Tiszatájonline | 2020. szeptember 15.

Lajtos Nóra: elégia

olyan fekete az este,
mint a nádudvari kerámiatányér
a falunkon; indázó vonalai
szabályos gombafonalak.

avaríze van a napoknak,
az  ősz tincseibe bele-belekap
a múlt, boglyákat épít körém
az emlékezet.
[…]

olyan fekete az este,

mint a nádudvari kerámiatányér

a falunkon; indázó vonalai

szabályos gombafonalak.

avaríze van a napoknak,

az  ősz tincseibe bele-belekap

a múlt, boglyákat épít körém

az emlékezet.

nagyapám vasalt kapcába

tekeri be a gránátszilánkos reggelt:

szikfűteát kortyol, mert még mindig

eszébe jutnak a villach-klagenfurti

szalmalevesek.

majd sírt húzni megy, faluban

ez így szokás; a komának

szépen lesimítja lapáttal

a sírhantot, ahogyan megígérte

a sarki kocsmában neki

az utolsó feles mellett.

az övét is lesimítják.

nagyanyám lisztbe nyúl,

beporozza vele a nyújtódeszkát,

apró teliholdakat szaggat.

fekete tepsi az éjszaka.

hamuszínű a februári hó,

ő is hamuvá lesz, fagyos

a föld, ami befogadja;

Isten tenyere hóvirágszirom:

fehér ima az urnája felett.

távolról vonatfütty süvít bele

a nagyvárosi éjszakába, amire mindig

felébredek. majd szirénázni kezd

a hajnal: beleroppanok az érzésbe,

hogy ők már nincsenek velem.

olyan fekete most az este,

mint a nádudvari kerámiaváza

az asztalon; üresen áll,

néma sötétség legbelül,

kívül indázó gombafonalak:

nyakamra tekerednek, megfojt

az éjszaka, de reggelre a szikfűszagra

mindig feltámadok.