12.07
| Egy nő – Művész Távmozi (online premier) >>>
12.03.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
12.01.
| ArteKino 2020 – Nézz egy hónapig ingyen európai fesztiválfilmeket! >>>
11.27.
| A Szépírók Társasága XVI. fesztiválja >>>
11.26.
| Indul az e-Trafó online programsorozat >>>
11.26.
| Asztali beszélgetések… – Tompa Andrea és Szabó B. András disputája >>>
11.25.
| Olasz világsztárral, „operapástétommal” és adventi koncerttel folytatódik a Müpa Home műsora >>>
11.25.
| Sajtó és ideológia a hatvanas években >>>
11.24.
| Duda Éva Társulat EGYPERCESEK >>>
11.23.
| Művészeti mozifilmek a fotelből >>>
NAPI TANDORI

11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>
10.17.
| Swimathon Pécs 2020 >>>
10.15.
| Embertani érdekességek a Határtalan Régészet őszi számában >>>
10.09.
| Sziveri János költőre emlékeztek a Kertész Imre Intézetben >>>
10.05.
| Elhunyt Böndör Pál költő, dramaturg >>>

Farkas Arnold Levente, Kiss László, Szabó Réka Dorottya, Tóth Kinga versei

Fischer Egmont, Pál Sándor Attila, Schillinger Gyöngyvér prózája

FINIS (Böndör Pál 1947–2020)

Figyelem-projekt (Tanulmányok a figyelemről)
Gyimesi Tímea, Fogarasi György, Horváth Márta, Kondor Attila, Mikola Gyöngyi, Szabó Erzsébet, Szmeskó Gábor írásai

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Fábián Tibor: Ceausescu elvtárs, pajtás
2020.07.28 - tiszatáj

„KIVÉDTE AZ EGYIK TIZENEGYESEMET A MOCSOK!”

(regényrészlet)

A dísztribün oldalánál egy sietős emberke tűnt fel. Hatalmas zsebkendője vitorlaként lobogott a kezében. Időnként a tenyerébe gyűrte, a homlokához emelte és sietősen letörölte az arcáról patakzó verítéket. Ahogy áthaladt a sorok között, a közelben ülők hallhatták is, ahogy suttogó szavakkal fohászkodik: „Jaj, édes jó istenkém! Csak még most az egyszer mentsd meg a bőrömet!”.

Már csak méterekre volt, amikor Bobu, a Központi Bizottság szervezési vezetője gúnyosan rámutatott: „Elnök elvtárs, itt jön az elveszett bárányka! Mit jön? Lohol a szerencsétlen! Itt fog összeesni a lábunk előtt.” Az Elvtárs lustán odafordult és elnevette magát. Ebből mindenki tudta: Angelescu ez egyszer megúszta. Talán éppen annak köszönhette az elnöki kegyet, hogy olyan mulatságos és szánni való mozdulatokkal próbált előretörni a tömött sorok között.

Egy kis időre még a zsebkendőjét is elvesztette. De még időben kapcsolt, elvégre izzadtságtól lucskos arccal mégsem állhat az Elvtárs elé. Így hát még nagyobb kétségbeeséssel visszafordult, keresgélt, kutatott, közben mókás balettmozdulatokkal körbefordult a tengelye körül és hamarosan meg is találta a kék mintás, a használattól teljesen átnedvesedett hatalmas férfi zsebkendőt. Egy méltatlankodó elvtársnő kalapjáról szedte le. „De kérem, mit képzel! Mit csinál, jóember?”, fordult hátra a nő, akiről Angelescu ugyan nem tudta, hogy kicsoda, de sejtette, ha belépője van a dísztribünre, nem lehet akárki.

„Ezer bocsánat, elvtársnő!”, hajlongott Angelescu, és a vészhelyzetre való tekintettel nem kezdett mentegetőző magyarázkodásba, hanem a megkaparintott zsebkendőt marokra fogta és máris a homlokát törölgette vele. A Prahova megyei tanácselnök felesége már éppen emelt hangon mondani készült, hová tegye a vizes zsebkendőjét ez a zaklatott emberke, amikor félszemmel észrevette, hogy az állami vezetőknek fenntartott helyekről többen is feléjük mutogatnak, méghozzá hangos kacagás kíséretében.

Sőt, már Ceaușescu elvtárs is őket figyeli. Arcán megértő atyai mosoly vonult át, mint aki mélységesen megérti a prahovai elvtársnő felháborodását és vele van szenvedésében, amit ennek a szörnyen verítékező ismeretlen társasága okoz számára. Az élet már csak ilyen, az ember időnként onnan kapja a vizes zsebkendőt, ahonnan nem is várja.

Viorica asszony tűnődését egy újabb hangos nevetés szakította meg az Elvtárs páholyából, ezért inkább úgy döntött, megbocsát és nem kerít nagy feneket a zsebkendős incidensnek, különösen az Elvtárstól alig néhány méterre. Nehogy akaratlanul is Prahova rossz hírét keltse az elvtársak körében, mikor ő oly rég rágta már szeretett Lulukája fülét, hogy jöjjenek el a nagy derbire. Hadd legyen miről meséljen odahaza a barátnőknek. Ó, és okvetlenül kitér majd erre a zsebkendős gazemberre is. Mert hova jutunk így, ha a pártvezetőknek fenntartott tribünre mindenféle futóbolondot felengednek. Viorica asszony férje, egy 65 éves tisztes öregúr mindebből semmit sem vett észre. Igazi megszállott dinamós volt. Sem nem látott, sem nem hallott.

„Angelescu! Elkéstél, tekergő!”, fogadta vidáman az Elvtárs a kétségbeesetten botorkáló férfit, aki az utolsó métereken azt sem tudta már, siessen vagy lassítson. Végül óvatos, kimért léptekkel közeledett a nagy veszedelemhez, mely az Elnök személyében várt reá. „Meghívsz az év meccsére, el is fáradok ide ebben a kutya melegben, izzadok, mint egy ló, hallgatom a tömeg buta szurkolását, még beszélgetni is alig lehet, te meg tojsz az egészre. Szép!”

Az Elnök beszéde közben cinkosan a kíséretére nézett, közben huncutul megrántotta a szemöldökét, ami azt jelezte, most lehet nevetni. Bobu és Dascalescu arcán eddig csak valami halvány és felettébb óvatos félmosoly lebegett, mint akik tudják, nem jó idő előtt elengedni magukat, míg ki nem derül, milyen irányt vesz az Elvtárs kedve. Az Elnök tekintetében azonban meglátták a biztatást: ebben a pillanatban felszabadult és harsány nevetésben törtek ki, úgy csapkodták a térdüket, úgy nyerítettek, mint a karámból kiszabadult, viháncoló szilaj vadlovacskák. Ceaușescu kedvtelve nézte örömüket, melyet annak egyértelmű visszaigazolásának tekintett, hogy milyen fergeteges humora van. „Én még ezt a Nixont is megnevettettem!”, szokta mondani a hangulat tetőfokán.

Angelescu orra szinte már a földet seperte, mire az Elnök elé ért. „Jaj, drága istenem! Bocsásson meg nekem, drága Elnök elvtárs! Tudom, hogy nincs mentség a vétkemre, de tetszik tudni, a kórházból jövök. Most szült a lányom. Nagyapa lettem!” „Ennyi? Emiatt késtél?”, dörrent vissza az elnök. „Egy szülés miatt?” „Hát, izé… Tetszik tudni, komplikáció adódott. Sokat kínlódott az én Lenutam”, magyarázta Angelescu, aki egész úton ezt ismételgette magában. De most minden összekeveredett benne.

„Azt hittem valami jobb kifogással állsz elő. Meghalt valaki. Mondjuk te. Mert jött egy fekete autó és nem tudott fékezni”, kacsintott jelentőségteljesen Ceaușescu Bobuékra. Azok persze megint felnyerítettek és mint valami rakoncátlan gyerekek, újra tombolni kezdtek. Amit aztán, szinte megszokásból, tapssal zártak. Élvezték ezeket a felszabadult pillanatokat. Az Elnök ugyanis hangulatember volt. Hetek teltek el úgy, hogy mosolyogni sem látták. Elena szájától meg egyenesen megnyílt alattuk a föld, főleg ha olyan passzban kapták el a „Feleségem Elvtársnőt”, ahogy az Elnök a nejét emlegette mások előtt.

„Ceaușescu elvtárs az ország legjobb humoristája”, dicsérte az Elnököt lelkesen Dascalescu. Bobu sem akart lemaradni, nehogy a közelben figyelő pártvezetők azt higgyék, ő kevésbé élvezi az elnök humorát. „A Ceaușescu-viccek a legjobbak. De jó a románoknak, hogy ilyen jókedvű, vidám elnökük van. Nem az a savanyú, uborkaorrú Kádár, meg az a részeges Brezsnyev.” Szándékosan olyan neveket mondott, akiket az Elvtárs nem kedvelt. „Brezsnyev már rég halott, Bobu. Hol élsz te, kedvesem?”, gúnyolódott az Elnök. „Kádár meg…”, de nem folytatta, csak jelentőségteljesen legyintett. Újra kitört a nevetés. Megszokták, hogy az oroszokon és a magyarokon szabad nevetni. Akár a legmagasabb szintig is.

„Na jó, kedveseim. Akkor mondok egy viccet”, jelentette be az Elnök a hangulat tetőfokán. Ez nagy kegy volt. „Hallgatjuk, drága Elnök elvtárs!”, énekelte rajongó pátosszal Dascalescu. Mindenki közelebb hajolt. Jelentőségteljes pillanatok következtek. Az Elvtárs viccet mond. Érdemes volt élni. Kivárni a pillanatot. „Szóval, kedveseim, honnan lehet tudni, hogy a románok régebb óta élnek Erdélyben, mint a magyarok?” „Szabad a gazda Elnök elvtárs!” vakkantotta közbe Bobu lelkesen. „Hát onnan, hogy valakinek el kellett lopnia a magyarok lovait.” Az Elvtárs diadalmasan legeltette a szemeit a fetrengő nevetésben kitörő társaságon. Bobu a könnyeit törölgette, Angelescu megint elővette ikonikussá vált zsebkendőjét és a nevetésre vörösen lángoló izzadt homlokát törölgette. „Ceaușescu elvtárs az isten!”, nyerítette Dascalescu.

Kit érdekelt, hogy megy a meccs, a Steaua vezet 1-0, az ősellenség, Dinamo ellen. Az elvtársak jól elvoltak odafenn a dísztribünön, hiszen ritka ünnepnek számított, amikor Ceaușescu eljött egy-egy labdarúgó mérkőzésre, merthogy a futballt köztudomásúlag lenézte. Értelmetlen időtöltésnek tartotta huszonkettő, plusz egy ember rohangálását, amit még nézni is fájdalom. Olyan kétévente azért erőt vett magán és leereszkedett a nép közé, hadd lám, milyen az, amikor nem őt ünneplik, hanem valamelyik rövidnadrágos fickót, csak azért, mert egy nagyot rúgott a labdába.

Attól tartott, a fékevesztett tömeg jókedvében vagy éppen haragjában egyszer csak rajta találja élezni a nyelvét és olyanokat skandál, aminek hallatán szégyenében el is süllyedne a dísztribün vörös foteljei alá. Ezért kizárólag a Steaua és a Dinamo meccseit látogatta, ahová alkalmanként többszáz kiskatonát vezényeltek ki szórakozni. Az egyenruha látványa nyugtatólag hatott az Elnök félelmeire. A mérkőzéseken az Elvtárs társaságról is gondoskodott, hogy egyetlen percig se kelljen a labdarúgással untassa magát. Ilyenkor kerültek elő a párt elitjéről keringő pletykák. Ki kivel, hol és mikor. Csilingeltek a poharak. Fogytak a finom szendvicsek, a jókedv fokozódott. És mindig a Steaua és a Dinamo nyert. Ha meg egymással játszottak, igazi ki-ki meccset vívtak.

Szegény Angelescu közben teljesen megsemmisült. Fel sem mert nézni magányában. Egész idő alatt csak a cipői orrát nézte. Hallott ugyan mindent, de amolyan testen kívüli állapotot vett fel, mint aki arra vár, mikor hurcolják el a vesztőhelyre. Az elvtársak közben alaposan kimulatták magukat és Ceaușescu is unta már a témát, ezért egy kézmozdulattal elhallgattatta a nevetőket, egy másikkal pedig maga mellé ültette a labdarúgó szövetség alacsony termetű elnökét, aki várta az ítéletet.

„Szóval?”, kezdte lágy hangsúllyal az Elvtárs, de a tekintete hideg volt, mint a jég. Várakozva nézett a szövetségi vezetőre, hogy folytassa a mentőbeszédét. „Akkor…, akkor gondolom úgy tetszik gondolni…, hogy jobb lesz, szóval jobb lesz, ha…, lemondok?”, kérdezte dadogva és síró hangon Angelescu. Izzadtságban fürdő arcát lassan felemelte, közben jobb kezében öklében szorította az átnedvesedett zsebkendőt, mintha az lenne minden bajának okozója. A megviselt, kék mintás ruhadarab, amit itt hurcol, szorongat, elveszít és megtalál. Az ő nyomorúságának kicsiny szimbóluma. És amit az ő drága neje olyan figyelmesen ki szokott vasalni.

„Ugyan miért?”, húzta fel a szemöldökét az Elnök. „Ha nem lennék elégedett a munkáddal, már rég lemondattalak volna. A bajnokság jó, a válogatott szárnyal, a Steaua tavaly megnyerte a BEK-et. Egy kis késés még belefér”, kacsintott az Elvtárs, majd elnyújtva hozzátette: „egyszer”, s közben villant a szeme, amiből Angelescu tudta, jobb, ha összeszedi magát és többet nem váratja az Elnököt. Ceaușescu elégedett volt. A tekintélyén sem esett csorba, a szövetségi elnök pedig ezután kétszer olyan lojális lesz, mint eddig, és ez az ember már életében nem fog elkésni, sehonnan, szóval lehet folytatni a szórakozást. Ezzel pezsgőspoharat nyomott Angelescu szabad bal kezébe és jókedvűen a vállára csapott: „Nesze, igyál, Stefan. Éljen a boldog nagypapa!” Azzal körbenézett.

A megkomolyodott képpel hallgatózó elvtársak értették a jeladást. Tapssal ünnepelték az újdonsült nagyapát, akivel az előbb még nagy nevetés közepette feltörölték a padlót. „Mit is mondtál, fiú vagy lány?”, kérdezte az Elnök. Az elvtársak látták, Angelescu ez egyszer megmenekült. Köszönhetően a román focinak, amely éppen szárnyal Európában. „Fiú”, nyögte ki a foci szövetség elnöke. „Vasile”. „Jól van, jól van. Derék dolog”, bólintott elismerősen az Elvtárs. „Lesz, aki tovább vigye az Angelescuk focista dicsőségét. Meg aztán az országnak is kellenek a fiúk. Sok-sok millió fiú és lány, hogy naggyá tegyük ezt az országot.”

Az egykori válogatott labdarúgó, aki már százszor megbánta, hogy egy könnyelmű pillanatában elvállalta a szövetség vezetését, most megkönnyebbülten bólogatott. Arcára rásütött a nap, már nem izzadt tovább. A zsebkendőt komótosan összehajtogatta és a nadrágzsebébe rakta. Lám, az élet mégis szép, az Elvtárs szigorú, de igazságos, és milyen kedves is tud lenni, és megértő. A titokban imádott isten is meghallgatta imáját. Majd újra eloson a Szent János templomocskához, hogy gyertyát gyújtson kicsiny családjáért. Sőt Ceaușescu elvtársért is. Mert olyan kedves. Még ezt a minden lében kanál Bobut, a jobbkezét is helyretette. „Igen, Elnök elvtárs, garantálom, hogy válogatott focistát faragok a kis lurkóból”. Az egykori focista arca felderült. A pokol mélységes, feneketlen bugyraiból visszajutott a nyugalom szigetére.

Az Elvtárs közben hátat fordított Angelescunak, figyelme másutt járt. A mérkőzés már a hetvenedik perc felé járt, de csak most nézett huzamosan ideig a pályára, sőt hosszú percekig követte a játékot. Pedig gondolata valójában máshol kalandozott. Azon törte a fejét, ki legyen Angelescu utóda. Másra van szükség, aki európai szinten is képviselni tudja a román focit. Ez a pöttöm mitugrász ennyit tud. Elkésni és aztán bőgni, mint egy haza sólymai, akinek elvették a játékszerét.

Na majd meglátjuk. Egyelőre hadd örüljön. Elvégre az sem nagy ügy, ha ő marad. A focihoz mégis csak ért, akármilyen nyámnyila is. De az UEFA-ba akkor is be kell nyomjunk valakit, aki elég értelmes, jó diplomata és a Szeku is kellően felkészíti, hogy képviselje az érdekeinket. Ne csak az oroszok pöffeszkedjenek ott. Hadd lássa a világ, hogy sportdiplomáciában is toppon vagyunk. Az Elnök elégedetten mosolygott. A környezete azt hitte, ez a néma tetszésnyilvánítás az éppen támadó belügyi csapatnak szól.

„Mondjatok, amit akartok, de az hétszentség, hogy alaposan gyengült a Steaua tavaly óta”, nézett körbe az Elnök. „De Elnök elvtárs, most is a Steaua vezet”, vetette közbe a kotnyeles Dascalescu, aki úgy gondolta, miniszterelnökként neki több joga van a szólásra, mint ennek a beképzelt Bobunak, aki úton, útfélen hirdeti, hogy az Elnök barátja. „Na és, ha vezet?”, horkant fel Ceaușescu. „Szar játékkal is lehet vezetni. Talált góllal is lehet győzni.” A kormányfő bűnbánóan helyeselt. Egy pillanatra, egyetlen apró kis momentumra megfeledkezett ugyanis arról, hogy Ceaușescu elvtárs a focihoz is kiválóan ért. Lehetne akár a labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya is, ha az ország halaszthatatlan ügyei nem lennének fontosabbak annál, hogy hova szaladgál huszonkét dühös ember, a szurkolók üdvrivalgása közepette.

„Akkor sem olyanok, mint Sevilla-ban voltak. Eltűnt belőlük a tűz, a szenvedély. Minden megnyertek, mi pedig bőségesen megjutalmaztuk őket a hadsereg terepjáróival. Az újságírók és a szurkolók a lábaiknál hevernek, ők pedig elhitték magukról, hogy mindent tudnak, hogy nekik a lötyögés is elég idehaza, mert veretlenül szétpancsolják a mezőnyt. Pedig én már akkor megmondtam nekik, amikor a döntőről hazajöttek. Fiúk, jók voltatok, de lehettetek volna jobbak is. Ha egy kicsit jobban felkészültök, többet edzettek, már a rendes játékidőben elintéztétek volna azokat az olajosképű bikakergetőket. Egy román focista ne játsszon tizenegyesre. Menjen neki az ellenfélnek és küzdjön. Szóval annyit mondok Constantin, nem értesz te a focihoz”, legyintett az Elvtárs, Dascalescu pedig szemlátomást összezsugorodott a puha bársonyszékben. „Ezen a téren még fejlődnöm kell. Éppen ezért köszönöm az értékes útmutatásokat, drága Elnök elvtárs”, helyeselt sűrű bólogatások között a zavarba jött kormányfő.

„Igaza van Ceaușescu elvtárs”, helyeselt lelkesen Angelescu, aki igyekezett megragadni a kínálkozó lehetőséget, hogy végképp elfeledtesse előbbi botlását. „Már nekem is feltűnt, hogy ez a mostani Steaua csak alibizik a pályán. Fejükbe szállt a dicsőség. Pedig nem lehet egy életen át a BEK-győzelemből élni. Most még hozzák a kínos, izzadságos győzelmeket, de jövőre ez kevés lesz. Nemcsak Európában, de itthon is”, hadarta egy szuszra, nehogy az Elnök idő előtt a szavába vágjon. Ceaușescu azonban türelmesen végighallgatta. Nem mintha a labdarúgó szövetség elnökének okfejtése kicsit is érdekelte volna, inkább azon mulatott, ahogy egy tizenegyes gyanús szituációban a dinamósok letámadták a bírót, akinek inába szállt a bátorsága és a középpályáig cicázott velük.

„Na, végre történik valami”, nevetett fel az Elnök, miután hosszú pillanatokig kuncogva követte az eseményeket, melynek végén a bíró persze megmenekült, a Steaua pedig szabadrúgáshoz jutott. „Amúgy pedig, nekünk a fociban is a legjobbnak kell lennünk. A Steauanak új cél kell, hogy el ne punnyadjanak. Ebben Angelescunak igaza van. Egyetlen mentséged van, lókötő, mégpedig az, hogy egy újabb dák gyerek jött a világra”, fenyegette tettetett haraggal a fociszövetség elnökét. Itt egy kis szünetet tartott, körbenézett a hallgatóságán, közben jól hallhatóan megköszörülte a torkát és felemelte a mutatóujját. Ebből mindenki tudta, hogy Ceaușescu fontos bejelentésre készül. Ha tehették volna, a több tízezres tömeget is csendre intik, de ez itt nem működött.

„Egyébként pedig, mielőtt azt hinnétek, hogy a levegőbe beszélek és csak innen, a kényelmes fotelből osztom a tanácsokat, hadd meséljem el, hogy a hét elején szépen felvettem az egyik sötétkék adidas tréningruhám, hozzá egy fehér sportcipőt és kijöttem ide, a stadionba. Elena még az ajtóban utolért és elkezdett rikácsolni, hogy elment az eszem, hová megyek ebben a hacukában? Mondom, megyek a Steauához, megtartom nekik az edzést. Mert ezek olyan szerencsétlenek, hogy hiába mondom el nekik szóban a tanácsaimat, a mérkőzéseken pont az ellenkezőjét csinálják. Na erre kapta csak fel a vizet igazán az én Lenutám. Hogy mit képzelek én magamról, hogy életemben tíz métert nem futottam, lever a lábamról a labda, meg egyáltalán, hogy nézek ki? A többit már nem hallottam, mert ezen a ponton becsaptam a hátam mögött az ajtót és eljöttem.”

A társaság többsége lefagyott. Csak fegyelmezett, megértő, diplomatikus mosolyokat engedtek az arcukra a Feleségem Elvtársnő neve hallatán. Bobu és Dascalescu kevésbé volt feszélyezett, a belső körhöz tartozók ugyanis jobban ismerték az Elvtárssal való viccelődés határait. Amit azonban nem ártott nagyon komolyan venni, hiszen olyan pletykák is keringtek a pártközpont folyosóin, hogy valakit azért vittek el, mert túlzásba vitte az Elenán való nevetgélést. Az Elnök bármennyire is szeretett előhozakodni egy-egy Feleségem Elvtársnőhöz kapcsolódó poénnal, mégiscsak tiszteletlenségnek vette, ha valaki tele szájjal röhögött ilyenkor. Ezért azt mindenki jó alaposan az eszébe véste, a Duna-csatornához hurcolt elvtárs példáján: ha Elena vagy bármely más családtag a téma, jobb egy diszkrét mosoly, mint egy hangos vihogás.

„Jenei, hogy fogadott, Elnök elvtárs?”, kérdezte Bobu, aki felettébb büszke volt erre a tegeződésre, ezért aztán soha nem mulasztotta el így kezdeni beszámolóit: „A múltkor is mondtam az Elnöknek, figyelj csak, te Nicu! Arra gondoltam ezt meg ezt sürgősen életbe kellene léptetni”. Bobu el akarta terelni az Elvtárs figyelmét a kényes családi témáról, amely senkinek sem ígért semmi jót. Különösen, ha a Feleségem Elvtársnőhöz visszajut, hogy róla nevetgéltek. Ügyeletes fül és száj pedig akadt bőven. Másrészt Bobu Jeneire akarta terelni a szót, aki már régóta a begyében volt. Most úgy gondolta, BEK ide, BEK oda, itt az ideje lapátra tenni ezt a magyart az ország első számú csapatától. „Hogy fogadott volna? Én vagyok az Elnök!”, nevetett fel Ceaușescu.

„És utána mi történt? Tényleg edzést tetszett tartani nekik, Elnök elvtárs?”, szólt hozzá Angelescu, aki élvezte a témát, úgy gondolta, itt lehet villogni, hiszen a foci az ő felségterülete. Ebbe neki van beleszólása, felhívhatja magára a figyelmet. „Edzést? Nem vagyok én tornatanár!”, mulatott tovább az Elvtárs. „Szépen kisétáltunk a fiúkkal a pálya közepére, felsorakoztak, én pedig elmondtam nekik egy röpke negyvenöt perces beszédben, hogy minden mérkőzésen úgy játszanak, mintha BEK-döntőt vívnának. Sőt, még jobban.

Elmondtam nekik, hogy ők a vörös csillagot képviselik, ezért úgy harcoljanak a pályán, hogy az egész kommunista világ büszke legyen rájuk. A kapitalisták amúgy is az utolsókat rúgják, már csak doppinggal, meg kólával tudják a sportolóikat szinten tartani, ezért a jövő a miénk. Óvtam őket a sok méregtől, amit nyugaton árulnak. Mert a sok rágógumi, meg whisky, meg csokoládé csak elgyengíti őket, aztán megvan a baj. Kellett egy kis ideológiai útmutatás a fiúknak, mert a sok nyugat-európai utazás megzavarja a fejüket.

Annak a Jeneinek meg elmondtam, én megértem, hogy ő magyar származású román, elvégre senki sem lehet tökéletes, de ez itt Románia, ezért legyen jó román és akkor nem lesz semmi baj. Azt is hozzátettem, szeretném, ha fejlődne végre a csapat játéka, mert ez a mostani egy nagy nulla. Véssék az eszükbe, elvárom tőlük, hogy megismételjék a BEK-győzelmüket. De nem ám olyan beszari védekezős játékkal, mint Sevilla-ban. Úgy győzzenek, hogy az egész kapitalista világ a szívéhez kapjon rémületében.” „Ez a beszéd, Elnök elvtárs! Az Elnök elvtársnak mindig a helyén van az esze!”, sietett reagálni Dascalescu, majd lelkes tapsba kezdett, mire a többiek természetesen csatlakoztak.

Ceaușescu elégedetten körbetekintett, majd tenyerével jelezte, hogy abba lehet hagyni a tetszésnyilvánítást, mert folytatni akarja. „Aztán az ideológiai tanítást követte a taktikai útmutatás. Ez már csak kizárólag Jeneinek. Utasítottam, hogy minden edzés végén gyakorolják a tizenegyesrúgásokat, mert Sevilla-ban csak kettő ment be. Ez pedig egy román bajnokcsapattól megengedhetetlen. Aztán, hogy a csatárok gazdálkodjanak az erejükkel, javasoltam, hogy már a tizenhatos vonalától próbálkozzanak a kapura rúgással. És végül kétszerezze meg a futóedzések számát, mert nekünk kétszer többet kell bírnunk, mint a nyugati csirkezabálóknak.” „Jenei mit mondott erre, Elnök elvtárs?”, kotnyeleskedett Bobu, aki nem bírta ki, hogy közbe ne szóljon az edző hallatán. „Mit mondott volna?”, vágott vissza élesen Ceaușescu. „Köszönte szépen, beépíti az edzéstervbe.”

„Végül pedig Duckadam felajánlotta, hogy lőjek neki tizenegyeseket.” „Ez igen!”, kiáltott fel lelkesen Angelescu, „Ej, ha ott lehettem volna!” „Csak néztél volna, mint a moziban. Majd nézzétek meg a holnapi Sportul címoldalát. Duckadam meg sem mozdult, én meg akkora gólt rúgtam a pipába, hogy majdnem kiszakadt a háló”, vigyorgott az Elnök. Hosszan zúgó lelkes taps. „Na persze, volt annyi eszem, hogy zárt edzést rendeltem el. Nehogy már kiszagolják a nyugati klubok vezetői az ötleteimet és taktikai javaslataimat, aztán a saját csapatuknál alkalmazzák. Ezt nekik!”, csettintett elégedetten az Elnök. „Majd a következő BEK-sorozatban újra megmutatjuk. Meglátják ezek a döglődő kapitalisták, hol lakik a románok istene!” „Tényleg! Hol van Duckadam? Az elmúlt évben végig ő volt az első számú kapus, most meg Stangaciu, a cserekapus játszik, egy ilyen fontos mérkőzésen”, kiáltott fel álmélkodva Angelescu. A nyomaték kedvéért még oda is mutatott a sevillai hős helyettesére, akinek az elmúlt években nem sok babért termett.

Csend. Végre Ceaușescu megszólalt: „Hol lenne? A kispadon! Le van tiltva. Kivédte az egyik tizenegyesemet a mocsok!”

 


Címke: , , ,
2020.12.01 - tiszatáj

KUTASI TÜNDE SZOBRÁSZMŰVÉSZ MŰHELYSZÖKEVÉNYEK CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁHOZ
A bronz beavatott suttogása átszivárog a lélegzet-nyomok és időgyomok ágyásain, s belehelyezkedik a komponált idő-töredékek (helyspecifikus) zeg-zugaiba… Egy-egy sarok magába fordul, az ívek, a hasítékok, az éles gondolatok lecsendesednek… – Elmélkedik a leíró, miközben a művésznő portfólióját lapozva, belső lépéseket téve, kronológiát elvetve halad, így tekintve át az eddigi életmű kiemelt alkotásait… – NAGY ZOPÁN MEGNYITÓJA

Tovább olvasom >>>
2020.12.01 - tiszatáj

Farkas Arnold Levente, Kiss László, Szabó Réka Dorottya, Tóth Kinga versei

Fischer Egmont, Pál Sándor Attila, Schillinger Gyöngyvér prózája

FINIS (Böndör Pál 1947–2020)

Figyelem-projekt (Tanulmányok a figyelemről)
Gyimesi Tímea, Fogarasi György, Horváth Márta, Kondor Attila, Mikola Gyöngyi, Szabó Erzsébet, Szmeskó Gábor írásai

Tovább olvasom >>>
2020.12.01 - tiszatáj

SZÖVEGDISZKÓ – SZÖVEGKLIPEK
A Tiszatáj online és a Homo Ludens Project bemutatja: A Szövegdiszkó egy színházi előadássorozat, pontosabban egy színházi performansz, amelyben az irodalom, az intermédiaművészet, a zene és a film műfaja keveredik. Fúzió, ahogyan ezt említeni szokták, akár ezen lap hasábjain is. Viszont a tél a hópelyhek és jégvirág helyett a karantént hozta el. Újra. Ismét bezártság, ismét korlátozások. Nem állunk le, mondogattuk egymás között, és lett kamera, lett kiaknázatlanná vált színházterem, és lettek lelkes alkotók […]

Tovább olvasom >>>
2020.11.29 - tiszatáj

VIDA CERKVENIK BREN: WHY DON’T WE DO IT IN THE ROAD
Van, aki tanítja, van, aki tudja, és van, aki csinálja: a 2019 tavaszán megjelent, Why dont’ we do it in the road: A personal guide to outdoor interactive theatre szándéka szerint mindezen halmazokat kívánja megszólítani. És hatékonyan teszi is: a szerző Vida Cerkvenik Bren a 2006-ban született neves szlovén előadó-művészeti csoport, a Kud Ljud alapítója és alkotója. A szabadtéri akciókban utazó csapat mindegyik projektje a negyedik fal lebontásán munkálkodó érdemi megmozdulás… – JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2020.11.28 - tiszatáj

PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA TURCZI ISTVÁNNAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
A Műhelyinterjú sorozatban magyar irodalmi tehetséggondozó műhelyek vezetőivel beszélget Pánczél András az általuk végzett munkáról, céljaikról, eredményeiről. A sorozat rálátást biztosít a tehetségazonosítás és a tehetséggondozás folyamatában részt vevő személyek és szervezetek munkájára. Bemutatja azt az egymástól leginkább függetlenül, jórészt civilek által működtetett tehetséggondozó rendszert, mely hozzájárul az irodalmárok pályakezdéséhez.

Tovább olvasom >>>
2020.11.24 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PÁL SÁNDOR ATTILÁVAL
A Törzsasztal Műhely – kihasználva az utolsó lehetőségek egyikét – november elején tartotta az év utolsó személyesen látogatható műhelyét és kötetbemutatóját a Jazz Kocsmában. Az irodalmi sorozat vendége ezúttal Pál Sándor Attila volt, akivel Bíró-Balogh Tamás beszélgetett. A szerzővel az esemény után készítettünk interjút Balladáskönyv című kötetéről… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2020.11.24 - tiszatáj

FUSS
Nehéz spoiler nélkül beszélni Aneesh Chaganty előző filmje, a Keresés legnagyobb csavarjáról, ugyanis e fordulat rögtön új munkájának origóját képezi. Második thrillerének premisszája az ottani tettes archetípusával, illetve, ha még konkrétabbak szeretnénk lenni, a látszólagos gyermeki támogatás, sőt, túlzott szeretet, majd az ebből fakadó burokban élés dilemmakörével indít… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2020.11.20 - tiszatáj

KINEK A HÁZA?
Háttérben suhanó rémalak, későn megforduló, gyanútlan karakterek, fény-árnyék játék, ritkásan világított terek. Jó ideig csupán primitív hatáskeltő mechanizmusokkal operál Remi Weekes Kinek a háza? című horrorja. Szerencsére nem is tévedhetnénk nagyobbat: a rendező Netflixen startolt kísértettörténete, pontosabban szellemházas horrorja ugyanis végül előnyt kovácsol a hiányosságaiból, jócskán túllendülve a sablonok eszköztárán… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő