ILYENEK VOLTUNK
Volt két rosszcsont kolléga az osztályban, akik állandóan büntetésben voltak. Hol az osztályfőnök tanár elvtárs hozatta be velük a „varázsvesszőt” nevelési célzattal, hol pedig a legkülönbözőbb tanárok szigora sújtott le rájuk válogatott büntetések, értsd: különféle testi fenyítések formájában.
Jóbarátok voltak, jól kiegészítették egymást, mint Stan és Pan. Kedvenc zsiványságuk a lógás volt. Valamiért nem kedvelték az utolsó órákat, ha csak tehették megléptek róluk. Ilyenkor csak nagy ravaszul egymásra néztek, mint akik olvasnak egymás gondolataiban, pislogtak hozzá egy jelentőségteljeset, aztán felnéztek a faliórára és serényen vették is a táskájukat, komótosan vonulva ki az osztályból. Mint valami öreg obsitosok, akik fellázadnak a rendszer ellen, mert ha nincs zsold, kávé meg dohány, ők biza nem szolgálják tovább a haza szent ügyét.
Valamiért soha nem a keresztnevükön, hanem a családnevükön szólítottuk őket. Elválaszthatatlanok voltak. Külön alig láttuk őket. Folyton olyan ráérős nyugalommal sétálgattak, mint akik nem hajlandók azon idegeskedni, amin szegény ideggyenge társaik, hogy jön a román óra, hogy házi feladatot kell írni, nehéz Eminescu-verset megtanulni. Hogy szigorú tanár órája következik, és hogy egyáltalán mennyi gonddal jár az iskolás élet. Azzal a laza nyugalommal jártak iskolába, mintha csak valami május elsejei piknikre jöttek volna, ahonnan, ha kedvük tartja, szedik a sátorfájukat, a pakolják piknikes kosarat és ugyanolyan laza, leereszkedő mosollyal mennek is tovább, új élmények, új piknikek felé.
Hiába volt a folyamatos megtorlás, a kor jellegzetes, veréssel egybekötött tanári fellépése, a pálcás pedagógia, mindez nem segített rajtuk. Sírva állták a pofonokat, majd nevetve, összekacsintva lógtak tovább.
Már az új, emeletes iskolaépületben tanultunk, amikor óvatlanul belefutottak az igazgató haragjába. Maier kicsit sem a jó szívéről volt híres. Az a típus volt, akitől szabályosan rettegtek a diákok. A legelvetemültebb rosszcsont is a kezesbáránnyá változott, már a neve hallatán is.
Szóval ez a Heverészi és Piherészi különlegesen kihúzta a gyufát, csak éppen rosszkor, rossz helyen: a folyosón, a tanári előtt. Ahonnan végzetükre éppen Maier jött velük szembe. Ez a vékony alkatú, hórihorgas, kérlelhetetlen tekintetű igazgató mintha egyenesen Lombroso Bűnöző típusok című könyvéből lépett volna ki. A balszerencsém persze arra vitt engem is.
Az amúgy halkszavú, csendes Maier egyetlen kézmozdulattal megálljt parancsolt, közel lépett kettejükhöz, akiknek arcából egy másodperc alatt kifutott a vér. Holtra vált tekintettel várták az ítéletet. Maier jeges tekintete arról árulkodott, nem lesz kegyelem csak azonnali végrehajtás. Méghozzá az ítélet kihírdetése nélkül. Miközben hozzájuk lépett, jól láthatóan, szakszerű hóhérmozdulattal befelé fordította jobbkezén a köves gyűrűt. Ha már pofon, fájjon alapon, és akkora taslikkal sújtott le a két vadócra, hogy a fal adta a másikat. De szó szerint. Heverészi visítva csattant az egyik oldalon, Piherészi ordítva a másikon.
Megfagyott bennünk a levegő. Ilyenkor az ember szeretne valahol másutt lenni. Testen kívül. Távol, valami csendes helyen. De ez nem kívánságműsor, így földbe gyökerezett lábbal látnia kell, ahogy „száll egy pofon a szélben”, és követi sok másik, a két rosszcsont pedig teli torokból sír, üvölt, hátha így hamarább véget ér a tortúra.
Egy másik alkalommal az első emeleti osztályteremből távozott elegánsan a két barát. Légvonalban. Kiugrottak az ablakon az igazgató féltett virágágyásai közé. Mert az embertelen Maiernek is volt szíve. Ha a diákokat aprította is, azért a növényeket szerette. Jó ötcentis mélyedés árulkodott Heverésziék becsapódásáról. Mentek a buszhoz, pedig tudták, hogy hamar híre megy az esetnek, nem marad megtorlás nélkül ez a gazemberségük sem.
Persze, hogy megint Maier elé kerültek, de ennek szerencsére már nem voltam szemtanúja. Mikor visszajöttek, megviselt arccal vigyorogtak, elvégre nagy hőstettet hajtottak végre: túlélték Maier pofonait.
Persze minden ugyanúgy folytatódott tovább. Ők gondolkodás nélkül lógtak, időnként verekedtek, aztán elgyepálták őket, levonták a magaviseletüket, behívták szegény szüleiket, akik folyton csak lehajtott fejjel, szégyenkező tekintettel közlekedtek az iskolában, ahol őket semmi jó nem várta csemetéikkel kapcsolatban. A két kolléga csak lógott tovább. Valamiért ez a busz volt a mindenük. Minél hamarább otthon lenni. Bár kétlem, hogy otthon ültek volna a nap további részében.
Heverészi, a vékonyabbik, kötekedő típus volt, ezért ha csak tehettem kerültem, ami azonban nem mindig sikerült. Pedig nem volt egy erős alkat, de valamiért benne volt a folytonos verekedési, kötekedési hajlam, még úgy is, hogy sokszor verés, tanári megtorlás lett a vége. Piherészi ellenben jó fej srác volt, akivel jókat lehetett nevetgélni, viccelődni. A veréseket, büntetéseket egy másodperc alatt lerázta magáról, mint kutya a vizet és máris fülig érő szájjal osztotta a poénokat.
A rendszerváltáskor, amikor többen a városi anyanyelvi oktatást választottuk menekülési útvonalként, ők maradtak helyben, a többségi környezetben. A busz biztonságos közelében, ami napi kísértést és lehetőséget jelentett. Amit el kellett érni, amihez el kellett lógni. Vállalva a pofonokat.
Fábián Tibor
