12.07
| Egy nő – Művész Távmozi (online premier) >>>
12.03.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
12.01.
| ArteKino 2020 – Nézz egy hónapig ingyen európai fesztiválfilmeket! >>>
11.27.
| A Szépírók Társasága XVI. fesztiválja >>>
11.26.
| Indul az e-Trafó online programsorozat >>>
11.26.
| Asztali beszélgetések… – Tompa Andrea és Szabó B. András disputája >>>
11.25.
| Olasz világsztárral, „operapástétommal” és adventi koncerttel folytatódik a Müpa Home műsora >>>
11.25.
| Sajtó és ideológia a hatvanas években >>>
11.24.
| Duda Éva Társulat EGYPERCESEK >>>
11.23.
| Művészeti mozifilmek a fotelből >>>
NAPI TANDORI

11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>
10.17.
| Swimathon Pécs 2020 >>>
10.15.
| Embertani érdekességek a Határtalan Régészet őszi számában >>>
10.09.
| Sziveri János költőre emlékeztek a Kertész Imre Intézetben >>>
10.05.
| Elhunyt Böndör Pál költő, dramaturg >>>

Farkas Arnold Levente, Kiss László, Szabó Réka Dorottya, Tóth Kinga versei

Fischer Egmont, Pál Sándor Attila, Schillinger Gyöngyvér prózája

FINIS (Böndör Pál 1947–2020)

Figyelem-projekt (Tanulmányok a figyelemről)
Gyimesi Tímea, Fogarasi György, Horváth Márta, Kondor Attila, Mikola Gyöngyi, Szabó Erzsébet, Szmeskó Gábor írásai

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Juhász Zsuzsanna novellái
2020.08.10 - tiszatáj

 

Kulák gyerekek társasága

 

Hát nem érdekes, ugyanakkor szívszorító, hogy a nagy asszonyoknak, a történelmet befolyásolóknak is van nevük?

Hogy a nagy, nemesi családoknak is nevük, történelmük van.

Csak nekünk nincs. A kulákcsaládoknak. Mi maradtunk csak névtelenek. Pedig mi többnyire itt maradtunk. Bennünket nem hívtak sehová, nem várt kitárt karokkal a kapitalista külföld.

De a szocialista világnak se kellettünk. Szégyenfoltok voltunk. Kulákok. Zsíros, rohad kulákok. Vérszívók vagy ilyesmi.

S ez a szégyenfolt valahogy a miénk maradt. Kapni kaptuk, de megszoktuk. És mivel ismerős érzés volt, könnyen elfogadtuk talán később is.

Hogyan? Úgy, hogy anyám azt mondta, az apád nevéhez ne írj semmit. Én pedig évekig, egész iskoláskoromban le nem írtam a nevét. Pedig anyám nem félt. Megbecsült, kitüntetett munkásasszony volt. De azért jobb a békesség, meg mit lehessen tudni. Ezért hát elfogadtam apám névtelenségét. Velem meg jól bánt a szoc. Társadalom. Diplomát szereztem, pedig akkor már anyám nyugdíjas volt. De nem volt tandíj.

S csak most, hogy újra magánkézbe kerülnek a földek, jutott eszembe, hogy mi lett, kié lett az apám földje.

Amin cseresznyéskertet telepítettek, s ahol egyszer, kamaszkoromban napszámban szedtem cseresznyét. Megengedték, hogy húsz forintot keressek egy láda cseresznye után. Pedig azt hittem, elzavarnak. Mivel kulák-gyerek vagyok. De nem, megengedték. És azt láttam, hogy a falu lakói tisztelik apámat. És ma már azt is értem, hogy miért. Mert tudott nagy, alapvető veszteség után is élni. Élni és újrakezdeni. Mert volt, aki nem tudott. És volt kedve még gyereket is csinálni. Névtelenül, szerelemgyereket egy munkásnőnek.

S mi lett velem? Én milyen lettem? Nem tudom az okát, de meggazdagodni nem tudtam. Lehetőség biztosan lett volna rá, de én csak láttam a lehetőséget. Belevágni sose akartam. Pedig merszem az volt mindig anyámtól, bíztatásom is, csak lehet, hogy a szégyennel, eredetem szégyenével az is belémégett, hogy minek, minek törekedni, hisz’ úgyis leveszik. Pedig most, hogy jobban belegondolok, tényleg sok jó ötletem volt, amit nem valósítottam meg. Hisz’ úgyis elveszik. Pedig hát azt hiszem, szívesen viselték volna a pólóimat az emberek, hogy IMF adós vagyok. Vagy adósrabszolga. Amikre pluszban még nadrágszíjba húzott családok lettek volna rányomtatva.

Legalább annyit mertem volna kifejezni, vagy csak megpróbálni kifejezni, hogy anyagilag veszélyeztetett nők, férfiak, családok élnek közöttünk. S ők legalább egy képpel a mellükön fejezhették volna ki, ilyen nehéz, olykor lehetetlen így élni.

Mert azért észrevettem azokat, akik hasonló cipőben jártak. De kifejezni, megmutatni, azt nem tudtam. Nem ismertem talán, nehogy bajt hozzak a családomra. Ahogy annak idején anyámra. Hát nem csináltam semmit. Ahogy apám nevét se írtam le. Pedig csak Juhász Jánosnak hívták. És nem volt sok földje. És se festményei, se ménese, se híre kertjei nem voltak. Azokat ugyanis most visszakapnám, egy nemzetközi törvény alapján.

Csak a földjeit nem, azokat újra nem kapnám vissza. S az ötleteimet is elfújta a szél. És egyáltalán nem vagyok büszke a teszetoszaságomra.

De mit tegyek? Apám könyveit az udvarára hordták, és elégették a szeme láttára. Túlélte, de asztmás lett élete végéig.

Pár éve megtudtam egy határon túli magyartól, hogy a rám jutó földrészből én és a családom kellemesen megélhetnénk. Éjszakai műszakban dolgoztam éppen. És emlékszem, nagy csillagos ég volt fölöttem, és langy este, mikor az arcomat a szarba verték. Hogy élhettem volna gyönyörűn, mint Marci Hevesen, de nem lehetett. Túléltem.

Csak mostanában, hatvan felé jutott szembe, vajon hogyan hatott rám apám névtelensége. A történelem, a szövetkezetesítés, amibe valahogy én is belementem. Például azzal, hogy üresen hagytam az apám nevének helyét.

Úgy látszik, ez a számadásom ideje, mert ugyanakkor nagylelkű lettem, szívesen adok, ha tudok. És, és valahogy szívesen csináltam helyet. Helyet lakásban kóbor állatoknak, gyerekeknek. És helyet a szívemben, agyamban azoknak, akiket próbára tett a sors, Isten, történelem. Mert talán az izgatott, hogy nekik hogyan sikerült talpra állni.

Miután az orrunkat a saját szarunkba verték, lökték. De a saját helyemmel sose törődtem. Kikönyökölni, kitaposni magamnak sose jutott eszembe. A hely, a helyem valahogy magától adódott mindig. De emiatt sose éreztem sorstalannak magamat, vagy mások által irányítottnak.

Talán mert apám se szerette a földet. Pesti srác volt eredetileg, dohánygyári munkás, mielőtt falura nősült. A föld meg volt, aztán valamivel több lett, de a szerzés nem izgatta apámat. Aztán pedig maradt a felelősség. A földért, a gyerekeiért, mert nem adta. Nem adta szívesen oda a földjeit, élete, gyerekei életének alapját. Ráfagyott a csizma a lábára reggelre, mikor a belépésre akarták rávenni. Hát belépett a szövetkezetbe. De a földjein tagként soha, egyetlen napot se dolgozott. A közeli városba ingázott inkább. És soha nem emlegette, mit vesztett. Tudott a jelennek élni, szertett enni, anyámat csókolni, mesélni, tréfálkozni. Az apám volt. Tudott az apám lenni. És tényleg nem ütött meg soha, azt mondta pofonra hergelő anyámnak, hogy dehogy. Dehogy ütöm meg, fogja még eleget verni a sors.

S talán éppen ezért, e mondata miatt nem éreztem soha, hogy ver a sors. Fegyelmezett, önmaga által fegyelmezett ember lettem. Igaz, nő, de méltó, méltó valamire, amire csak férfiak szoktak méltók lenni.

Mondjuk, hogy ismerjék meg a sorsomat, ahogy a tietek is méltó lenne a megismerésre. Mert engem érdekel, kulák-gyerek társaim, hogy mi lett veletek? Mi lett belőletek? Névtelen, középbirtokos tömegek gyerekeiből ugyan mi lett? Mi lehetett? A szégyennel a szívükben?

Az ártatlanságuk hitével a lelkükben? Hogyan álltak talpra az apák? És aki nem tudott, azzal mi lett? És mi lett a fiakból? Szó nélkül, ahogy az apjuk, éltek túl mindent? Vagy elakadtak az első társadalmi szögesdrótnál: Mert az volt, nem? A szégyen, a kötelező szégyenérzet kirekesztetté tett bennünket.

De vajon hogyan reagáltunk rá? Folytattuk-e önmagunk kirekesztését némán, névtelenül? Vagy egyszer csak véget vetettünk neki. Ahogy most én. Nektek nem volna kedvetek hozzá?

Ha igen, írjatok. Írjátok meg a ti szövetkezetbe lépett, léptetett szüleitek történetét. És a magatokét.

Vagy jobb lesz nekünk is, ahogy nekik, névtelen, néma tömeg maradni? Hisz végül is, itt vagyunk, túléltük az államosítást.

De aki nem, legalább arról emlékezzünk meg, gyerekek, aki nem bírta elviselni. Mit is? Hogy a földjével a becsületét is elvették. Hogy szégyellnie kellett magát azért, mert megfosztották valamitől, amiről azt hitte, az övé. És az övéié lesz egyszer.

De nem lett. Viszont talán ez tett bennünket, a leszármazottakat túlélő-bajnokokká. Vagy mégsem? Hagytuk magunkat lesöpörni, a szélére kerülni mindennek?

Hűségből. A szüleinkhez való hűségből. Hűen az ő sorsukhoz?

Mert képzeljétek, a fiam is jószívű, csupaszív, jóhumorú, mint apám.

És asztmás. Ma tudtam meg. Ti hogy vagytok?

 

 

Két szék közül

Freudnak

 

A pad alá. Én biztosan, mester, én oda fogok esni.

A bankom addig ígérgeti az öregségemre rakosgatott forintjaim stabilitását, míg az infláció biztosan mínuszba viszi majd. Lehet, még nekem kell majd fizetnem azért, hogy kezelték, törődtek a pénzemmel, habár az elveszett. S mivel a gyerekeimet nem család- és klánalapúan neveltem, rájuk se számíthatok majd. A pénzintézet a válságra, a gyerekeim pedig a társadalomra fognak mutogatni majd, a sorsom megoldását illetően. Hogy honnan és miből is lesz nekem kenyerem. De engem most egyen meg a fene, mert eszembe jutott, hogy ez már megtörtént egyszer. Az, ami most az öregekkel, az már megtörtént a lányokkal. Azokkal, akik hozzád jártak. Akik elpanaszolták, hogy apjuk vagy valamelyik férfirokonuk úgy közeledett hozzájuk, mint férfi a nőhöz. Azaz vérfertőző szándékkal. És te esetet csináltál belőlük, és egy kötetbe gyűjtötted őket, de aztán azt mondtad, hazudtak. Mert nem hitted el, hogy a felső osztály, az arisztokrácia ennyire romlott. Az az osztály, ahova te is kínkeservesen, de felverekedted magad. És aztán elhagytad Európát, mert nem voltál elég árja, de aztán még gégerákos is lettél. Talán mert nem jó szívvel szívtad a pipád. Talán mert azt érezted, tartozol a lányoknak. Akik úgy ecsetelték szexuális bántalmazásukat, a csábítást, hogy lelki szemeid előtt már-már te is láttad. S ezért nem tudtad soha elhinni igazán, hogy hazudtak.

Pedig rájöhettél volna, hogy csak a tömeges elértéktelenedésükre válaszolnak így. Hisz’ tudtad, hogy az ember a tiltott, a nem megfelelő vágyait elhárítja magától. Másokra vetíti. És azt is tudtad, hogy az emberek szeretnek álmodozni pénzről, hatalomról. Csakhogy azt el se tudtad képzelni, hogy a nők, fiatal lányok vágyjanak ilyesmire. Pedig ez történt, mester. A lányok nem hazudtak, csak álmodoztak. Maguknak álmodták (identifikáció) apjuk hatalmát. Sé rávetítették (projekció) a vágyaikat. És te megérthetted volna őket, te biztosan. De féltél, féltél kimondani, hogy vége, valaminek biztos vége van. És valami új kezdődik ezekkel a lányokkal. Akik azért mertek beszélni neked, mert bíztak abban, hogy ahogy az álmokat, úgy őket is megfejted. Hogy mi is történik velük éppen. És lehettél volna közvetítőjük, szószólójuk. De te inkább a beszélőszerved rákjába menekültél előlük. Pedig hát nem akartak ők rosszat. Csak nem értették, hogy lettek a férfiak, fiúk ilyen töprengők, nem magabiztosak. Ilyen tétovák, mérlegelők. Ilyen észlények, semmint szívlények inkább. És ha meg tudták volna fogalmazni, mi is megy végbe bennük, a projektív identifikációs álmok helyett azt mondták volna: Papa, én a te helyedben oda nem adnék egy szép, fiatal, okos lányt egy ímmel-ámmal házasuló férfinak. Én nem tennélek ki téged tapasztalatok nélkül a nászéjszakának, és egyáltalán. Nem akarnék neked olyan világot, amiben kuss lesz a neved. Hűségesnek kell lenned majd, miközben a társad fizetett és fizetetlen nőkkel veheti körbe magát, ha elunja asszonyát. És főleg nem tennélek ki egy olyan világnak, amiben halálodig egyetlen embertől fogsz majd függni anyagilag és emberileg egyaránt. S hogy milyen lesz ez a valaki, azt majd az idő dönti el, semmi más. Hogy kihasználja-e ezt a függést, vagy inkább felelősséggel vállalja. A lányok csak azt akarták mondani, hogy ha választani kell felnövekedésük után, akkor inkább az apjukkal maradnának. Akit ismernek, aki kényeztette, szerette őket eddig is. És dehogy akarták az apjukat börtönben látni. Csak be voltak rezelve, és nem akartak egy álságos, hazug világba csöppenni, ahol egyszerre volt jelen az ő házasságig kötelező szüzességük, s a piros lámpás ház a sarkon. A lányok csak azt akarták mondani neked, hogy ha lehetne, akkor szívük szerint az apjukkal maradnának. És lemondanának a gyerek utáni vágyukról, és gondoskodási ösztönükkel inkább a betegek, öregek ágya mellé mennének. Vagy békítenének civódó férfiakat, nőket és csoportokat. Ezt akarták neked mondani a fiatal, szép vagy csúnya, de viszonylag gazdag lányok. És csak neked, hisz’ azt ígérted, amit neked mondanak, azt megőrzöd a sírig. De te esetet csináltál belőlük, a vétkes vagy vétlen papákból pedig szexszomjas szörnyeket. Tömegével.

Pedig a lányok jót akartak. Igaz, maguknak jót. El akarták mondani, vagyis meg akarták fejtetni veled, hogy úgy érzik, a pad alá estek. Hogy nem akarják a húzódozó, anyagi megfontolásokon töprengő, számolgató férjet, aki ha megengedheti már magának, házat vesz, és a házba feleséget nem. Viszont a papát meg nem akarhatják, és a papa is mintha el akarná passzolni őket mihamarabb, nehogy a nyakán maradjanak.

Ha lett volna füled rájuk, Mester, akkor ki tudja, talán nem nőtt volna gazdasági világjátékká az elpasszolás. Hogy vajon kinek is kellene viselni a felelősség terhét? A nők, gyerekek, öregek, munkanélküliek és a klímaváltozás miatt éhen maradtak életének vagy éhhalálának terhét ebben a változatlanul patriarchális, mindent egy úrra-gazdára, egyistenre tevő világban. Ahol egyre kevesebb a felelősségteljes úr, viszont egyre több a nincstelen.

 


Címke: , ,
2020.12.01 - tiszatáj

KUTASI TÜNDE SZOBRÁSZMŰVÉSZ MŰHELYSZÖKEVÉNYEK CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁHOZ
A bronz beavatott suttogása átszivárog a lélegzet-nyomok és időgyomok ágyásain, s belehelyezkedik a komponált idő-töredékek (helyspecifikus) zeg-zugaiba… Egy-egy sarok magába fordul, az ívek, a hasítékok, az éles gondolatok lecsendesednek… – Elmélkedik a leíró, miközben a művésznő portfólióját lapozva, belső lépéseket téve, kronológiát elvetve halad, így tekintve át az eddigi életmű kiemelt alkotásait… – NAGY ZOPÁN MEGNYITÓJA

Tovább olvasom >>>
2020.12.01 - tiszatáj

Farkas Arnold Levente, Kiss László, Szabó Réka Dorottya, Tóth Kinga versei

Fischer Egmont, Pál Sándor Attila, Schillinger Gyöngyvér prózája

FINIS (Böndör Pál 1947–2020)

Figyelem-projekt (Tanulmányok a figyelemről)
Gyimesi Tímea, Fogarasi György, Horváth Márta, Kondor Attila, Mikola Gyöngyi, Szabó Erzsébet, Szmeskó Gábor írásai

Tovább olvasom >>>
2020.12.01 - tiszatáj

SZÖVEGDISZKÓ – SZÖVEGKLIPEK
A Tiszatáj online és a Homo Ludens Project bemutatja: A Szövegdiszkó egy színházi előadássorozat, pontosabban egy színházi performansz, amelyben az irodalom, az intermédiaművészet, a zene és a film műfaja keveredik. Fúzió, ahogyan ezt említeni szokták, akár ezen lap hasábjain is. Viszont a tél a hópelyhek és jégvirág helyett a karantént hozta el. Újra. Ismét bezártság, ismét korlátozások. Nem állunk le, mondogattuk egymás között, és lett kamera, lett kiaknázatlanná vált színházterem, és lettek lelkes alkotók […]

Tovább olvasom >>>
2020.11.29 - tiszatáj

VIDA CERKVENIK BREN: WHY DON’T WE DO IT IN THE ROAD
Van, aki tanítja, van, aki tudja, és van, aki csinálja: a 2019 tavaszán megjelent, Why dont’ we do it in the road: A personal guide to outdoor interactive theatre szándéka szerint mindezen halmazokat kívánja megszólítani. És hatékonyan teszi is: a szerző Vida Cerkvenik Bren a 2006-ban született neves szlovén előadó-művészeti csoport, a Kud Ljud alapítója és alkotója. A szabadtéri akciókban utazó csapat mindegyik projektje a negyedik fal lebontásán munkálkodó érdemi megmozdulás… – JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2020.11.28 - tiszatáj

PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA TURCZI ISTVÁNNAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
A Műhelyinterjú sorozatban magyar irodalmi tehetséggondozó műhelyek vezetőivel beszélget Pánczél András az általuk végzett munkáról, céljaikról, eredményeiről. A sorozat rálátást biztosít a tehetségazonosítás és a tehetséggondozás folyamatában részt vevő személyek és szervezetek munkájára. Bemutatja azt az egymástól leginkább függetlenül, jórészt civilek által működtetett tehetséggondozó rendszert, mely hozzájárul az irodalmárok pályakezdéséhez.

Tovább olvasom >>>
2020.11.24 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PÁL SÁNDOR ATTILÁVAL
A Törzsasztal Műhely – kihasználva az utolsó lehetőségek egyikét – november elején tartotta az év utolsó személyesen látogatható műhelyét és kötetbemutatóját a Jazz Kocsmában. Az irodalmi sorozat vendége ezúttal Pál Sándor Attila volt, akivel Bíró-Balogh Tamás beszélgetett. A szerzővel az esemény után készítettünk interjút Balladáskönyv című kötetéről… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2020.11.24 - tiszatáj

FUSS
Nehéz spoiler nélkül beszélni Aneesh Chaganty előző filmje, a Keresés legnagyobb csavarjáról, ugyanis e fordulat rögtön új munkájának origóját képezi. Második thrillerének premisszája az ottani tettes archetípusával, illetve, ha még konkrétabbak szeretnénk lenni, a látszólagos gyermeki támogatás, sőt, túlzott szeretet, majd az ebből fakadó burokban élés dilemmakörével indít… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2020.11.20 - tiszatáj

KINEK A HÁZA?
Háttérben suhanó rémalak, későn megforduló, gyanútlan karakterek, fény-árnyék játék, ritkásan világított terek. Jó ideig csupán primitív hatáskeltő mechanizmusokkal operál Remi Weekes Kinek a háza? című horrorja. Szerencsére nem is tévedhetnénk nagyobbat: a rendező Netflixen startolt kísértettörténete, pontosabban szellemházas horrorja ugyanis végül előnyt kovácsol a hiányosságaiból, jócskán túllendülve a sablonok eszköztárán… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő