegoldó attitűd helyett zártan, félelemben élve bóklásznak ide-oda, úgy a roskadozó ház is elejti a saját foglyait. Hovatovább, ezt gyors hangulatingadozásokon keresztül is képes vizsgálni a rendező, a Relic pontosan ezért válik finom ecsetkezelésű kamaradrámává. Edna szeretetteljes gondolatai a demencia révén hirtelen dühbe fordulnak, a családi örökségre reflektáló, Sam ujjára húzott gyűrű pervertáltan nemcsak az összetartozás, hanem a széthúzás és a végzetszerűség jelölője is, Kay nem bír a könnyeivel, amikor a rémfilmbe illő erdőséget átmenetileg kénytelen hátrahagyni a melbourne-i öregotthon taszító, létidegenül monokróm világáért: a konfliktusokat általában nehéz körülmények és ismerős verbális pengeváltások eredményezik.

Nyikorgásokkal, dörömbölésekkel, zúgással támogatott hangkulisszájával a Relic a vizuális síkon túl újabb dimenzióval ruházza fel a család leszállóágát. Behatolunk Edna egyre ziláltabb, ijesztő kakofóniától ricsajos fejébe, így James a privát szféra impresszióit is megragadja, de a folyosók, falak, bútorok építészeti allegóriákként ugyancsak felszínre lökik a közelgő véget. A rendezővel korábban is együtt dolgozó Charlie Sarroff operatőr fullasztó snittjei, Brian Reitzell idegeken táncoló muzsikája tökéletesen kiegészítik a színészi alakításokat: Robyn Nevinre még sokáig fogunk emlékezni Ednaként, de a Kay-t megformáló Emily Mortimer tekintetén ülő fásult szomorúság vagy a Samet játszó Bella Heathcote-ra telepedő bizonytalanság szintén remek pillanatokat eredményeznek – a Relic nem sikertörténetként lényegül árnyalt feminista mozivá, ütőkártyáját a nőalakok érzelemvilágának csendes, visszafogott és magabiztos ábrázolása jelenti.

Jamest az utolsó pillanatban sem hagyja cserben a stílusérzéke: Susan Sontag vagy Laura U. Marks látens tanítványaként metaforává növeszti az Ednát végképp bekebelező demenciát, valamint a betegséget jelző, mellkason növekvő – és az ablakhoz, penészhez hasonló – fekete foltot, ám sosem a leépülés szupernaturális oldalát helyezi előtérbe, hanem az emberi tartalékokra összpontosít, így a Relic nem válik hatástalan, önnön mechanizmusát karóba húzó blöffé. Testhorrorba hajló, leginkább a Cronenberg-féle A légyre emlékeztető zárlata (miközben a családon vagy emberi relációkon tűnődő narratíva a nem ritkán újfent személyes nyavalyákon alapuló Babadook, A boszorkány, az It Comes at Night, az Örökség, a Fehér éjszakák és Logan Martin amatőr forgatókönyve, a Meat méltó párjává is avatja) a legfelkavaróbb undort hozza közös nevezőre a leírhatatlan empátiával és a távozó rokonunk iránti feltétlen szeretettel. Végletekig hiteles halálfilmként a Relic nem rejti véka alá fatalista zöngéit, de a veszteségeinket méltósággal prezentálja: egyszer mindenki meghal és a szenvedésből csak a pozitív odafordulás nyújt kiutat.

Szabó G. Ádám