ÉLET – JELEK

„Válogatás a 25 éves Ceredi Kortárs Nemzetközi Művésztelep munkáiból” című kiállítás

MANK Galéria, Szentendre, Szentendre, Bogdányi út 5.

2020. augusztus 5 – augusztus 30.

KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEK

Krnács Ágota, Szemethy Imre, Szemethy Orsi, Kun Cecília, Sánta László, Palik Eszter, Sánta Eszter, Horváth-Lóczi Judit, Verebics Ágnes, Puklus Péter, Fürjesi Csaba, Vígh Krisztina, Freund Éva, Péter Szabina (HU), Ivana Sláviková, Kosziba Klaudia, Jozef Suchoža, Juraj Sapara, Szőke Erika, Peter Kollár (SK), Ute Deutz, Johannes Ulrich Kubiak, Jan Kummer, Christoph Eckelt, Lilla von Puttkamer, Albrecht Fersch (DE), Tomasz Piars, Marek Sienkiewicz, Magda Grzybowska, Ewa Dąbrowska, Mariusz Burdek (PL), Vladimír Kovařík, Martina Lacová (CZ), Neringa Poškutė-Jukumienė, Remigija Vaitkutė (LT), Nina Mankin (GB), Batdzsargal Batmöhn (MGL), Tiina Herttua, Anna Semerdjiev (FI), Stefan Kreiger (AU), Larisa Nikolajeva (RUS), Yui Akiyama (JP)

Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos: Valóságképzetek

Mi a valóság? Mi a hagyomány? – tehetjük fel a kérdést a kiállítás kapcsán. Miként lehet a létezés jelentését megközelíteni, felismerni befolyását mindennapi életünkre? A hagyomány valóságérzékelés, attitűd, érteni akarjuk, elfogadni és tovább vinni, átadni, mert fontos számunkra, mert állandó és mégis folyton változik. Tartalma a fontos, amit átadunk, amit megőrzünk, amit helyreállítunk (restaurálunk). A hagyomány megőrzése kommunikáció a jelennel, egyben párbeszéd egy eltűnő világgal, az eltűnő tárgyakkal, miközben tudjuk, a dolgok egészen mást jelenthetnek az egyes emberek számára. A kiállított tárgyak, alkotások összekötések is, hidak a valósághoz, a valóságból, hidak a múlthoz, a jövőhöz.

Buddha és a tanítványai néztek egy döglött kutyát. Mester, nézd, a halál, a bomló hús, a rothadó tetem milyen rettenetesen visszataszító! Milyen undorító, ha csak az marad meg egy lényből, ami belőle a test! – mondták a tanítványok. Buddha odanézett, és azt mondta, hogy igen, de milyen szép fehér foga van! (Popper Péter).

A művészek alkotásai a múlt értékeinek megőrzése, a felhalmozott kézműves tudás és ismeretek elsajátítása és kisajátítása, modern és akár saját fejlesztésű technológiákkal párosítva. Marek Sienkiewicz műve (Minden lengyel madár háza, 2016) mozgó, lépegető otthon, védett vár, csápokkal, ágakkal, veszélyt jelző csíkokkal, amit padlótjelölő szalagokon látni. Padlón vagyunk, padlót fogtunk? Tornyos, védelmi vár is lehetne, ide senki nem léphet be. Krnács Ágota Ikon, 2019 c. műve a létezés áttetszőségét, bizonytalanságát, egyben spiritualitását, mitológiába ágyazottságát mutatja, a kettős alak az együvé tartozást, elválaszthatatlanságot is jelentheti. Jelenés, 2014 című műve a természetbe helyezett gémkapcsával utal a kapcsolatra, az összetartozásra, az érintetlenség megszűnésére is.

Palik Eszter már díszít (I love You, részlet, nászajándék, 2019), glancol. Visszapillantó tükre, vagy inkább világító tabletje a jelent formázza, színei sötétek, kuszák, keretbe zárva, ezt ellenpontozza a fehér, hullámos háttér, nem marad a keretek között, a múlt tisztaságának, az ártatlanság és az el nem hált házasság szimbóluma.

A mindennapi élet színhelye a konyha. Bánki Ákos-Verebics Ágnes közös műve, Nyári konyha, 2018 a törlőkendőt, a hímzett terítőt használja fel, beleapplikálja önarcképét, amely így eggyé válik a használati tárggyal. A tárgyiasítás egyben személyessé tétel és szűrő, átvitt értelemben is, nem csak azért, mert a portré azon keresztül pillant ránk. Sánta Eszter Ceredi Anzix, 2019 tárgyai kések, villák, kanalak, reszelő, szintén a konyha, az étkezés világába visznek, a tájkép és a gyerekkori kép, mint háttér, fókuszpont a jelenre és a múltra utal. Késélen táncol a zöldellő táj. Az evőeszközök megkötözése, a reszelő felkötése a függőséget, az elválaszthatatlanságot, használatból kivonást is jelenti.

A mongol Batdzsargal Batmöhn most nem a 1995-ös Commes Des Garcons szövetkabátot idésző alkotását gondolta újra, kiállított műve Térüzenet, 2019 egy szövőszék megszólítása, csendjének húrozása. Nem csak tér, hanem időüzenet is, egy archaikus hangszer, hárfa. Az osztrák Stefan Kreiger is meglep bennünket asszociációival, nagy méretű alkotása, amelyen eredeti módon, képregényszerűen, fotóapplikációkat is használva jelenít meg egy nyári konyhát (Mapplethorpe Exceptionally Helping on Lord Tyler’s Summerkitchen, 2018). …celluloid lapra akrillal festett fekete-fehér munkája szürreális, groteszk hangvételével illeszkedik Fürjesi Élőben című, nagyméretű vásznához, amely a régi fotográfiák festői átírásával különös, metafizikus tartalmakat invokál. (Nátyi Róbert: A metafizika és a szabadság illúziói) Fürjesi Csaba festménye (Élőben, 2016) a múltba visz, emlékállítás, pillanatfelvétel, ahogy sosem volt. A halhatatlanság groteszk és mégis lírai értelmezése. Talányos a medve megjelenítése, orosz medve lenne?

Tomasz Piars absztrakt alkotásai (Szeparált terek, 2017) a tér kontúrozása, határainak kijelölése, lezárása, eddig és nem tovább, miközben a térközei a lebegést, a sejtelmes bizonytalanságot is megőrzik. Christoph Eckelt Falusi emberek, 2015 fotósorozata a jelenben élő embereket állítja középpontba, beállított, olykor mégis természetesnek ható portrékat látunk. A szlovák Jozef Suchoža: Egy megnevezni nem kívánt magángyűjtő gyűjteményéből I., 2019 c. műve Cered határát jelző névtábláját és Hitlert helyezi egy térbe. A látkép groteszksége, a hely felmagasztalása az, ami különössé teszi a táborlapot, amely természetesen kézbesítésre került, a borítékon olvasható a címzett (Elsének). Bélyeg is lehetne, cakkos széle okán, vagy megbélyegzés inkább, itt vége a helységnek, és valaminek vége lesz.  Jozef Suchoža fotósorozata (Ceredi Anzix, 2019) a sci-fi világát hozza létre, Cered fölött idegen űrhajó lebeg, óriásszörny, Godzilla lépeget.

A mozgás színpadán érezhetjük magunkat. A litván Neringa Poškutė-Jukumienė (Let’s go to walk!, 2019) lekötözött, üres széke az egy helyben ülő ember világát idézi meg. Időnként fel kell állni, és kinyújtózni egy kicsit, elindulni, mert ez a szék hátizsák is, vállunkon visszük, cipeljük emlékeinket. Helyi hímzésminta díszíti a széket. Vígh Krisztina is egy széket talált meg. (Álmodj angyallal, 2019). Nem egy kékfestő műhelyben vagyunk. Az üres gyógyszeres fóliák fényes UV-lakkal, fémfólia hőpréseléssel készültek, bizonyosság nincs, depresszió viszont van, faluhelyen is felütötte fejét a magány, de volt idő, amikor a nem várt gyermekáldás okozott fejfájást, álmatlan éjszakát. Abortusztabletta? A cseh Vladimír Kovařík a kútfőnket célozza meg (Kút, 2013). Kerekes kútja átlátszó üveglappal lezárva (a víz imitációja), gémeskútjából (Vándor, 2015) csak a bólogató kútgém maradt, mint egyfajta rakétakilövő állvány.

A szlovák Martina Lacová (Objekt, 2011) sámlira állít minket, illetve dehogy állít, leültet inkább, de illedelmesek révén mégsem ülünk le, met valamit elhelyezett a sámlira. Emberi lábakat, egy pamlagot. Álló lábak, térd alattiak. Cipők, csíkos nadrágok, ünnepiek. A mindennapos tárgy így válik az emlékezés helyévé, egy sosem volt világgá, mert a sámli és a megidézett otthon, két külön világ, ellentétesek. Megidézi a kitelepítést is! A hátrahagyott polgári környezetet. Korhadásra ítélve.

A japán Yui Akiyama (Difficult to reach:  a visualization how I felt in Cered?, 2019) fotósorozatával szemközt palóc kimonója áll, üveggel tele aggatva a fejet eltakaró díszt, képzeletben forog is talán, mint egy körhinta. Üveges tánc. Ebben a különleges öltözetben járta végig a falu nevezetes helyszíneit és mindenhol lefotózta magát, így alkotva meg egy képeslapsorozatot (Kocsis Katica: „Szándékunk tiszta és őszinte volt”). Kun Cecilia is  groteszkül szemléli az öregséget (Tündéri snitt, 2018), mintha egy pikkelyes sárkányt látnánk, miközben színes virággal hintette be az öregasszony alakját. Minden csak látószög kérdése (Látószög, 2018). A konyha olyan, mint egy kalicka, pillangók veszik körül, talán a bezárt személy is szeretne egyszer pillangóvá válni. Elrepülni valahová, de a pillangók is rabok, a kislány szeméből repülnek ki. Törékeny, rövid életű pillantások. Szőke Erika köpülőbe zárja a mellét fogó női figuráját, Köpül, 2011. A látvány szürreális, hiszen a köpülő olyan eszköz, mellyel a tejből vagy a tejfölből a vajat választják ki. A finn Tiina Herttua Kiskonyha, 2018 c. függő kalickát idéző, ablakos, horgolt mintázatú installációja a napot ejti foglyul, pirosan mutatja magát a horgolt anyagon keresztül. Zárt világ ez, a groteszk az, hogy múltunk, emlékeink része. Sánta László Triptychon 2003 című monumentális festménye, Szinyei Merse Pál Majálisát és Henri Matisse Táncát megidézve ember és természet mozgással, változással járó harmóniáját tárja elénk, élénk, vibráló színekkel.

A brit Nina Mankin befőttet készít, emlékekből (Köztéri emlékbefőtt, 2013). Nosztalgiázunk, hordozhatók az üvegek. Konzerválhatók az emlékek, megőrizhetők Cered titokzatosságai, rejtett zugai? A szlovák Ivana Sláviková (Corpus Christi, 2015) is a ceredi embert idézi meg. A viaszlenyomatok ostyaként szájba helyezett önportréiból álló fotósorozatának, melyhez az elhagyott házakban talált viasztányérokat használt. (1215 – CEREDI EMBER – 2015) A litván Remigija Vaitkutė (Nyári konyha, 2018) alkotása felfogható útjelzőként, útelágazásként is, kitekintés a konyhából, csak az irányok láthatók, fent-lent, oldalt, mintha minden út nem Rómába, hanem a konyhába vezetne. Bezártság ez, az alkotás minden nyitottsága ellenére. Anna Semerdjiev fotókat készített a faluról és a házak belső tereiről, majd ezeket a képeket, régi, fellelt ablakkeretekbe tette (Separated spaces, 2017). Többszörös újrahasznosítás. Színes világot talált, és ha kellett, akkor virágszirommal díszítette fel a látványt. Szemethy Orsi (Állatok tisztaszobája, 2010) alkotása időutazás, visszarepülünk a múltba, de nem az egymásra rakott párnák tornyaira, a bútorok köznapi formájára és a nemes egyszerűséggel berendezett szobára figyelünk, hanem az állatokra, azok tiszteletére. A tisztaszobát a lakók nem használták. Ikonizálás történt? Az állatok az életet jelentették az emberek számára. A művész nem alakította át a teret, hanem megőrizte, rekonstruálta eredeti formájában, ezzel hozva létre a látvány groteszkségét.

Fürjesi Csaba, a Ceredi Kortárs Nemzetközi Művésztelep alapítója és szakmai vezetője egyik interjújában olvasható: Cered földrajzilag elszigetelt, ezért nagyszerűen alkalmas az elvonulásra, a befelé figyelésre, az alkotásra. A művésztelep egyben művészeti laboratórium, kulturális intézet, művészeti egyetemek tanárainak csoportosulása és alkotói tere (Kocsis Katica: „Szándékunk tiszta és őszinte volt”). A kiállított műtárgyak a Ceredi Kortárs Nemzetközi Művésztelepen zajló alkotói munka reprezentációi. Az évente változó tematikájú projektek a helyben lakó falusi emberek és a meghívott képzőművészek között létrejövő találkozásokon és beszélgetéseken alapulnak.

A 25 évet átfogó tárlat egységes voltát Nátyi Róbert, a kiállítás kurátora, a válogatás és művek elrendezése által teremtette meg. A művek kölcsönhatására helyezte a hangsúlyt, egyben ráirányítva a figyelmet arra, hogy az alkotók egyéniségükkel, élményeikkel, régi és újonnan szerzett tapasztalataikkal összhangban, groteszk, kontrasztos formában dolgozták fel, bontották ki az adott év témáját.

A 25 éves Ceredi Kortárs Nemzetközi Művésztelep szakmai program megvalósítását 2020. évben a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.