Tiszatájonline | 2020. szeptember 1.

Fábián Tibor: Ceausescu elvtárs, pajtás

(REGÉNYRÉSZLET)
Az Elvtárs hangosan, gyönyörködve olvasta a kép feletti háromsoros, vastagbetűs címet. Ha valami tetszett neki, azt mindig fennhangon olvasta, hogy kiélvezze a pillanatot és mások is értesüljenek róla: „Nicolae Ceaușescu elvtárs munkalátogatása, ideológiai és taktikai útmutatásai a BEK-győztes Steaua-nál, tekintettel a szocializmus aktuális problémáira, a politikai nevelésre, a forradalmi lelkiismeretre, a szocializmus és a kommunizmus elkötelezett építésére Romániában, melyben kiemelkedő szerepet játszik az új embertípus, a kommunista hős” […]

(REGÉNYRÉSZLET)

Fogadóóra

„Ceaușescu elvtárs, Graur elvtárs kint vár a folyosón”, ugrott Dumitrasco a háromnegyed kilenckor érkező Elnök elé és szolgálatkészen lesegítette a tavaszi kabátját. Az Elvtárs hangosan szuszogott, fújtatott, pedig lift hozta a Párközpont negyedik emeletére.

„A francba azzal a sok focival. Tegnap délután meccsen jártam. Azóta is sajog a bokám.” „Jaj, istenem, focizni tetszett az Elnök elvtársnak?”, hajlongott és sajnálkozott mély beleéléssel Dumitrasco, aki járatlan volt a sportügyekben, ezért az Elvtárs kifakadásából úgy gondolta, a foci biztos valami rettenetes, embernyúzó művelet, ami sok fájdalommal és szenvedéssel jár.

„Viccelsz, cigány?! Még csak az hiányzik nékem! Ott lötyögni alsónadrágban, mások szeme láttára, mindenféle kétes alakok között. Még el találnák törni a lábam. Mi lenne akkor az országgal?” Dumitrasco ijedten a fejéhez kapott, mint aki el is képzelte ezt a borzalmat, az Elvtárs törött lábát és a magára maradt országot. „Váj, váj, ne tessék ilyen borzasztó dolgokat mondani, Elnök elvtárs! Maga nélkül nincs Románia!” De az Elnök gondolatai már másutt jártak: „Na persze, Scornicesti-en naphosszat rúgtuk a rongylabdát. Vert is érte eleget az öregem. Hidd el, nem is voltam olyan rossz focista. De az már régen volt. Ma már más idők járnak. Már nem vagyok edzésben. Még ki találnának fütyülni a nézők egy focimeccsen, ha nem ismernének fel időben.”

Dumitrasco tudta, ha az Elnök cigánynak szólítja, haragszik rá, ami azt jelzi, mellétrafált, olyat mondott, amit nem kellett volna, ezért igyekezett másra terelni a szót. „Igenis, Elnök elvtárs! Engedelmével ismertetném a mai hivatali napirendjét. Délelőtt 9-re Sebastian Graur főszerkesztő elvtársat tetszett berendelni, a Sportul napilaptól. Már kint várakozik. Majd 10 órára jön Marinescu főépítész elvtárs az új fővárosi nemzeti színház terveivel. 11 órára pedig Ion Iliescu elvtárs érkezik.” „Nofene. Ez a moszkovita kutya meg mit akar itt?”, dörögte haragosan Ceaușescu. „Nincs jobb dolga, mint ide sompolyogjon és szimatoljon az a rókaképű?” „De Elnök elvtárs! Iliescu elvtársat ön rendelte be. Még másfél hónapja. De akkor beteget jelentett. Eltörte a lábát”, fújta egy szuszra Dumitrasco. Az Elvtárs pár pillanatra elgondolkodott, mintha csak ellenőrizni akarná irodavezetője állítását, végül a homlokára csapott. Ezt az apró részletet, Iliescu lábtörését tényleg elfelejtette. Az egykori kedvenc, a családi barát, a Moszkva-barátsága miatt már jó ideje kegyvesztett lett Iliescu a begipszelt lábával próbált időt nyerni a kényesnek ígérkező találkozó elől. „Nem baj. Annál jobb, ha itt van. Legalább ezt is letudjuk”. Azzal az Elvtárs leült kedvenc bőrfoteljébe és magához húzta a friss lapokat.

„Graur elvtárs még várjon, Elnök elvtárs?”, érdeklődött Dumitrasco, akinek arcáról egy pillanatra sem tűnt el a szolgálatkész mosoly, amit egyedül csak otthon száműzött a tekintetéről, méghozzá pontosan abban a pillanatban, amikor becsukta a háta mögött a tömbházlakás ajtaját. Arckifejezése most azonban olyan felfokozott érdeklődést mutatott, mintha éppen a következő pillanatban, az Elvtárs válasza nyomán dőlne el minden, ami életbevágó. Így is volt. Életek múltak minden kimondott szaván. „Csak várjon. Rászolgált. Előbb megnézzük, mit írnak ezek a bestiák a mai lapban, aztán majd számolunk.” Azzal kikereste az újsághalomból a Sportult.

A sportnapilap címlapját hatalmas kép uralta, amelyen a tréningruhába öltözött Ceaușescu éppen tizenegyest rúg Duckadamnak, aki megkövülten, szinte halálfélelemmel a tekintetében lecövekel a kapu közepén, a labda pedig szabadon a bal oldali pipába tart. A fénykép a kapu háta mögött készült, így a sevilla-i hős háta közepe semmit sem árult el a lelkében dúló viharokról. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a legendás tizenegyesölő nem annyira a jelentéktelen kinézetű államfőtől, mint inkább két hideg tekintetű bőrkabátos alaktól fagyott le, akik biztos, ami biztos, a tizenegyesek előtt azért odaszóltak neki: az Elnök elvtárs gólt kell rúgjon. Szóval Duckadam most csak ne hősködjön, mert nem Sevilla-ban van, viszont könnyen kerülhet, például Fetestire. Fetesti egy aprócska falu volt a Baraganiban, ahol télen-nyáron fújt a szél. Az alacsony mennyezetű, sárból tapasztott ólakból kihajtották a disznókat és helyükbe a rendszer ellenségeit költöztették.  Duckadamnak nem is kellett kétszer mondani. Szépen megállt a kapu közepén, remegett és imádkozott, hogy az Elvtárs nehogy belé találja rúgni a labdát, mert akkor ő mehet disznókondásnak a világ végére.

Az Elvtárs hangosan, gyönyörködve olvasta a kép feletti háromsoros, vastagbetűs címet. Ha valami tetszett neki, azt mindig fennhangon olvasta, hogy kiélvezze a pillanatot és mások is értesüljenek róla: „Nicolae Ceaușescu elvtárs munkalátogatása, ideológiai és taktikai útmutatásai a BEK-győztes Steaua-nál, tekintettel a szocializmus aktuális problémáira, a politikai nevelésre, a forradalmi lelkiismeretre, a szocializmus és a kommunizmus elkötelezett építésére Romániában, melyben kiemelkedő szerepet játszik az új embertípus, a kommunista hős”.

A cikket maga a főszerkesztő, Sebastian Graur írta, aki a tegnap délelőtt közölt behívója nyomán rosszat sejtett, ezért igyekezett menteni a menthetőt és a késő délutáni derbiről írt tudósítást könnyű szívvel a második oldalra száműzte, helyette pedig az Elvtárs Steauánál tett munkalátogatását szerkesztette a címlapra, a tizenegyest rúgó képpel. „Ez a fotó kihúz a slamasztikából”, örvendezett, miután az Elvtárs büntetőrúgását minden létező szögből megörökítették a lap fotóriporterei. A cikkből rögtön kiderült, Graur semmit sem bízott a véletlenre. Ceaușescu diadalmasan felnézett, majd folytatta a felolvasást: „Népünk jövője iránti felelősség szelleme hatotta át mindazt, ami forradalmi demokráciánk sportéletének jelentős fórumán, a Bukaresti Steaua edzésén tartott munkalátogatáson elhangzott. A kommunista embertípusnak Európa-szerte dicsőséget és elismerést szerzett klub vezetői, edzői és labdarúgói lelkes egyetértéssel, teljes helyesléssel, spontán éljenzéssel övezték Nicolae Ceaușescu elvtárs értékes útmutatásait, mely forradalmi távlatot tárt fel az egész ország gazdasági-társadalmi fejlődése, a szocialista haza függetlenségének és szuverenitásának erősítése előtt. Pártunk a Daciada-sportversenyek által, a testnevelés támogatásával ötvözi a kulturális politikai nevelőmunkát. A kommunista hős, az új ember felsőbbrendűségét tükrözi a Steaua egy évvel ezelőtti fényes és világraszóló diadala, a Bajnokok Európa Kupája elhódítása, amellyel maga mögé utasította a kapitalista országok nagynevű klubjait és dicsőséget szerzett a szocialista Romániának. Pártunk szeretve tisztelt főtitkára emellett, szokásához híven, a hibákról is szólva rámutatott arra, hogy ezek okait a munkastílusban, a szervezési hibákban kell keresni, ezért a bajnokcsapat labdarúgóit és edzőit Nicolae Ceaușescu elvtárs értékes taktikai és edzői útmutatásokkal látta el, melyeket híven követve megismételhetőnek tartja a bajnoki diadalt. A munkalátogatás további részében szokásos edzésüket tartották a másnapi, Dinamo elleni rangadóra készülő labdarúgók, melynek során Ceaușescu elvtárs különösképpen a labdatartás, a távoli kapuralövés, a pontos és koncentrált büntetőrúgás és a kondicionális felkészülés fontosságára hívta fel hallgatói figyelmét. Ami egy éve a Barcelona labdarúgóinak nem sikerült, azt most Nicolae Ceaușescu elvtárs játszi könnyedséggel teljesítette, hatalmas bombagólt ragasztott a sevillai hős, Helmut Duckadam kapujába, okkal kiváltva a jelenlévő labdarúgók lelkesedését és ünneplését.”

Az Elvtárs itt abbahagyta az olvasást. Elégedetten csettintett. „Na, akkor most már bejöhet az a Graur. Kiköszörülte a csorbát.” A főszerkesztő jött és szolgálatkészen, valamint sűrű bocsánatkérések közepette megígérte, hogy a címoldal természetesen ezután is kizárólag a Párté és az Elnök elvtársé, nehogy összezavarja a sok sporthír a sportnapilap sportkedvelő olvasóit, akik közül sokan abban, a kétségkívül nem megfelelő meggondolásból olvassák a Sportult, hogy egy kis időre el lehet szakadni a fontos ideológiai útmutatásoktól. Pedig nem és erről ő, Sebastian Graur kezeskedik. A főszerkesztő aprócska, ideges alak volt, aki hadarva magyarázta a bizonyítványát, de az Elnök egy kézmozdulattal elhallgattatta. Meleg, izzadtságtól nyálkás tenyerétől Ceaușescu undorodott. Alig várta, hogy ajtó mögött legyen a kellemetlen kis emberke és lemossa végre kezéről az izzadtságot, amelyben bizonyára milliónyi bacilus tanyázik. Az Elvtárs elégedett volt az újságíró önkritikájával és az aznapi cikk is megtette a hatását. Így már nem is kellett azzal apropózzon, hogy túlságosan lassú ütemben halad a Nép Házának építése és hogy kellene a friss és képzett munkaerő. Graur gondosan ápolt és izzadt tenyere, valamint főszerkesztői széke megmenekült, az épületmonstrum nélküle épül tovább.

A búcsúzó kézfogás újfent csak hosszadalmasra sikeredett. A hálás Graur olyan boldog elégedettséggel rázta az Elnök tenyerét, mintha egyetlen életcélja ez a kézfogás lenne és most már boldogan indulna a vöröscsillagos örökkévalóságba. Végül nagy nehezen indult is. Ceaușescu pedig jobb kezét maga elé tartva, kétségbeesetten rohant a neki fenntartott mosdóba, elvégezni a szokásos, rituális kézmosását, nehogy valamelyik vendége bacilussal fertőzze meg, majd megkönnyebbülve visszatért, kifújta magát és hamarosan intett Dumitrasconak, hogy jöhet a következő.

A magas, cingár, kecskeszakállas Gheorghe Marinescu a szokásos paksamétájával, hatalmas, feltekert tervrajzokkal érkezett. Szinte heti rendszerességgel vendége volt az elnöki hivatalnak. Az Elnök sűrűn váltogatta a bukaresti főépítészeket. Ha nem az általa elvárt iramban haladt a főváros építészeti átalakítása, az illető előbb-utóbb megkapta az elbocsátó szép üzenetet, valamelyik megyeszékhelyre és helyébe máris érkezett világmegváltó terveivel a következő főépítész.

Ceaușescu kifejezetten várta ezeket az alkalmakat, ilyenkor egészen belefeledkezve, gyerekes érdeklődéssel hajolt a hatalmas térképek, tervrajzok fölé. Ezeken a megbeszéléseken dőlt el a templomok, városnegyedek, építészeti örökségek további sorsa. Méghozzá a legtöbbször rossz irányba. A népnyelv úgy tartotta: Bukarest nemhivatalos címerében két buldózer szerepel, amelyek mindent felfalnak, ami az útjukat állja. Nyomukban pedig gombamód növekednek a hatalmas, összefüggő tömbháznegyedek.

A főépítész most a nemzeti színház terveivel érkezett. Az épület szerkezetileg már egy éve készen állt ugyan, Ceaușescunak azonban sehogy sem tetszett. Pedig éppen ő találta ki, mint sok minden mást is. Épp ezekkel az épületekkel támadt a legtöbb gond. Az Elvtárs külföldi útjairól folyamatosan szállította az újabb és újabb ötleteket. Főleg mióta felfedezte magának ideológiai példaképnek a Távol-Keletet. Marinescun pedig lassan erőt vett a depresszió, az Elnöknek ugyanis sehogy sem tetszett a végeredmény. A színházépület kinézetet egy észak-koreai látogatásán koppintotta az Elvtárs: ennek nyomán egy óriási, téglalap alakú betonkolosszus nőtt ki a földből, tetején egy kalap karimáját formázó tetőszerkezettel. A végeredmény azonban inkább hasonlított egy rémisztő betonszarkofágra, mint az ország vezető színházának otthonára. A téglalappal már nem lehetett mit kezdeni, a „kalap” viszont minden egyes újabb megbeszélésen tovább módosult. Marinescu már a haját tépte, attól tartott, soha nem tudja befejezni ezt az elátkozott épületet, amit maga is rondának tartott. És ez az állapot csak tovább romlott minden egyes kiegészítéssel.

Ceaușescu azonban mindig fellelkesült, amikor a főépítész kéthetente kiterítette lepedőnyi terveit az elnöki hivatal hatalmas íróasztalán. Ilyenkor akár egy egész órán át tanulmányozott, kérdezett, ceruzával bejelölt, újabb és újabb kiegészítéseket eszközölt. Istent játszott. Élvezte. Sakkbábukként tologatta az épületeket. Minden ilyen konzultáció nyomán tovább fogyatkozott Bukarest óvárosa, hogy a helyét átvegyék a sokemeletes tömbházak. Itt dőlt el a múlt és a jövő, ezen az alkalmi terepasztalon. Az Elvtárs olyan mesterséges keltetőként tekintett ezekre a panelnegyedekre, amelyekben az új ember, a kommunista hős ezrei élik mindennapjaikat. Számára a blokk volt a minden. Az új csodafegyver, a kommunista vívmányok jelképe, a hely, ahol otthonra talál a falu nyomorúságából városra költöző paraszti társadalom.

Családjának scornicesti földhözragadt szegénysége volt ennek a rendíthetetlen építő mániának a legfőbb oka. A düledező viskó, a sáros udvar, a gazos kert, amelyből Bukarestbe menekült. A blokk volt számára a felemelkedés, a kiegyensúlyozott életmód, az új, szocialista életstílus jelképe, ezért akarta eltörölni a falut, a sárban cuppogó nyomorúságot, amelyben ő nem találta helyét. Amely a szegénység, az éhezés, a nyakába csorgó esővíz, a padlón alvás, de még az alkoholista apa miatt is megérett a pusztulásra. Így lett Scornicesti az a község, ahol az Elnök leromboltatta gyermekkorának fájdalmas emlékeit, hogy helyettük széles sugárutak és két oldalt sorjázó panelnegyedek hirdessék a dicsőségbe emelkedett elszármazott jótéteményét, szülőfaluja iránt érzett hűséges ragaszkodását, melyben az az elhatározás vezette, hogy új embertípust, kommunista hőst faragjon az Olt megyei falu lakóiból. Aztán úgy gondolta, Scornicesti mintájára, amit egyébként halála előtt városi rangban önmagáról Orasul Ceaușescunak tervezett elnevezni, a vidék Romániája is átalakulhat. A düledező falvak helyét modern szocialista községközpontok vegyék át, természetesen a jómódot jelképező blokknegyedekkel teleszórva. Ahol nincs sár, amit ő úgy gyűlölt gyermekkorában, de van jólét és szocialista földreszállt mennyország. Járulékos veszteségként párezer falu ugyan eltűnik a föld színéről, de mindenki értheti, hogy a kommunizmus építése, az életszínvonal elérése bizony áldozatokat követel.

Az Elvtárs főleg a Távol-Keletről koppintotta ötleteit. A hetvenes években tett észak-koreai és kínai látogatásai nagy hatással voltak rá. Aztán kapóra jött az 1977-es nagy bukaresti földrengés, ami számos épületet, több városrészt megrongált és romba döntött. Az Elnök úgy érezte: itt az idő és a lehetőség Romániában is megvalósítani a Phenjanban és Pekingben látott modern, kommunista építészeti felfogást, felépíteni az új Bukarestet, amelynek az egész világ a csodájára jár. Ennek nyomán sorra tűntek el a régi negyedek, helyettük pedig sokemeletes blokkok emelkedtek. Ám az Elvtárs ennél sokkal többet akart. Egy olyan kormányzati negyedet, amely méretével, kinézetével a kommunista világ hetedik csodája lesz. Ez volt a Nép Háza, amellyel az Elnök visszavonhatatlanul be akarta írni nevét a történelembe.

A Nép Háza 1984-ben megkezdett és nagy iramban zajló munkálatait Ceaușescu hetente személyesen ellenőrizte. Ha csak tehette, minden szombat délelőtt végigsétált az építőtelepen, kéz a kézben a Feleségem Elvtársnővel. Tollba mondta ötleteit, a szükségesnek tartott változtatásokat a hátuk mögött loholó Dumitrasco-nak. Az Elvtárs mindent szem előtt tartott. Több tervet is kellett készíteni a belső terekről, ő pedig rábökött a neki tetszőre, de még azt is sokszorosan átalakítatta. Az is megtörtént, hogy már beöntött betonszerkezetet bontatott el, mert nem tetszett neki az épület struktúrája. Mindent felülírt a történelem, amelybe mindenáron be akart kerülni, lehetőleg a legnagyobbak közé.

Ahogy nőtt az épület, egyre több szóbeszéd és félelem vette körül. A megfeszített ütem miatt sok volt a halálos kimenetelű baleset. Az emberélet könnyű préda volt, folyamatosan hívták be a munkásokat több hónapos kényszermunkára, az ország legkülönbözőbb megyéiből. Kiváltképp a földalatti szintek építését vonta körül a titokzatosság leple. Elterjedt, hogy a bunkerek és titkos folyosók építői kizárólag zárt koporsóban hagyhatják el az építkezést, nehogy híre menjen, milyen föld alatti titkos városrész húzódik a Népek Háza alatt, amely a legfelső vezetők szűk körének teljes kényelmét szolgálná, háborús események és bombatámadás esetén.

Az Elvtárs számára csak az első nagy lépés volt a Nép Háza, a kormányzati negyed központjának felépítése, amelyet számos további államhatalmi intézmény követett volna: különféle minisztériumok, az akadémia, a nemzeti könyvtár, az opera és így tovább, míg végül elkészül az új Bukarest, ahol minden szeglet a szocializmus gazdagságát és dicsőségét hirdeti. A pontot az i-re egy grandiózus szobor jelentette volna, a szocialista új embert megtestesítő férfi és nő, akiknek a feje fölött vöröscsillag-glória hirdetné a kommunizmus megvalósulását és egyeduralmát. A szoborból még csak skiccek készültek, hogy Ceaușescu kedvére eldönthesse a kormányzati negyed elkészültéig, melyik vázlat maradjon és egyáltalán hová kerüljön majd az alkotás. A felkért alkotók persze semmit sem bíztak a véletlenre: tervrajzaikról kizárólag az Elvtárs és a Feleségem Elvtársnő boldogságot, kiegyensúlyozottságot, atyai és anyai gondoskodást, no és jóllakottságot árasztó arcvonásai köszöntek vissza kommunista új emberként.

A nemzeti színház belső terét már nem firtatta az Elnök. Így Marinescut már csak az utolsó részletek aggasztották, a tetőzet folyamatosan átalakítása. Inkább le is állítatta az építkezést, hátha időközben kimondja az Elvtárs a végső szót. A tervek hétről hétre alakultak, a tetőzet most egy falusi bácsika kalapjára hasonlított, aki méretes fejfedőjét rajta felejtette a Koreából hozott kockaépületen. Ceaușescu azonban még így is túl laposnak és aránytalannak látta az épületet, azzal ette a főépítész életét, hogy sokkal magasabb kell legyen, mert Észak-Koreában ekkora kis épületet csak mellékhelységnek használnak, mi pedig nem maradhatunk el mögöttük. Marinescu arcára fagyott a mosoly, kattogott az agya, próbálta száműzni vérfagyasztó gondolatait, hogy mit csinálna az Elnökkel és ügyefogyott terveivel. Végül a homlokára csapott: „Megvan! Megvan, Elnök elvtárs!” Ceaușescu elkerekedő szemmel nézett rá.

„Hatalmas, több emelet magasságú beton-félköröket tervezünk az épület tetejére. Meg tetszik látni, mennyire megváltoztatják az épület kinézetét. Az így már valóban uralni fogja a teret, nem nyomják el a környező paloták.” Marinescu rögvest munkához is látott, ceruzát ragadott és pár sietős mozdulattal felskiccelt az épület tervrajzára, pontosabban a bácsika kalapjára egy indián tolldíszre hasonlító alakzatot, ami valóban magasabbá vált. Az összkép nem lett csúnyább, de hatásosabb igen. Ceaușescu szeme felragyogott. Ebben már ő sem talált kivetnivalót. „Ez az, Marinescu! Na látod, erre gondoltam én is. Ilyen kell legyen a nemzet színháza, ami büszkén magasodik és magára vonja az ember figyelmét.” Azzal megragadta és hosszan rázta a főépítész tenyerét, akit már éppen el akart bocsájtani, de valami sürgős ügy elvonta a figyelmét. „Dolgozd ki a tervet és lássatok neki. Le vagyunk maradva. Ősszel át akarom adni.”

Marinescu mellkasáról mázsás kövek hullottak le. „Köszönöm, Elnök elvtárs, igazán köszönöm. Az Ön útmutatása nélkül nem sikerült volna.” Az Elvtárs elégedetten bólintott, szentül meg volt győződve, hogy Marinescu nélküle még mindig ott babrálna a tervrajz fölött, a ceruzáját rágcsálva. „Jól van, jól van. Ezért vagyok itt, hogy segítsek. De most aztán nyomjátok meg a dolgot. Minden héten jelentést kérek, hogy haladtok. Ne feledd, a jövő Bukarestjét építjük. Meglásd, egyszer majd áldani fogják a nevünket ezért a kommunista metropoliszért.” A főépítész boldogan távozott. Nem annyira a terv módosításának, mint inkább a rég várt véglegesítésnek örült. Végre kipipálhatja ezt a végtelen történetet és közben a posztján is megerősítést nyert. Az élet szép, Ceaușescu elvtárs szigorú, de igazságos!

Az Elvtárs szokása szerint kisietett kezet mosni, majd visszatérve ledőlt kedvenc foteljébe. A városrendezés mindig kellemesen elfárasztotta. Hozatott pár behűtött negyedliteres Pepsit és azokat iszogatva csendben elidőzött szűk fél órát. A csendet csak a szénsavas üdítő nyomán felszabaduló böfögése szakította meg időnként, mire Dumitrasco mindannyiszor illedelmesen átszólt: „Kedves egészségére váljék, Elnök elvtárs!” A Főnök oda sem nézett csak itta tovább a hideg italt, amitől odahaza kezdődő cukorbaja miatt Elena szigorúan eltiltotta, de itt, a hivatalban jólesett két megbeszélés között leküldeni pár üveggel.

A hatalmas elnöki lakosztályban mindennek jutott hely. Még Dumitrascónak is, aki egy sötét zugban húzta meg magát. Ceaușescu ugyanis nem mert egyedül maradni. Attól tartott, ha rosszul lesz, vagy bármi más, nem várt esemény történik, úgy jár, mint Sztálin és kiszenved, mire megérkezik a segítség. Ezért aztán Dumitrasco abban a kegyben részesült, hogy egy légtérben, egy irodában tölthette napjait az Elnökkel. A titkár fogadta és vezette be a vendégeket. Ceaușescu hatalmas, faltól falig méretű íróasztala az iroda túlsó felén kapott helyet, ő azonban a legtöbb időt a terem közepén berendezett társalgóban töltötte, kényelmes fotelek és kanapék között, amelyek egy dohányzó asztalt vettek körül. Ez volt a vendégfogadó rész. A terem egyik oldalán, a fotelek mögött, egy hosszúkás asztalkán jobbnál-jobb italok sorakoztak, de ezekből csak a kiemelt vendégek, vezető pártfunkcionáriusok, kormánytagok részesültek. Az elnöki íróasztal mögül két ajtó nyílt. Az egyik a mosdóba vezetett, amit az Elnök tisztaságmániája és folyton kiújuló prosztata gondjai miatt elég sűrűn használt. Oda rajta kívül csak a takarító személyzet léphetett be. A másik ajtó egy pihenőszobát rejtett, itt egy hálószoba gondoskodott az Elnök kényelméről, de ritkán élt a lehetőséggel, inkább sietett haza, a Primaverii villába.

Az Elnök mindig ugyanabban a fotelben ült, a társalgó főhelyén. Ennek a színe is különbözött a többitől, bordóban pompázott. Ezt csak ő használhatta. Ebben pihent, ebben kávézott, ebben olvasta a lapokat és időnként ebben szunyókált is, ha belefáradt az ország vezetésébe. A tisztaságra nagyon adott. A személyes ellenségének tartott minden porszemet. Talán a koszban, piszokságban, nélkülözésben megélt gyermekéveket akarta leverni rajtuk. Jaj volt, ha egy porszem, egy hajszál vagy szőrszál belerondított az Elnöki Hivatal idilljébe. Különösen a saját foteljére, íróasztalára és mosdójára volt kényes. Ezek patyolattiszták kellett legyenek. Reggelente végighúzta az ujját az asztalán, ami rendszerint csillogott a tisztaságtól. Egyszer történt meg, még több évvel ezelőtt, hogy egy ilyen ellenőrzéskor poros lett az Elnök ujja. A takarítónő nyomtalanul el is tűnt. De ez az eset éppen elég volt ahhoz, hogy ezután az irodában példás tisztaság uralkodjon. Dumitrasco könnyen alkalmazkodott ehhez a rendszerhez. Az Elnök nem szerette, ha zavarják, ellenben elvárta, hogy szárnysegédje egy intésre ugorjon és szó nélkül teljesítse minden kívánságát. Így aztán a titkár látszólag csendes hibernálásban töltötte a hivatali időt, meghúzódva a maga vackán. De félszemmel követte az Elvtárs minden mozdulatát.

„Na, lássuk azt az Iliescut”, intett az Elvtárs egykedvűen Dumitrasconak, még mindig a bordó fotelben ülve, miután kitta a második Pepsit is. Kinyújtóztatta fáradt lábait, fehér zsebkendőt húzott elő a zakójából és izzadt homlokát törölgette. A titkár ugrott is, de Ceaușescu még idejében leintette. „Állj csak meg! Vártam rá eleget az állítólagos törött lába miatt, most várhat ő is egy keveset. Előtte beszélek a Feleségem Elvtársnővel.” Az üdítő elűzte az Elnök fáradtságát. Eszébe jutott, hogy Elena, milyen jelenetet rendezett, amikor másfél hónapja Iliescu halasztást kért, a begipszelt lábára való hivatkozással. Az évek során mindkettejükben összegyűlt kellő mennyiségű üldözési mánia, de Elenában több. Ennek megfelelően a Feleségem Elvtársnő egy percig sem hitte, hogy Iliescu valóban a lábát törte. Úgy szidta, mint a bokrot. Azzal fenyegetőzött, hogy ő löveti le, ha Nicu nem ódzkodik kiadni a parancsot. Iliescu elmélyült kapcsolatot ápolt a moszkvai vezetéssel, ami a Primaverii villában egyet jelentett a hazaárulással. Ceaușescu mégis megelégedett azzal, hogy alacsony tisztségbe száműzze egykori kedvencét. Az oroszokkal való, amúgy is terhelt kapcsolatát nem akarta Iliescu eltűntetésével is sújtani. Elena azonban a végletek embere volt, ő a kocsikázós módszerhez ragaszkodott. Egymás között így nevezték azt, amikor egy fekete autó váratlanul elüt valakit, vagy elviszik kocsikázni és az illetőt pár nap múlva holtan találják egy erdőben. A vizsgálatok minden ilyen esetben öngyilkosságot állapítottak meg.

Az Elvtárs folyton azzal példálózott, hogy elmúltak már azok a boldog idők, amikor valakit csak úgy le lehetett puffantani. Különösen, ha az a valaki mostanában folyton ott lebzsel a szovjet nagykövetségen, nyílt titok Gorbacsovval ápolt barátsága, az orosz nagykövet pedig tüntetőleg ragaszkodik a jelenlétéhez. Ceaușescu ehhez a ponthoz érve tehetetlenül szét szokta tárni a kezét: „most mondd meg, hogy likvidáljam? Az oroszok úgy védik, figyelik, mint egy aranytojást!” Ez azonban Elenát nem nyugtatta meg. „Épp azért, mert a kedvencük, te szerencsétlen! Mit gondolsz, miért húznak hozzá? Mi sem élünk örökké!” Ebből aztán folytonos viták keletkeztek arról, hogy harmadik gyermekük, az aranyifjú Nicu alkalmas-e az ország vezetésére vagy sem. Az anyját nem érdekelték a fiú folytonos botrányai, foggal-körömmel kiállt amellett, hogy ő vigye tovább az örökségüket. Ez a téma az utóbbi hónapokban lassan havi rendszerességgel fellobbant a Primaverii villában. Egyre nőtt bennük a félelem, hogy a hatalom kicsúszik a kezükből. Két dologtól tartottak. Gorbacsovtól, akinek peresztrojkáját rajtuk kívül minden keleti ország lelkesen fogadta, és az öregségtől. Az évek csak teltek, különösen az Elvtárs egyre több betegségtől szenvedett, de Nicu csak nem akart megjavulni. Verekedésekről, részeg tivornyákról, botrányos nőügyekről érkeztek a jelentések. Ilyenkor az Elnök jelentőségteljesen legyintett és csak annyit mondott: „A te fiad!” Persze a Feleségem Elvtársnő szemei ilyenkor ölni tudtak volna és mindig a környezetét okolta fia lecsúszásáért.

Ion Iliescu, az egykori bizalmi ember, miután a hetvenes évek elején ifjúsági miniszterként hirtelen kegyvesztett lett, egyre alacsonyabb pozíciókban találta magát. Az elején megyei tanácselnök-helyettes és megyei tanácselnök volt, aztán a vízügyet vezette, majd néhány éve pedig a Technikai Kiadóhoz helyezték, mondván ezeken a helyeken nem sok vizet zavar. Valóban, ott nem is volt gond vele, no és a híres gyávasága is távol tartotta attól, hogy közeli kapcsolatokat ápoljon az ellenzéki személyiségekkel, akik évente egyszer találkoztak és megtárgyalták az ország helyzetét. Iliescu párszor elmerészkedett közéjük, de társai hangzatos kijelentései nyomán inába szállt a bátorsága, és tartva a lebukástól, csendben visszahúzódott. Egyetlen titkos csodafegyvere maradt. Egy moszkvai jóbarát, az egykori egyetemi kolléga: Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke. Általa Iliescu ázsiója is sokat növekedett.

Ceaușescu hamar rájött, kár volt ezzel a témával zavarni a Feleségem Elvtársnőt. De már kapcsolták is a nejét. Jól sejtettem, Elena Iliescu neve hallatán kiakadt, hogy ő már elmondta százszor, mi a megoldás, de ha Nicu nem hallgat rá, akkor most minek kérdezi. „Egyáltalán, miért állsz vele szóba? Mi értelme volt odahívni? Még azt hiszi, tartasz tőle, mióta két éve a híres nagy egyetemi barátja lett Moszkvában a főnök.” Az Elnök zavartan törölgette a homlokát és kínjában újabb Pepsiért intett. „Csak ki akarom szedni belőle, mit gondol a közelgő Gorbacsov-látogatásról, meg egyáltalán, hogy áll a dolgokhoz.” Elena nem lett ettől nyugodtabb: „Arra ott vannak a lehallgatások. Majd pont neked fogja elmondani, mit gondol. Tudod, milyen kis sunyi féreg.” Az Elnök bólintott. „Az még nem is lenne olyan nagy baj. Nem emiatt nem tettem félre annak idején. Tudod, hogy túl nagy lett a népszerűsége és akartam kockáztatni. Meg aztán folyton okoskodott, mindig mást akart, mint a hivatalos irányvonal…” Elena a szavába vágott: „Nekem mondod? Na mindegy. Próbálkozzál csak. De ezzel a vigyorival úgysem mész semmire. Folyton csak nevetgél, mint egy kényszeres idióta. Aztán gyere, mert itthon van Nicu. Te is beszélj vele.” Ceaușescu a fia ügyeitől talán még jobban tartott, mint Iliescu és Gorbacsov barátságától. A homlokára tette a kezét, úgy kérdezte, mit követett el már megint a kisherceg. Rövid csend következett. Elenának ez volt a gyenge pontja. Nicu, akiről minden szava, tanácsa, anyai kirohanása lepattant, mint a gumilabda. „Hát…, majd megtudod. Semmi különös, amúgy. Egy nő… Néhány pofon… Egy eltört üveg…” Ceaușescu türelmetlenül visszakérdezett: „Ennyi?” „Na jó, az üveg a férj fején tört el. De most inkább koncentrálj Iliescura. Légy vele szigorú. Ijessz rá egy kicsit.” Az Elnök haragosan lerakta a kagylót és arra gondolt, hogy ilyen megátalkodott kölyöknél még ez a fránya Iliescu is rátermettebb utód lenne.

Dumitrasco bekísérte a vendéget. Iliescu semmit sem változott, amióta legutóbb, jó két éve találkoztak. Fülig érő mosollyal, alázatoskodó hajlongással sántikált az Elnökhöz. „Ez bezzeg nem öregszik”, irigykedett magában az Elvtárs. Iliescu olyan lelkesen szorította Ceaușescu jobbját, mintha nem lenne holnap. Az Elnök undorodott, sőt félt az ilyen izzadt, sikamlós tenyerektől, gondolatban már a mosdóban járt és szaporán szappanozta a kezét, de erőt vett magán. Bevett szokása volt, hogy kézfogás után papírszalvétával törölte át a tenyerét. Ezt a műveletet olyan diszkréten végezte, hogy a legtöbb tárgyalópartnere észre sem vette. Dumitrasco kávét, ásványvizet hozatott, majd néma, üdvözült arcú hajlongással visszavonult a fészkébe. Az Elnök hiába pásztázta vendége tekintetét, azon csak mennyei boldogság ült. Nyugalmat erőltetett magára és mosolyogva érdeklődött: „Nina, hogy van? Mi újság a kiadónál? Figyelem ám a munkátokat. Jól dolgoztok. Ontjátok magatokból a sok értékes könyvet!”. Iliescu arcáról egy pillanatra sem tűnt el a védjegyének számító széles mosoly, amellyel kiválóan álcázta magát, hiszen egyetlen momentumra sem engedte, hogy a vele beszélő belelásson a gondolataiba.

Iliescu udvariasan válaszolgatott. Időnként fájdalmas képpel a jobb térdére fektette a kezét. Ezt a lábát törte el, éppen akkor, amikor befutott hozzá másfél hónapja az elnöki meghívó. Az ilyen perzsára hívásokat nem volt tanácsos visszautasítani, ám pár nappal később egy piros Dacia nem állt meg a gyalogátkelőn és a Technikai Kiadó vezetője még örülhetett is, hogy törött lábbal, de ép bőrrel megúszta. A vezető pártfunkcionáriusok között persze rögtön híre ment Iliescu balesetének. Többen azt suttogták, hogy a Dacia „küldött autó” volt és hogy Iliescunak fene nagy szerencséje volt. Az csak titokzatosan mosolygott és élvezte az iránta megnyilvánuló rokonszenvet, és azzal, hogy nem tagadta, nem kommentálta a szekus módszert firtató kérdéseket, csak megerősítette a közvélekedést, hogy Ceaușescu akarta eltenni láb alól egykori kedvencét. Az ügy a Primaverii villában is felmerült. Elena kérdőre vonta párját, vajon neki van köze a történtekhez? Az Elnök összevonta a szemöldökét és csak annyit dörmögött, a csorbát kanalazva: „Ha én küldtem volna azt a kocsit, akkor a pókerarcú már nem élne.”

Így hát Iliescu szépen végigülte a lábadozás heteit. Felkeresni csak kevesen merték, telefonon is csak néhány közeli ismerős érdeklődött, viszont mikor ismét munkába állt, annyi vállveregetést kapott ismerőstől és ismeretlentől, mintha egy kupagyőztes focicsapat góllövő sztárja lenne. „Csak így tovább!”, suttogták az emberek az utcán, ahogy elhaladtak mellette. Iliescu pedig fülig érő szájjal köszönt és bólogatott, mintha csak azt mondaná: rajta nem múlik, ő megtesz mindent a haza érdekében. Otthon pedig azon viccelődött Ninával, hogy még egy ilyen lábtörés és Bukarestben kitör a forradalom.

„Fáj?”, kérdezte részvétteljesen az Elvtárs egykori ifjúsági miniszterét, amikor annak arcáról hirtelen eltűnt a jól ismert mosoly és fájdalmas képpel masszírozni kezdte a térde fölötti részt. „Jaj, nagyon!”, nyöszörgött Iliescu, hátha az Elvtárstól is begyűjthet egy kis együttérzést. De az csak bólogatott és nyelt egy nagyot, mert eszébe jutottak a jelentések, hogy Iliescu népszerűségének milyen jót tett ez a váratlan baleset. „Hát csak fájjon is, te rusnya dög”, gondolta és közben megértően bólogatott.

Aztán az Elvtárs megunta az üres köröket, arcáról eltűnt az atyai megértés és a kedves mosoly, és szigorú tekintettel mordult Iliescura. „A jövő hónapban jön Gorbacsov elvtárs”. Iliescu erre hirtelen levette a kezét a fájós lábáról és újra úgy mosolygott, mintha angyalok muzsikálnának körülötte. „Gondolom tudod.” Iliescu tele szájjal mosolygott és bólogatott. „Igen, Elnök elvtárs. Nemrég olvastam a Scînteiában.” Az Elvtárs arcán sötét felhők vonultak át. „A Scînteiából egy fenéket. Az orosz követségen már rég megsúgták neked, te álnok kígyó. Még az is lehet, hamarább tudtad, mint én”, gondolta és közben továbbra is némán bólogatott.

„Netán azt is tudod, hogy veled is akar találkozni egykori egyetemi társad?” Ceaușescu ezt olyan hangsúllyal kérdezte, mintha egy frissen leleplezett összeesküvéssel szembesítené beszélgetőtársát. Azonban Iliescu olyan boldog örömmel reagált, mintha megnyerte volna a lottó főnyereményét. Meg is nyerte. Hiszen a szovjet elnök jóindulata, érdeklődése valóban felért egy főnyereménnyel. „Most már nem nyúlhatnak hozzám”, gondolta örvendezve. De azt is tudta, ez a nagy kitüntetés csak még nagyobb ellenségévé teszi az elnöki házaspárt, akik az utolsó pincebogarat is lehallgatják ezután a házában és a kiadóban. Merthogy Gorbacsov kinyújtott keze csak akkor ér valamit, ha az Elvtársat egyszer végre magához szólítja a marxisták istene. „Viszont addig is meg van kötve az életbiztosításom”, gondolta.

Az Elvtársat cseppet sem hatotta meg Iliescu öröme, ami ezúttal őszinte volt, hiszen valóban most hallott először Gorbacsov érdeklődéséről. Úgy látszik a lábtörés története Moszkvába is eljutott és ha nem is rengette meg a világot, de a Kreml urát gondolkodóba ejtette. „Nos, tudtál róla vagy sem?” Iliescut gondolataiból az Elvtárs szigorú tekintete hozta vissza a valóságba. „Jaj, dehogy tudtam, Elnök elvtárs. Hogy is tudtam volna róla. Meg aztán te is tudod, hogy az ilyen dolgokat diplomáciai csatornákon szokás közölni.” Az Elvtárs hosszasan bólogatott és úgy nézte Iliescu tekintetét, mint egy szakavatott kígyóbűvölő. Az viszont olyan ártatlan gyermeki mosollyal nézett vissza rá, hogy az a legmordabb szívet is összetörte volna. Kivéve a Ceaușescuét, aki egyrészt nem hitt senkinek, másrészt nem hitt Iliescunak. Így aztán mindig abból indult ki és oda is tért vissza, hogy beszélgetőtársa hazudik, kombinál, félre akarja vezetni őt.

„Na jó, nincs is ezzel semmi baj. Elvégre régi iskolatársak vagytok, Gorbacsov elvtárs a barátunk és szövetségesünk. Természetes hát, ha találkozni akar veled. A részleteket majd a Központi Bizottság szervezési osztályáról megbeszélik veled. Az otthonotokban keres fel benneteket Gorbacsov elvtárs. Ez az ő kérése volt. Persze emiatt le kell zárjuk a teljes utcát, sőt a fél várost, az emberek nem fognak örülni, de majd csak megértik, hogy Iliescu elvtársnak fontos látogatója van.” Az utóbbi szavakat már gonoszkodva mondta az Elvtárs, Iliescu azonban hálálkodva bólogatott: „nem felejtem el Elnök elvtárs jószándékát. Nina is nagyon hálás lesz.” Ceaușescu hideg tekintettel nézett vissza rá: „nézd, mi párszor azért csalódtunk benned, még a hetvenes években. Tudod.” Iliescu alázatoskodó arccal bólogatott: „igenis, Elnök elvtárs. Fiatal voltam, hibáztam. Elragadott a hév, a szenvedély. De az évek során hiszem, hogy tanultam a hibáimból. Tessék csak nyugodtan megbízni bennem.”

Az Elvtárs azonban még nem fejezte be: „elkezdtél okoskodni, hogy hagyjuk Kínát és Észak-Koreát, mert ott van nekünk a Szovjetunió. Ezen csúsztál el. Ezzel a nagy oroszbarátságoddal. Hiába papoltam neked eleget én is, meg a Feleségem Elvtársnő is, hogy nekünk önállóságra van szükségünk, nem olyan medvére, amelyik nem ereszt. Elég nekünk az oroszokkal az elvtársi szövetség, nem kell még belelihegjenek is az arcunkba. De veled nem lehetett beszélni. Itt buktál el. Pedig nagyra tartottunk. Családi barátunk voltál. Együtt szórakoztunk, kirándultunk. Te meg pöktél az egészre az oroszok miatt.”

Iliescu arcáról elolvadt a mosoly és nem is tért vissza az Elnök beszéde alatt. Otthon sokszor átbeszélték már Ninával azokat az éveket. A „mi lett volna jobb”, kezdetű mondatokkal. Ha akkor nem mond ellent Ceaușescuéknak, ma már ott tündökölne Dascalescuval és Bobuval egy magasságban. Így viszont nem maradt más, csak az örök ellenzékiség, a nagy reménység, a csodavárás. De az élet szép lassan eltelt. Hiába állt ki Moszkva mellett, amikor Románia az önálló irányt választotta, magányos harcos maradt, aki a túlélés érdekében meg kellett elégedjen a másod- és harmadrangú hivatalokkal. És amikor már teljesen feladta és megbánta, hogy nem sodródott az árral, pár éve, újdonsült elnökként bejelentkezett az orosz követségen keresztül az egykori moszkvai jóbarát. És most itt van ez a látogatás… A világ első számú vezetője bekopog hozzá. Nina boldog lesz. Végre egy kis elégtétel a nehéz évek után. Ceaușescut meg üsse meg a guta. Annál jobb.

„Elnök elvtárs, engedje meg, hogy önkritikát gyakoroljak. Az idő önt igazolta. Ahogy mondtam, úgy érzem, az ifjonti hév lecsillapodott bennem. Meg aztán a moszkvai tanulmányok…, persze, hogy akkoriban hozzájuk húztam inkább. Fiatal diplomásként érkeztem haza. Moszkva volt számomra a minden. Remélem, hogy az azóta eltelt években és a jelenlegi munkámmal is újra be tudom bizonyítani Ceaușescu elvtársnak és Elena elvtársnőnek, hogy minden erőmmel a sokoldalúan fejlett kommunizmus építését tartom a legfontosabbnak, hogy országunk kivívja a népek elismerését a szocializmus vívmányai által.”

Ceaușescu ujjai eközben már türelmetlenül doboltak kedvenc foteljének puha borítású karfáján, majd feltápászkodott és nyájas, kissé kényszeredett atyai mosollyal kezet nyújtott a felpattanó Iliescunak. „Szép szavak, a tetteidet is ehhez igazítsd és akkor nem lesz semmi baj”. Iliescu harciasan összecsapta a bokáját, arcát újra elöntötte az üdvözült mosoly: „igen is, Elnök elvtárs! Garantálom, hogy nem lesz rám panasz. Gorbacsov elvtársnak is csak a legjobbakat mondhatom országunk fejlődéséről, Ceaușescu elvtárs elkötelezett munkájáról!” Az Elnök barátságosan bólintott. Egy pillanatra elhitte Iliescu meggyőzően és pátosszal előadott szavait. „Kézcsókom Ninának! Majd még beszélünk”, azzal az ajtóhoz tessékelte vendégét. „Feltétlenül, Elnök elvtárs! Feltétlenül!”, bólogatott negédes tekintettel Iliescu, aki úgy járt, mintha tojásokon lépegetett volna. Jó híreket kapott, méghozzá éppen az Elnöktől! Marx, Engels, Lenin, meg bárki bármit mondjon, van isten az égben! Azzal szabálytalan tánclépésekben elviharzott. Még a fájó lába is meggyógyult egy pillanat alatt. Ezalatt az Elnök arcáról eltűnt a kedveskedő mosoly: „A jó kurva anyádat”, sziszegte dühösen a távozó után, miután Dumitrasco becsukta mögötte a hivatal magas, nehéz, duplaszárnyú ajtaját.