Lajtos Nóra: elégia
olyan fekete az este,
mint a nádudvari kerámiatányér
a falunkon; indázó vonalai
szabályos gombafonalak.
avaríze van a napoknak,
az ősz tincseibe bele-belekap
a múlt, boglyákat épít körém
az emlékezet.
[…]
olyan fekete az este,
mint a nádudvari kerámiatányér
a falunkon; indázó vonalai
szabályos gombafonalak.
avaríze van a napoknak,
az ősz tincseibe bele-belekap
a múlt, boglyákat épít körém
az emlékezet.
nagyapám vasalt kapcába
tekeri be a gránátszilánkos reggelt:
szikfűteát kortyol, mert még mindig
eszébe jutnak a villach-klagenfurti
szalmalevesek.
majd sírt húzni megy, faluban
ez így szokás; a komának
szépen lesimítja lapáttal
a sírhantot, ahogyan megígérte
a sarki kocsmában neki
az utolsó feles mellett.
az övét is lesimítják.
nagyanyám lisztbe nyúl,
beporozza vele a nyújtódeszkát,
apró teliholdakat szaggat.
fekete tepsi az éjszaka.
hamuszínű a februári hó,
ő is hamuvá lesz, fagyos
a föld, ami befogadja;
Isten tenyere hóvirágszirom:
fehér ima az urnája felett.
távolról vonatfütty süvít bele
a nagyvárosi éjszakába, amire mindig
felébredek. majd szirénázni kezd
a hajnal: beleroppanok az érzésbe,
hogy ők már nincsenek velem.
olyan fekete most az este,
mint a nádudvari kerámiaváza
az asztalon; üresen áll,
néma sötétség legbelül,
kívül indázó gombafonalak:
nyakamra tekerednek, megfojt
az éjszaka, de reggelre a szikfűszagra
mindig feltámadok.