Arra leszek kíváncsi, mondja a kofa, mi lesz a krumplival meg a hagymával. Elállnak-e télre? Sok volt az eső, könnyen romlik minden. Nem is mer nagyobb tételben vásárolni, mert ha megveszi a szép, egészséges paradicsomot, másnapra, harmadnapra már megjelennek rajta a rothadás- és penészfoltok.
Ne már, ne itt mosakodj!, szól hirtelen mögém, eridj a szállóra! Három-négy méterrel arrébb, a piaci kifolyónál öreg férfi csorgatja vizet. Öreg? Hatvan és nyolcvan között bármennyit kinézek belőle, ilyen értelemben kortalan, a háta hajlott, szinte púpos, akár a Notre Dame-i toronyőr is lehetne, ha volna még Notre Dame. Égszínkék ingje nincs betűrve a nadrágba; távolabbról lehetne egy bácsika valamelyik közeli panellakásból, de így közelről az ápolatlanság jellegzetes jegyei látszanak rajta, s a piacszagon átüt a hajléktalanság orrfacsaró bűze.
Az eladók többen is ráförmednek az öregre, hajtanák el, de az agresszíven mordul. Egy ötven körüli, félmeztelen rakodómunkással kakaskodnak össze. Az öregnek erős, rekedtes, mély hangja van; válogatott trágárságok röpködnek mindkét részről, s a kofák kórusa is becsatlakozik az öreg ellenében. Akinél éppen vásárlok, azon pöröl, hogy így megint elzárják majd a vizet. Nem mondja, hogy kik zárják el, talán a hatóság, talán közegészségi okokból, mert az azért tényleg nincs rendjén, hogy valaki a piac közepén tisztálkodik. Azt is mondja még a kofa az öregnek, hogy ne pofázzon, meg azt, hogy bezzeg, amikor lángost vesznek neki, annak örül. Az öreg közben visszavonul a pultok közt, de menetközben szidja azokat, akik elzavarták a vízcsaptól. A rakodó sem tud leállni, már csak ők ordibálnak, a kofák és a vasárnap délelőtti vevők pedig megkönnyebbülve felsóhajtanak, túl vagyunk a konfliktuson, viszont beszélni azért lehet róla. Megfigyelték, hogy a legtöbb kofának milyen csarnokot betöltő, erős hangja van?
De még nincs vége a történetnek. A két férfi tovább hergeli egymást. A rakodó azt kiáltja, majd megfürdtelek én!, s rohan a csaphoz, aztán fél vödör vízzel vissza az öreghez. Hagyjad már, hangzik több felől, piacosok, nők és férfiak próbálják megfékezni társukat kiabálással csak, bár egyen-ketten mozdulnak is bizonytalanul, nehogy rendőrségi hírbe torkolljon a történet, ám addigra loccsan a vödörből a víz, de célt téveszt, az öregnek csak az inge lesz vizes. Vagy két-háromtenyérnyi folt hirtelen sötétebbre vált a koszos, égszínkék ingen.
Tegnap a pláza környékén koldult valaki, előtte tálka, amibe dobálni lehet a rossz lelkiismeret vagy a szamaritánus tudat adóforintjait, ám a kéregető válogatott átkokkal szórta mindazokat, akik nem adtak neki némi pénzt. Előtte pár nappal egy teraszos, belvárosi vendéglátóhelytől néhány méterre lévő buszmegálló padjain aludt két hajléktalan. Szakállas, viszonylag fiatal emberek voltak, őszi vagy talán téli ruhatárukat is magukon hordták. Egyikük hanyatt, nyitott szájjal hortyogott, korábban maga alá vizelt, még nem száradt fel a tócsa. Délután volt, sütött a nap, a közeli teraszról zene hallatszott. Az utóbbi egy hétben történt még az is, hogy gyalogoltam a sétányon, s csoszogott szembe egy szatyros figura, nehezen húzta magát, a szaga jóval megelőzte, s az a szag nem egyszerűen a többhetes mosdatlanságé volt. Nadrágja aljából csorgott a híg, de darabos bélsár, apró kis kupacokat képezve a kétszínű térkövön.
Négy apró történet, sorsvillanások az elmúlt néhány napból. Természetes a dolognak két oldala van. (Illetve nyilván sok, de egyszerűsítsünk!) Egyrészt minden hajléktalan (koldus, csavargó, szerencsétlen) mögött ott van egy reménytelen, nyomorba futó életút a felnevelő környezet szociokulturális meghatározottságával, családdal, családtalansággal, alkoholizmussal, egyéb függőséggel, betegséggel, kiszolgáltatottsággal, másrészt itt van egy társadalom (nem csak a magyar társadalom) a maga sok-sok nyavalyájával, amelyek közül csak egy a hajléktalansággal való szembenézés vagy az attól való elfordulás, megoldáshiány.
Nem az ellátórendszerekről beszélek, amelyek nyilván mindig lehetnének jobbak is, hanem arról, hogy a társadalom, a közösségek huszadik századi szétzilálása-széthullása után hirtelen annyi szabadságjoga lett mindenkinek, hogy akár hortyoghat is a saját mocskában, ki tudja milyen betegségeket, fertőzéseket terjesztve egy belvárosi buszmegálló padján, ahová holnap talán egy nagymama ülteti vagy ültetné az unokáját. Összes vackával, bűzével, nyomorával megágyazhat magának aluljárókban vagy boltok bejáratánál, mert nincs, nincsenek, akik arrébb hessegetnék őket. Ha a rendőrök vagy valamilyen (mondjuk a közegészségügyi) hivatal emberei mégis megtennék, akkor azok támadások céltábláivá válnának.
Pár éve valamelyik pesti pályaudvar tövében egy nénike maga készítette süteményeket árult, amíg a hatóság emberei meg nem tiltották neki. Ám amikor ez megtörtént, az internet népének haragja a hivatalosság ellen fordult, és tömegesen, válogatott módon szidalmazták azokat, akik a törvényt, a közegészségügyi szabályokat betartatták.
Jó lehet egy véleményfalka akolmelegében hangadói szerepre törni, de amiként elvárjuk, hogy egy cukrásznak meglegyen a szakképzettsége, hozzáértése, hogy a műhelye megfeleljen a szabványoknak, úgy elvárható, hogy engedély nélkül ne árulhasson a pesti utcán (sem) boldog-boldogtalan, ki tudja, milyen körülmények között készített élelmiszert, nehogy úgy járjanak a vásárlói, mint az elmúlt évtizedben azok, akik a félpályás útlezárások idején jóhiszeműen fogyasztottak az ismeretlen szimpatizánsok forró teájából, ám később kiderült, hogy az ismeretlenek mégsem szimpatizánsok voltak, viszont nem sajnálták a fagyoskodó demonstrálóktól az extra adag, teába kevert hashajtót. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a süteményárus nénike drogdíler lett volna, de a társadalom működéséhez bizony kellenek a szabályzók.
A hajléktalanság kérdését is rendezni kellene. Amennyire lehet, vagy legalább a mostaninál jobban. Mert szinte mindenkit zavar a helyzet megoldatlansága, tarthatatlansága, ám ha valaki leírná, hogy a megoldás esetleg kényszergyógykezelés, közmunka, szigorú életvezetési felügyelet is lehetne, akkor az internet szolidáris és öntudatos népe bizonyára felhördülne, mert sokan csak addig tudják a leckét, hogy mindenkinek joga van a szabadsághoz. Azt sokan és könnyen elfelejtik, hogy a szabadság addig terjedhetne, amíg a másik emberét nem sérti.
Persze furcsa madár a szabadság. Hisz már az is kérdés, lehet-e akkora szabadságom, hogy leírjam, amit leírtam. És az is, lehet-e másnak akkora szabadsága, hogy verbálisan meglincseljen érte.
Jenei Gyula
