Radnai István: Emberi erővonalak

A barátom beleolvasott és elcsodálkozott…

– Kézirat?

– Igen, novella, de lehetne regény is, annyira hihetetlen.

– Még nem volt elég a csalódás? A visszautasítás. Gyere fel a szőlőbe, a tavalyi termés…

– Előbb megírom, tiszta fejjel.

– Ugyan melyik írónak volt tiszta a feje! Absztinens lettél? Nem állok veled szóba!

– Előbb befejezem, nem hagy békén a téma.

– Miért írsz tulajdonképpen?

– Miért karcolja a nevét a körmével a falba a rab? Miért akarja továbbadni örökítő anyagát a vírus?

– De hát semmi előnyöd nem származik belőle? Senki nem olvas ma.

– Lehet, hogy járvány során szóró-parcellában… De akkor is, az ő történetét még megírom.

Megismerkedtem az életem során tiszta emberekkel, bukdácsoló emberekkel, nagy elmékkel, ha csak egy kézfogás erejéig. Dühítenek az életrajzi filmek, az utókor mentegeti magát, a túlélő kortársak fölényesen vagy szentimentálisan nyilatkoznak, őszinte emlékezés helyett.

A tartalomból hiányoznak az emberi erővonalak. A huszadik században, mely látszólag kedélyesen kezdődött, a nyomor csak olvasójelként volt jelen az irodalomban. Az évszázad elkerülhetetlen feszültségei két világháborúhoz vezettek. Még nem ismerték fel, hogy totális háború a hatalomért. A zsákmányért. A zárójelbe tett ideológiák, milyen veszedelmeknek nyitnak utat.

– És a folyamatos világháború az ötvenes évektől kezdve?

– Nem vesznek róla tudomást az életrajzi filmek, regények, nem fogják át. Megismertem embereket, nem a filmek idealizált szereplőit. Megírom.

– Ki fogja elolvasni? A szakma?

– Azért írok egy kisemberről, mint te vagy én. Hogy a közönség olvassa el. Most például igazságot akarok szolgáltatni egy kisembernek

– Mi vagy te, bíró?

–  Olyasféle… Író, aki megteheti, hogy az utókorra apellál.

– Zhi meglátogatja a faluját, a rokonság aggódva fogadja.

Nem praktizál, de odahívják a nagynénje betegágyához. Zhi tapasztalt kutató. Nagy mélyről indult. Az ideológia éppen ezért nem akadályozta. De őt a tudomány érdekli, a politikamentes tudomány.

– Ahogy a tudomány politikamentes!

– Az öregasszony szorgalmasan dolgozott, a keze egy percre meg nem állt. Kijárt az erdőre kiállt a piacra, előtte a földre letett kötényén az áru. Aztán egyszer csak összeroppant. Elájult.

– Na, jó hallgatlak, nem szólok bele.

– A rizsföldeken elszaporodtak pézsmapocok. Valamit tenni kell. Az öregasszony hasznosította őket. Az aratásig is kell valamit enni. A falusiak ügyesen bánnak a villás faágakkal. Leszorítják a pockot – és bele a vállukra vetett zsákba, tarisznyába. Megjelenik egy kihaltnak vélt páncélpikkelyes ragadozó.

– Krokodil?

– Valamelyik távoli őse vagy csupán kevésbé életrevaló kortársa. Ennek a rózsaszín húsa viszont csemege. Hogy az öregasszony odáig merészkedett-e, hogy megfogja? Talán el is adta volna a zsákmányt. De lehet, hogy éhes volt.

– Most melyik állat a gyanús? – tette fel – inkább önmagának – a kérdést.

Zhi részt vesz a programban, a vírusok változandóságát kutatja. Miután orvos, bár a kutatásra specializálódott, megállapítja, hogy ez már nemcsak gyengeség. A betegséget nem okozhatja baktérium, a tünetek kizárják, a jelek vírusra mutatnak.

Az öregasszony meghal, mire a rossz földutakon beérne vele a kocsi a kórházba.

Szerencse a szemcsétlenségben, hogy Zhi kíváncsi ember. Fleming és a penicillin esetét jól ismeri. Ki kell használni a lehetőségeket és ő most egy megmagyarázhatatlan megbetegedésre bukkant.

Minden úgy történik, ahogy eddig. A hagyomány fennmaradt. Az asszony szegény és mindig ugyanazt fogyasztotta. De most már fogytán a rizs az egész faluban.

Van még egy beteg. Hagyományos ételeket fogyaszt ő is, orvvadász, csapdával fogja be a védett állatokat, el is ad belőle, de maga sem veti meg az ínyencfalatokat. És bejár a városba!

Ugyanazok a tünetek. Mintavétel. Zhi elhagyja falut, a laborba siet, elemzi a mintát.

– Hiszeeen ezt a mutációt keresem féléve! Tudtam, hogy egyszer kialakul a mutáció! – kiált fel örömében. A nénjéről meg is feledkezett. A halálhíre később éri utol.

Levelet kap.

– Édes fiam bíztam benned, hiszen nagy a híred a faluban. Hívtuk volna inkább a vajákos asszonyt. Nénédet elvitték a városba. Gyógyulás helyett meghalt.

Az a ravasz orvvadász a vajákost hívta, aki kiküldött mindenkit. Füstölőket gyújtott, mást nem tudunk, de a beteg él.

Rossz sejtései vannak, de honnan tudja, honnan tudta előre, hogy jelentkezni fog ez a vírus? Évek óta kereste, mert tartott tőle.

Jelenti a feletteseinek a kezdeti eredményeit. Nemsokára rendelkezik majd tenyészettel, amellyel kísérletezhet. Akár vakcinát..

Ehelyett elviszik a belügyiek. A párttitkár titkos csatornákon jelentette a rémhírterjesztést.

– Kuruzslás? Kuruzsolunk, Zhi doktor, vidékieket gyógyítunk és lázítunk?

– Belázasodott, különös tünetei voltak.

– Úgy! Különös. Az a különös, hogy maga a jól megfizetett kutató vidéken mászkál, pánikot kelt azzal, hogy elviteti az egyik dolgozó parasztot!

– Kérem, öreg néném nyugdíjas és súlyos beteg lett.

– Na csak, magának meg kapóra jött egy kis vírusocska. Nincs elég vírus a kutatóintézetben? Magának kijelölt feladata van.

– Pontosan. Ezt a vírust kell megtalálnom, kutatásaim erre a vírusra mutatnak. Az előrejelzéseink…

– Nem csak kuruzslunk? Mi, maga jósnő?

– Dr. Zhi vagyok víruskutató és férfi!

– Egyelőre – neveti el magát a nyomozó, a háta mögött a beosztottjai kuncognak.

– Nem maga vitte oda a vírust, hogy eredményeket mutasson fel? – kérdezi egy tiszt, aki eddig hallgatott.

– Kérem, a nénikém már beteg volt, amikor megérkeztem és még nem látta orvos.

– Maga mindig magánál tartja a tűket?

– Nem, és nem is használok. Én kutatóorvos vagyok.

– Lenézi az ezeréves módszert?

– Nem, kérem. De én nem gyógyítok, én kutatok.

– Na, most már megvan a kedvenc állatkája, maradjon nyugton!

– Mond valamit nyomozó! De melyik állat hordozza a vírust? Ezt kell felderítenem.

– Akkor hallgasson és menjen a munkaasztalához és ne hagyja el engedély nélkül.

– De ember, ezen már túl vagyunk, emberek halnak meg!

– Ott a vajákos asszony. A másik beteg őt hívta és ma is él!

Zhi elgondolkodva bandukolt hazafelé. A biciklijét a munkahelye előtt hagyta, csakúgy, a falnak támasztva.

Otthon üzenet várta.

– A barátod hívott. Azt mondta, baj van az öregasszonnyal.

– A néném meghalt, felhívtak a munkahelyemen.

– Hívd vissza, azt kérte, de előbb ebédelj meg.

– Nincs étvágyam.

– Nem érzed a savanyú bambuszrög illatát? Neked vettem. Drága volt.

– Nagyon fáj a fejem.

Bement a szobájába. Ott szokott éjjel dolgozni. Azt suttogják, hogy novellákat ír, pedig leginkább a napi feljegyzéseit nézi át. Két szobájuk volt.

– Mit csinálsz?

– Telefonálok – fogja be a kagylót.

– Mit mondasz, kétszáz?

– Igen, kétszáznál is több olyan beteg, mint, akit te küldtél. Egymás után halnak az öregek.

– Csak tudnám, melyik állat a kettő közül, mindkettőt fogyasztják…

– Én a halottakról beszélek!

. Én is vírusról, keresem a gazdaállatot.

Dörömbölnek a panellakás ajtaján.

– Maga velünk jön!

Naponta karcol a körmével egy vonalat, a négyet áthúzza az ötödikkel. Akkurátusan csinálja, pedig erőtlen. Néha lázat érez, de nem folyamatosan. Dohos a cella levegője, de ő csak azt érzi, hogy zihál. Levegőtlen lehet ez a…

Összeesik. Ebédosztásra nem jelentkezik. Felnyitják a cellát.

– Még él, hívják az orvos! Ha öngyilkos lett, megfenyítenek! Hallják! Gyorsan…

Ködfátyol mögül egy hang.

– Felcser vagyok, na, ne szimuláljon!

– Kérem, jelentse a kerületi főorvosnak!

– Mit? Hogy maga szimulál?

– Ne akarjon meghalni, vírusos vagyok, vigyenek a járványkórházba!

A felcser kirohan a zárkából magából kikelve. Reszket a félelemtől.

Zhi megkönnyebbülést érez, észleli, hogy elernyednek a tagjai, kialszik a villany.