Tiszatájonline | 2020. július 7.

Ennio Morricone

(1928–2020)
Talán olyannyira mitikus ködbe burkolózott Morricone személye, hogy nem is hinnénk, karrierje valójában iskolapéldája a szamárlétra végigjárásának. Rádiójátékokhoz szerzett zenét, az első években megkötötte a kezét az amerikai slágerritmusukhoz való kötelező idomulás. Később váltott, improvizációs-avantgárd dallamokat komponált az Il Gruppo kísérleti műhelyében, a klasszikus témákat jazz-zel, funkkal fuzionálva… – SZABÓ G. ÁDÁM NEKROLÓGJA

(1928–2020) 

Gyakran dobálózunk a „legnagyobb” titulussal, csak éppen óriási meglepetés ér bennünket, amikor túlhasználjuk e kifejezést és végül olyanokra is ráaggatjuk, akik valójában nem szolgálnak rá a dicshimnuszra, hanem kordivatot követnek, egyre jellegtelenebbül. Még ritkábban festenek újabb Mona Lisát vagy pingálnak lenyűgöző freskót egy újabb Sixtus-kápolnára.

A 91 évesen elhunyt maestro, Ennio Morricone szerencsére nem ilyen pályaképet hagyott maga után és közel 75 éves, gazdag életműve láttán túlságosan is megengedőek az efféle szerény dicséretek. Periférikus helyzetbe szorul a filmzene, amennyiben a többi nagy művészettel helyeződik szembe, a nagy olasz komponista viszont szépművészeti rangra emelte melódiáit. Talán olyannyira mitikus ködbe burkolózott Morricone személye, hogy nem is hinnénk, karrierje valójában iskolapéldája a szamárlétra végigjárásának. Rádiójátékokhoz szerzett zenét, az első években megkötötte a kezét az amerikai slágerritmusukhoz való kötelező idomulás – érdekesség, hogy az olasz B-filmek a ’60-as évektől kb. a ’80-asokig nem tértek le erről az ösvényről a Piszkos Harry-t imitáló poliziescókkal vagy a Mad Max 2. nyomvonalán haladó posztapokaliptikus akciófilmekkel. Később váltott, improvizációs-avantgárd dallamokat komponált az Il Gruppo kísérleti műhelyében, a klasszikus témákat jazz-zel, funkkal fuzionálva.

Már a rádióban, bérmunkásként rálelt saját hangjára: ott dolgozta ki a karaktereket bemutató, audiális alapokon nyugvó technikáját, melyből aztán jelentősen profitált a Dollár-trilógia. Az Egy marékenyi dollárért, a Pár dollárral többért, valamint A Jó, a Rossz és a Csúf főtémái, figurákhoz rendelt zenéi kitörölhetetlenek a kollektív tudatból, akárcsak a Volt egyszer egy vadnyugat zenéje. Noha Sergio Leone spagetti western-harcostársaként definiáljuk, Morricone „a másik Sergiót”, Corbuccit is örömmel szolgálta: míg a trilógia zárlata eposzi magasságokba ér – például a Metallica által is feldolgozott – Ecstasy of Gold segédelmével, A halál csöndje rémalomszerű, fagyban, pusztulásban gázoló, koromfekete és pesszimista vízió, a gyorsan és pontosan dolgozó maestrónak azonban nem okozott gondot a hangulatvilág megteremtése. Kultkörökben a Silenzio-téma akár nagyobb rokonszenvre is pályázhat az Eastwood-spagettik muzsikáinál, de a Volt egyszer egy Amerikából áradó, csaknem földöntúli érzelmekért is hatalmas tisztelet illeti.

Politikai drámát (Az algíri csata) ugyanúgy fellendített a zenéjével, mint giallót (Négy légy a szürke bársonyon) vagy nosztalgikus moziünnepet (Cinema Paradiso), azonban vallotta, egy rossz filmet a legprímább hangzás sem tud megmenteni. John Carpentertől (A dolog) Brian De Palmán (Aki legyőzte Al Caponét) át az iparos Barry Levinsoning (Zaklatás) és Roland Joffé-ig (A misszió) gyakorlatilag a világ összes rendezője a kegyeit leste. Quentin Tarantino az Aljas nyolcassal tett kivételt, amikor létező kompozíciók helyett örök kedvence, A Jó, a Rossz és a Csúf zeneszerzőjét kérte fel együttműködésre. A kollaboráció Morricone egyetlen Oscarját eredményezte.

Ennio Morricone mindent megkapott, amire csak egy zeneszerző vágyhat. Nyugodjék békében!

Szabó G. Ádám