Ivan Štrpka versei
És ott van a (DOLOG A) fejemben (AKÁR) egy moccanatlan dimbes-dombos felhő
a főpályaudvar épülete fölött. Ez végképp nem jelent semmit.
Nincs is. A vég & a lehetséges katasztrófa ingerlő, kibetűzhetetlen
hangja csak a pillanatnyi unalom
terméke, jelentéktelen kisiklás EBBŐL az egészből.
Ez a SEMMI nincs. Semmi sincs. Ez semmit se jelent?
Végképp nem fontos, mindenünnen ez mosolyog rád… – CSEHY ZOLTÁN FORDÍTÁSAI
Könnyű füst
És ott van a (DOLOG A) fejemben (AKÁR) egy moccanatlan dimbes-dombos felhő
a főpályaudvar épülete fölött. Ez végképp nem jelent semmit.
Nincs is. A vég & a lehetséges katasztrófa ingerlő, kibetűzhetetlen
hangja csak a pillanatnyi unalom
terméke, jelentéktelen kisiklás EBBŐL az egészből.
Ez a SEMMI nincs. Semmi sincs. Ez semmit se jelent?
Végképp nem fontos, mindenünnen ez mosolyog rád. A cigisdobozok
rendületlenül hirdetik: az orvosod vagy a pszichiátered segít
elhagyni ezt a tudat alatt pontosan ismétlődő kézmozdulatot.
Sőt mi több – elhagyni azt a kihívóan és tisztán sercenő
pöccintést, a bizonytalanul köhintő vágy árnyát
a csöndben elégő papírfoszlányok között. Elhagyni
a könnyű gondolat villanását, magad mögött hagyni
ezt a kis, röpke, pucér füstöt, és meghagyni ezt az egész hatalmas
pompás helyet neki. Otthagyni
(EZT) az egészet, mint egy leeresztett kerekű biciklit,
melyet alig tart meg a vézna fal, mely kitartóan
áll azon a helyen, ahol minden lépés
megtorpan, ahonnan a kutya sem szalad el, és ahol az árny végképp nem moccan?
Perceval / Foszlányok (álomutazások)
Ellenszélben haladsz, miközben el sem mozdulsz a helyedről. Az
emberi arcok, melyekkel találkozol, egyetlen kiismerhetetlen tekintetté
mosódnak össze: nem olvasható ki belőle semmi, nincs mit feltárni.
Az erdőben, ahol egyszer csak ott bolyongasz, van egy másik,
egészen más erdő is. Az ismeretlen út
váratlanul saját házad küszöbéig vezet,
és menten tovatűnik. Nem is sejted, hogy jutottál egészen idáig.
A cipőid üresek és forrók. A megszilárduló
láva szorongásának, a sárnak, se előtted, se utánad,
nincs nyoma.
Olyan hosszú az éjszaka.
A láng a legmélyebb sötétségben tisztul. Az erdő
eltéved az erdőben. Az ismeretlen fém aligha folyik vissza önmagába.
A szél visszafelé izzik.
Ebben a valóságban szinte gyerekjáték
feloldódni önmagadban.
A halál sem? (Wawel 2013)
Fél lábbal még a nagyfiú-korban álltunk,
amikor a szűz szem még mindent képes lecsupaszítani, amikor
teljesen ismeretlenekként és idegenekként ezen a helyen
váratlanul először néztünk magunkba. Fogalmam sincs, mi van,
mi lett azzal a bizonyos Barbarával, a szikrázó szemével.
Még Laučíkson is, aki már nincs köztünk, nincs az élők sorában, akkor, a régi időkben
csak pár centire volt tőle,
és máig élénken emlékszik rá – nem fakuló emlékeim szerint legalábbis.
Ő is király, ugyanaz a király, életnagyságban
kifaragva a saját sírján még mindig tompa fénnyel ragyog,
henyén, teljes dicsőségében ott fekszik mozdulatlanul a hosszú
elillant évek alatt, szilárdan szorongatja a markában
az almáját, melybe többé senki se
haraphat bele. A halál se. Se porosz, se orosz. Ami a királyé,
az most csak az övé. Nem a királyság, nem Lengyelország. Ami a királyé, az itt van
a levegőben, az itt kiégetett árnyék, a mi első
rezdülésünk. Kis híján lélegzik. Valódiak vagyunk mindnyájan, ha ide,
az elveszett pillanat forró nyomába, mit sem sejtve,
idegen utazóként szállva a mai széllel beleszagolok, csak alig, szinte véletlenül hátrálsz,
és válsz a villanásban kettőnk régi, csupaszon lobogó pillantásának
immár lélegző kortársává.
