Tiszatájonline | 2020. július 23.

Római cselszövések az újszegedi Ligetben

AGRIPPINA
A jó opera nem olyan bonyolult dolog. Végy egy kitűnő karmestert, néhány nagyszerű és melléjük pár megfelelő énekest! A rendező gondolja végig pontosan miről szól a darab, és miért szól ma, hozzánk! Aztán rendeljetek alá mindent a célnak! Lehet bátran húzni, a szövegen alakítani, újrafordítani! Koncentráljatok a játékra, újrahasznosított díszlet is megteszi, a jelmezeknek fontosabb a karaktere, mint a méregdrága gazdagsága! Ja, és mindebben hinni, kell, hosszan, ámde nyitott szívvel próbálni! A nagy Händel eredeti szándéka másodlagos… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

AGRIPPINA

A jó opera nem olyan bonyolult dolog. Végy egy kitűnő karmestert, néhány nagyszerű és melléjük pár megfelelő énekest! A rendező gondolja végig pontosan miről szól a darab, és miért szól ma, hozzánk! Aztán rendeljetek alá mindent a célnak! Lehet bátran húzni, a szövegen alakítani, újrafordítani! Koncentráljatok a játékra, újrahasznosított díszlet is megteszi, a jelmezeknek fontosabb a karaktere, mint a méregdrága gazdagsága! Ja, és mindebben hinni, kell, hosszan, ámde nyitott szívvel próbálni! A nagy Händel eredeti szándéka másodlagos. Illetve jól kell olvasni: sikerre írt, szórakoztatásra, közönség, énekes és muzsikus örömére.

Ezzelafajta tiszteletlen hűséggel nyúlt hozzá Agrippina című operájához a két Tamás, a huszonéves rendező Pányik, és nyolcvanas karmester Pál. A 3,5 órás alapanyagot jó kétórásra meghúzták, ami teljesen megfelel mai időérzetünknek. Főképp hosszú recitativók maradtak ki, vagy változtak rövid prózai párbeszéddé, és a háromrészes áriák harmadik, visszatéréses, variációs része maradt ki, a zenei kár elhanyagolható. Ám nyomban egy szelíd bírálat: van két annyira remek dalosunk, hogy nekik érdemes lett volna meghagyni legalább egy-egy hosszú, virtuóz, személyesen agyondíszetett da capo-szólót. Nagyapák és unokák termékeny együttműködése is jól mutatja, hogy az operajátszás nem generációs kérdés.

Nézzük, miről szól hát a darab! Rómába Claudius császár halálhírét hozzák, s felesége, Agrippina nyomban hozzálát, hogy előző házasságából származó Néró fiának biztosítsa trónt. Heves kampányt indít, hazugságokat terjeszt, embereket manipulál. Van aztán egy másik nő, az ifjú, hamvasan lenyűgöző Poppea. Rá hárman is pályáznak: Néró szívesen feleségül venné, Claudius csak az ágyára járna, Ottóval, a császár hadvezérével viszont szerelmes kapcsolatban állnak. Ebben a darabban nem sok lapot osztanak a férfiaknak, a két nő folyamatosan átveri és manipulálja őket. Händel – miközben ő maga az 1-esekhez vonzódott – sokkal jobb véleménnyel volt a 2-es személyi számosokról, mint Bayer Zsolt és Kövér László együttvéve.

A díszlet a tavalyi Don Juan háttere kicsit átfazonírozva. Tónusa túlságosan sötét, de egyébként teljesen megfelel. Rámutat, hogy az értelmes, szórakoztató színjátékot egyszerű térben is meg lehet szervezni. A jelmezeket JDS-sel jelzi a színlap. Akárkiket is takarjon a rövidítés, elismerés érte! Agrippina fekete nadrágkosztümje a prém keppel telitalálat. Poppea fehér és piros ruháiban is elragadóan mutat. Néró aranyszínű ruhái, szőke parókája is jellemzik a gyerekes, kicsit nárcisztikus alakot. Agrippina két szövetségesének a lila és a sárga jut, Claudiusnak a kék. Az erős színhatások teszik lehetővé, hogy amikor Poppea arról beszél, hogy három férfi pályázik rá, három színes lufi tökéletesen megjeleníti az udvarlókat. Kettőt szélnek ereszt, de a harmadikat, az igazit öltözködőasztalába zárja. Többen fogalmaztak úgy, hogy Pányik úgymond a „szórakoztatásra” törekedne. Dehogy! Ő a darabot akarja megrendezni – csak közben kiderül, hogy az nagyon szórakoztató.

Persze a közönség is ki volt már éhezve, hisz pár hónapja ez volt Magyarországon az első élő operaelőadás. Énekeseken és nézőkön is érződött némi ünnepélyesség. Az újrafordított szöveg friss, ropogós, helyzetek és jellemek plasztikusak, a publikum szinte minden számot megtapsol, sokat nevet.

Mester Viktória teljes művészi, női és énekesi fegyverzetében uralja a színpadot. Lírája van, könnyed a koloratúrákban, a prózai részekben egy molnárpiroska, és övé az est csúcspontja, az áldozati libaboncolás véresen kacagtató jelenete. Ám miközben kuncogunk, a hangja úgy szól, mintha Ulrica barlangjában lennénk az Álarcosbál második képében! Az első este leleplező momentuma volt, amikor Hanczár Györgynek második áriája közben teljesen elment a mikroportja – és tökéletesen lehetett hallani! Aztán hoztak neki egy kézi mikrofont, az se működött, Hanczár, a bohóc viszont ahelyett, hogy kétségbe esett volna, fenékig élvezte a bakit, élvezettel improvizált. Amúgy remekül hozta az önimádó, gyerekes figurát, és könnyedén, fényes tónusban szórta a futamokat. A rendező a fináléban egy fáklyát is a kezébe adott utalva rá, hogy ő lett aztán az a császár, aki állítólag saját költői ihletése céljából fölgyújttatta Rómát, és az egyik legnagyobb zsarnoka volt korának. Gyüdi Eszter hangilag egyelőre messze van az ő színvonaluktól, de muzikálisan formál, erősen sugározza Poppea fiatalságát és szépségét, és minden mozdulatából süt a tehetség. Bizonyára megtalálja majd azt a műfajt és formát, amelyben tálentuma optimálisan kibontakozhat. Egyelőre az egyetemista Görbe Norbert világos baritonja éretlennek tűnik, ám Ottóként jól funkcionál. A két tanácsadó Bocskai István (Nárcisz) és Ludovik Kendi (Pallasz) viszont egészséges, csengő hangon dalolnak, nagyszerűen komédiáznak, és a táncos és akrobatikus megoldásokat is fölényesen hozzák. Cseh Antal egészséges, harsogó hangon énekel. Sem a voce sem az alkat még egyáltalán nem tűnik öregedő, erőtlenedő császáré. Pár mély hangja figyelmeztet rá, hogy nem vérbeli basszussal van dolgunk, néhány magas állás viszont imponálóan zeng. Juno istennőnek, aki néha szolgálóvá is változik, az ifjú Varga Anna adott izgalmas kiterjedést.

Barta Viktória mindenórás kismamaként biztos kézzel kovácsolta egységesre tánc-, és énekkar mozgását, sőt a szólistáknak is sok segítséget adott. Azon már meg se lepődtünk, hogy Pál Tamás, aki a bemutató előtt ünnepelte 83. születésnapját, alapos és termékeny betanítói munkát is végzett, újrafordította a nótákat, ő maga csemballózott és könnyed kézzel tartotta egységben az előadást. Händel muzsikája hol gyönyörű, hol erősen karakterizál, néha drámai, máskor gúnyolódik. Ezek az árnyalatok természetesen születnek meg a zenekarban és az énekesekben. Semmi stílushűségezés, meg régizene-őrület. Minden itt és most születik és közvetlenül hozzánk szól. A barokk könnyűzene tüneményes élményt ad.

Márok Tamás

Fotó: Dusha Béla