A múltkor egy kiadó rendezvényén egymásba botlottunk Ádámmal, aki éppen nagybeteg, viszont néhány hete gyönyörű szép versei jelentek meg az ÉS-ben, egész oldalon, vagy tíz finom, szomorú, bölcs és tárgyilagos opus. Nem győztem lelkesedni, mire mondta is, hogy pedig a kórházban, fehér pizsamában, duruzsoló műszerekkel körülvéve körmölte őket a nagy műtét után. Bólogattam, így én is voltam néhány éve, másfél hónap kórház, újra kellett tanulni még fogni is, egy könnyű napilapot fölemelni például, és aztán, amikor már tudtam használni az ujjaimat, a fejben tartott, éppen csak levázlatolt négy történetből írtam is három tárcát és egy novellát két délelőtt. Dicsekvés, dicsekvés. Hallgatta a beszélgetést egy nagy prózaíró felesége, a kedves férje szintén Ádám, és ő azzal egészítette ki, hogy a férjének is volt egy nagy balesete, tkp. halálos balesete, de Ádám kibírta mégis, és közben, miután a teste az életéért küszködött, ő, meghalva kétszer-háromszor, újjáéledve ugyanennyiszer, fejben írni kezdte a regényt, a Sinistrát. Azt nyilatkozta egy másik nagy, híres író, hogy egy regénye az első mondattól az utolsóig egyetlen pillanat alatt megtörtént benne, a fejében, neki már csak le kellett írni az egészet, megvolt, készen volt, ragyogott a betűtenger, mint a közel ereszkedő csillagos ég, és nem is kellett cseppet sem változtatni, amit én valóban csodának és impozáns teljesítménynek gondolok, ha valaki emberfiának így jut az eszébe három-négyszáz oldal, hanem inkább szimbolikusnak vélem a dolgot mégis, mintsem valóban megtörténhetőnek, sajnos nem hiszem, hogy ennyi mondat odabent történik meg, kinti ügymenet az, fúrás, faragás, cserebe-fogadom, könnyekkel, nyállal, takonnyal és vérrel történő megáztatás, ilyesmi babramunka. Arról is hallottam, hogy egy író bement egy másik íróhoz a kórházba, hogy elbúcsúzzon tőle, mert az a másik, a kórházi ágyon ziháló, kanülökkel és infúziós csövekkel földíszített kolléga a végét járta, és bizonnyal mondott is valamit, suttogott még egy fontos utolsó mondatot, ismerjük ezt is, az utolsó mondatok szépségét és tragikumát, fölkiáltásokat, az élettől búcsúzó gyémántos bon mot-kat, de sajnos a beteglátogató író éppen az utolsó mondatot nem hallotta, vagy nem értette, mert eszébe jutott valami, egy tárca, egy nagyon fontos tárca, a legszebb tárcája éppen egy haldokló társ mellett, aki sajnos nem csak haldoklott, mert mire a tárca, néhány gyors firkantás után elkészült, az ágyban heverő íróból is kiszállt az élet. Valamit valamiért, ugye. De folytattuk még a beszélgetést azon a kiadói bulin. Hogy ki mivel és hová írt abban a kritikus napokban. Nekem, mondtam, a szerettem behozta a laptopot. Ez ugye egyértelmű. Ádám, a költő, akinek a költeményeit dicsértem, barátságosan, kissé elnézően mosolygott, ahogy szokta. Neki nem volt laptopja. Papírlapja sem. Lapocskája, cetlije. Csak egy kicsi, kékhegyű tolla. Meg volt egy-két újságja, hírek műtét előtt és után. Az újságok széleire írta a verseket, meg a zajongó világhírek, a politikai proklamációk, a gazdasági jóslatok, az időjárás-jelentések, a sporttudósítások közötti kis területekre, azokra a fehéren világító sávokra és vakfoltokra, melyeken még éppen a vers is elférhet.
Szív Ernő
